Pozitív visszhangoktól kíváncsian érkeztem a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermébe, a Gyulai Várszínház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójára, az Ifjú barbárokra ifjabb Vidnyánszky Attila rendezésében. Az előadást a július eleji bemutató óta telt házzal játsszák, idejében kell jegyet foglaljon az ember, ha meg akarja tudni, mire ez a nagy érdeklődés, az előtérben nemcsak a megszokott arcokkal, hanem nagyon sok diákkal is találkozni. A diákközönség jelenléte újdonság, mivel kifejezetten nekik szóló előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színházban nincs jelenleg repertoáron. Ez is csak közvetve szól nekik, a tartalma miatt – a produkció Bartók Béla és Kodály Zoltán életéből inspirálódott –, de legalább megszólítja őket.

A stúdió tere a megszokottnál is kisebbnek tűnik – egyrészt a zsúfolásig telt nézőtértől, másrészt a díszlettől: szűk, fehér szobabelsőt láthatunk, két csukott ajtót. A plafonról tetőablak fénye világít, senki még nincs a térben. Aztán a sötétből lassan félhomály lesz, hangos kopogtatás hallatszik.

Fotók: Biró István

A két főszereplő szavak nélküli párbeszéde erős feszültséget teremt. Nem tudom felidézni, mikor láttam utoljára olyan előadást Kolozsváron – állami közegben –, amelyik szavak nélkül próbált helytállni a színpadon. Hittem, hogy az Ifjú barbárok erre tesz merész kísérletet, mígnem a karmester (Bodolai Balázs) megszólalása egy pillanat alatt porrá zúzza a magamban felépített illúziót. A kommentárok mellett a Béla nevű alak hangját is ő adja, ezzel izgalmasabbá téve a vézna, félénk karaktert. Imre Évát teljesen bekebelezi a szerep. Az első színpadi jelenetben még felismerem a színésznőt, majd megszűnik létezni, mint Éva, és egy igazi Bartók Béla játszik előttünk végig a színpadon. Kifogástalan alakítása meghatározó eleme az estének.

A nonverbalitás az újabb szereplők megjelenésével aztán végképp háttérbe szorul, és egy humoros jelenetekkel teletűzdelt kaotikus forgatag zajlik a szemünk előtt. A tér egyszerre nyitott és zárt, hol kint vagyunk, hol bent. Az ajtókon ki-be járnak mindazok, akik szeretnék megfejteni az igazi magyar zene kuriózumát. A zeneszerzők kortársai, barátai szépen felsorakoznak, találkozunk Liszt Ferenccel, Csáth Gézával, Adyval, Kosztolányival, akiket pár szavas, humoros bemutatás után a haláluk felemlegetése után Bodolai kiűz a színpadról. A megtestesült Magyar Rádió is megjelenik, akit (a többi intézményi szereplő mellett) Váta Lóránd zseniálisan alakít. Ezek a karakterek érdekes színfoltjai az előadásnak. Az élettörténeteikből kiemelt elemek elnagyoltak, így valamennyien karikatúraként jelennek meg. Tulajdonképpen a két főszereplőn kívül mindenki karikatúra. Bartók hangja, a nagybetűs Hang (lásd a színlapon) kivétel még, mivel a mindentudó narrátori szerep és a „szinkron” árnyaltabb minőségbe emeli B. B.-t.

A humor kiemelt szerepet kap az előadásban, az első felvonás alatt csak úgy zeng a kacagástól a nézőtér a különböző poénok hallatán és láttán. Humoros például, ahogy Bartók és Kodály nem igazán találják a szavakat a népviseletbe öltözött, fekete kendőt viselő székely néni előtt. Gedő Zsolt a térdére tűzött kis, fekete cipőkkel és vállán nagy szőttesével kiválóan hozza a minden templomi éneket is ismerő asszonyt. A színészek szinte valamennyien több szerepet, különféle, sokszor ellentétes karaktereket alakítanak, így egyetlen estén sokoldalúságukat is meg tudják mutatni.

Az igazi magyar zene megtalálásáért a két zeneszerző messzire megy. Az útbaigazítást egy kibédi szolgálólány dúdolása adja, ami után a két „ifjú barbár” szó szerint alámerül a már/még ismeretlen paraszti közegbe: búvárszemüveget és békalábat húznak, hogy mélyen megmerítkezzenek a tiszta forrásban. A paraszti közeg eleinte távolságtartó, majd egy közös szippantás a levegőbe, és főszereplőinket is elnyeli a székely fonó. Ehhez elhagyhatatlan a színpad előtt helyet foglaló Tokos Zenekar: az élő zene nagyot dob az előadáson, főleg annál a jelenetnél, amelyik a magyar népzene autentikumát kívánja hangsúlyozni.

Az elhangzott népdalok legjava ismerős, bár ahány táj, annyi szokás és szólás, a szövegek több változatban keringenek. Székelyként nézni a székelyek „kifigurázását” igencsak mókás. A színészek erőteljes tájszólása már önmagában eléggé megteremti a hangulatot ahhoz, hogy a közönség dőljön a röhögéstől. És én is velük nevetek, noha az én beszédemen is hallatszik a székely dialektus – ám utólag visszagondolva bánt, hogy ezzel a közhelyes módszerrel oldják meg, még ha szeretetteljesen is, a másság megmutatását a színpadon. Mert a valóságban is sokszor ugyanez történik: a tájszólás inkább lenézést vált ki az emberekből, nem csodálatot a zárt vagy nyílt „e” megkülönböztetése, mint a magyar nyelv egy archaikus elemének fennmaradása iránt. Érdekes lenne látni ugyanezeket a jeleneteket tájszólás nélkül – vajon úgy is elérnék a kívánt hatást? Emellett megjelenik az az ismert és a székelyek körében is elterjedt sztereotípia, hogy a férj iszik, verekedik, szeretőt tart a felesége mellett. (Elég megnézni a Csíki termékek reklámjait, máris látja az ember, hogy nemcsak az előadás beszél ilyen elnagyoltan a székely kisebbségről, hanem ez utóbbi is így marketingeli önmagát.) Ennek ellenpólusaként tűnik fel a fonóban a budapesti értelmiséginek nevezett, modern városi ember, aki kellékeivel és sznobizmusával annyira kirí a közegből, hogy szintén röhej tárgya lesz. Vagyis ezt az ábrázolást (székelyeknél tájszólás, a pestieknél sznobéria) valójában nem a kifigurázás, hanem a sztereotip ábrázolás, a jellegzetességek karikatúraszerű kihangsúlyozásának szándéka vezérli.

Zoltán bekapcsolódik a fonó életébe, még marosszéki forgatóst is tanul, mialatt Béla fonográffal a kezében mindent rögzít. A jelenet azért is érdekes, mivel a „tánctanár” nem hivatásos színész, hanem néptáncos, aki nem szokott a színpadi beszédhez. Megszólásai halkak, erőtlenek a lépéseit utánzó Szűcs Ervinéhez képest. Viszont civilsége által nagyon is élni tud ez a szituáció.

Az előadás második része aztán nem képes tartani azt a feszültséget, amelyet az első felvonásban ígér. Béla és Zoltán földkörüli utazása során ugyan vannak érdekes jelenetek, például az afrikai törzsnél töltött villanásnyi idő, de a látottak sok újdonságot nem tartogatnak. Az eddig néma Béla megszólalása szintén levon a misztikumból. Elveszik a karakter sejtelmessége, egyik legfontosabb jellemzője. Marad az életút tovább játszása, kiemelten Bartóké – Kodály valahogy elmarad félúton. Még ha az első perctől érezhető is, hogy a főszerep Bartók Béláé – alakját a reflektor fénye szinte végig követi, gyerekkori képeket és emlékeket is csak róla kapunk –, a második felvonásban Kodály háttérbe szorítása hiányérzetet szült bennem.

Aztán egy harsogó zenei bejátszás következik, amely Béla elzárkózását, magányát érzékelteti számomra. Noha ez – és maga az előadás is – talán túl hosszúra nyúlik, a kusza történetvezetés, az eltérő, szórakoztató karakterek, a mozaikos szerkesztés, a jelenetek képszerűsége, a különböző hangszerek, zenék, stílusok és hangnemek keveredése a fiatalok számára közelebb hozza a két emblematikus zeneszerzőt és barátságukat egyaránt. Az előadásnak nem célja, hogy elmesélje a teljes életrajzo(ka)t – olvashatjuk a színlapon –, sokkal inkább az örök életű visszhangokat keresi, amelyeket sikeresen megtalál és meg is szólaltat.

Mi? Vecsei H. Miklós – ifj. Vidnyánszky Attila – Kovács Adrián: Ifjú barbárok
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila. Szereplők: Tőtszegi Zsuzsa (A lány), Imre Éva (Barbár B.), Szűcs Ervin (Barbár K.), Bodolai Balázs (Hang), Váta Lóránd, Albert Csilla, Tőtszegi Zsuzsa, Gedő Zsolt, Farkas Loránd (Balázs Béla, Benny Goodman, Ady Endre, Eminem, nők és férfiak, bogarak, szóval mindenki más). Ifjú táncosok: András Katalin-Bíborka, Lakatos Ágnes, Kacsó Nimród-Károly, Vincze-Pistuka Hunor. És nem utolsó sorban kíséri és játszik a TOKOS zenekar: Tókos Csongor Attila, Vajas Albert, Szép Gyula Bálint, Szakács Kristóf, Bálint Zsombor