„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, fejfámra sötét lobogóul akaszd” – írja Petőfi Sándor a Szeptember végénben. Az 1848/49-es szabadságharc közel száz évvel később, 1956-ban megismétlődik, csak a szituáció és az emberek mások, és nem biztos, hogy akad fejfa vagy bármiféle jelzés, amely megmutatja a nyughelyet. Előszeretettel emlékezünk ezekre az eseményekre, hozzuk fel őket olyankor, amikor nemzeti öntudatunk felélesztése a cél. Kötelező iskolai ünnepségek, koszorúzások, irodalmi művek, színházi darabok egyszerre idézik meg és dolgozzák fel a múlt meghatározott epizódjait. Sok esetben nem elég a történelem felelevenítése, szükség van a fel-felszakadó régi sebek betapasztására is.

Fotók: Horváth Judit

Kelemen Kristóf író-rendező A nemzet özvegye című darabja kisebb jelenetkockákból épül fel, de középpontjában az 1989-es sírfeltárások állnak. Az előadást június 16-án, Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai újratemetésének évfordulóján mutatták be az Örkény István Színházban. A nemzet özvegye felidézi Petőfi feleségének, Szendrey Júliának saját titkairól írt művét. Így nemcsak az 1956-os, hanem a 1848/49-es szabadságharc is valamilyen szinten megelevenedik. Egy ekkora kultuszú költő özvegyének lenni nem kisebb kihívás, mint egy fontos politikus halála után élni tovább a tekintetek kereszttüzében.

Az előcsarnokba vezető ajtó időkapuként vezet át minket 1989-be. Az átjutás zökkenőmentes, gondtalanul, mit sem sejtve majszoljuk a perecünket egy nyitott koporsó fölött, miközben azon törjük a fejünket, hogy vajon élő ember vagy csupán egy bábu fekszik benne. Ebből a bizarrul leutánzott szituációból ballagunk be a kék vászonnal beborított nézőtérre. A szokásos fekete helyett a kék válik a gyász színévé, ezzel a rendezés továbbviszi a halál és a köré fonódó szertartások, szimbólumok kifordítását. A kék terem felidézi a filmkészítés során használt zöld hátterű kis szobákat, amelyek az utólagos animációk, a fiktív háttér hozzáadására szolgálnak.

Már az előadás leírásában olvasható, hogy a darab csupán inspirálódik a valóság elemeiből, és úgy épít fel egy fiktív világot. Ezáltal nem a hitelesség, hanem a művészet és a művészi szabadság kerül előtérbe. Az archetípusokat felvonultató „nevek” segítenek annak elfogadásában, hogy az előadás nem egy konkrét történelmi eseményről szól, hanem a művészi érték lesz fontos. Olyan dolgokra hívja fel a darab figyelmet, mint az emlék(ezet)ek különbözősége: más egy hétköznapi és más egy ismert ember özvegyének lenni.

Tömegsírfeltárások, emlékezések, újratemetések közepette találjuk az Özvegyet, Für Anikót. Keménysége, magabiztossága megrémíti és megbotránkoztatja az embereket. Érzelemmentes arcán a legkisebb jele sincs a gyásznak, legmélyebb titkait még a fiával, Borsi-Balogh Mátéval is csak későn, felnőttkorában osztja meg. Az apjára már csak részben emlékező Fiú apja sírjának és szülei múltjának feltárásán fáradozik, miután besétált hozzá az állítólagos Szerető, Kerekes Éva. A semmiből hirtelen előbukkanó nő eddig csak magában gyászolt, de a nyilvános újratemetés közeledtével ő is ringbe száll a nemzet özvegye címért.

Csákányi Eszter egy kissé naiv, szórakozott, parókáit cserélgető nőt alakít. Az Elvtársnő és a Történésznő karaktere között nem igazán érződik a különbség, sőt, az előadásban nem egyértelmű, hogy Csákányi nem egy, hanem két szerepet játszik.

Nagy Zsolt viszi a legtöbb szerepet a hátán, és az ő szempontjából a szerepösszevonások végtelenül izgalmasak. Minden karaktere valamilyen módon kötődik a halálhoz: Sírásó, Pap, Cellatárs, Orvosszakértő, azonban ezek a szerepek kellőképpen disszonánsak. Mint sírásó megpróbál a Fiú kegyeibe férkőzni, papként gyóntatni, börtönből való szabadulása után pucér nőket fotóz és volt cellatársa özvegyének a „kedvében jár”.

Bíró Kriszta figurája szépen illeszti be a kamerák és videók szerepét az előadásba. A múlt fátylába burkolózó szereplőket a Dokumentumfilmes nem próbálja meg kitakargatni, inkább rájuk közelít, és mintegy az özvegyek védőangyalaként követeli az igazságtételt, próbálja meg leleplezni a bűnösöket.

A darab özvegytípusokat mutat fel: a magyar nép tekintetében fürdő özvegyét, aki mintha nem is gyászolna úgy igazán; a szeretőét, aki árnyékban maradva siratja elhunyt kedvesét; az egyik felelősnek kikiáltott ember özvegyét, aki gyászában sem gondolja vagy látja másként férje tetteit. Ez a típusfelsorakoztatás végül egy videóról levetített divatbemutatóban csúcsosodik ki: az előtérben a színház művészei különböző gyászruhákban és attitűdökben vonulnak végig a gyászoló tömeg előtt.

A nemzet özvegye olyan, mintha ismerős és utólag megrajzolt darabokat illesztenénk össze egy nagy egésszé. Felidézi bennünk a múltat, de valójában egy új kép, új történet születik. Kelemené nem egy újabb, a nemzettudatot erősíteni vágyó múltfeldolgozó előadás, hanem valami olyasmi, ami egy ma is köztudatban lévő történelmi eseményt annak közismert szereplőivel megfoszt a konkrétumoktól, és típustörténetet, tipikus karaktereket alkotva jut el az általánosig.

Mi? Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye
Hol? Örkény István Színház
Kik? Rendező: Kelemen Kristóf. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Dramaturg-gyakornok: Olteán Márk e.h. Díszlet: Schnábel Zita. Jelmez: Szlávik Juli. Jelmeztervező asszisztens: Abed-Hadi Lili. Zene: Kákonyi Árpád. Fénytervező: Baumgartner Sándor. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Sós Eszter. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Szereplők: Bíró Kriszta (Dokumentumfilmesnő), Borsi-Balogh Máté (Fiú), Csákányi Eszter (Elvtárs/Történésznő), Für Anikó (Özvegy), Józsa Bettina (Rezidens), Kerekes Éva (Szerető), Nagy Zsolt (Sírásó/Pap/Cellatárs/Orvosszakértő), Voith Ági m.v. (Néni/Belügyes özvegye), Vincze Alina, Pantyi Petra m.v. (Operatőr).