Van egy jelenet a darab közepe táján, amikor Übü lóra pattan, és elvágtat a háborúba. A többiek gyorsan Nikola Kneževićre osztják a ló szerepét, aki azonnal tiltakozni kezd. Elmondja, hogy ő diplomás színész, és egy ilyen alakításhoz neki időre van szüksége, be kell költöznie egy lovardába, lovászokkal beszélgetni, megismerni az állat mozgását, viselkedését, felépíteni az előtörténetét és így tovább. Übü papa (Nemanja Bakić) nem foglalkozik az ellenvetéseivel, felpattan a hátára, és indul a galopp, miközben Übü mama (Danica Grubački) folytatja a szöveget: „az a gebe összerogy alattad, öt napja nem adtál ennie”. Ekkor Knežević leveti a lovasát, és közli, hogy elölről kell kezdenie a jelenetet, mert új információi vannak a karakterről.

Fotók: Molnár Edvárd

Attól a színházi felfogástól, amelynek a jegyében Urbán András rendezése készült, merőben idegen egy adott irodalmi anyag egyszerű színpadra állítása. Még ha olyan, minden ízében provokatív és fékevesztett műről van is szó, mint Alfred Jarry klasszikus abszurdja, a szöveg akkor is mindössze kiindulópontja és vezérfonala az előadásnak, ha tetszik, a kezdő tükör a tükrök rendszerében.

Akárcsak az utóbbi időben látott Urbán-rendezések, a Zombori Népszínház előadása is prológussal nyit. Megtudjuk, hogy Alfred Jarry Übü király című darabját fogjuk látni, amelyet a stáb annyira elmélyülten tanulmányozott, hogy a közönség a fasorban sem lehet hozzájuk képest, mint ahogy azt is megtudjuk, hogy a darab a lengyelekről szól, úgyhogy tévedés ne essék, semmi köze Szerbiához és a szerb történelemhez. A prológus felállítja tehát a tükörrendszert, amelynek a része lesz a színész mint szakember, a kőszínház mint intézmény, a közönség mint társadalmi szerep, maga a darab, valamint a tág értelemben vett politikai szituáció.

Nem meglepő, hogy a kiállások során Sztanyiszlavszkij is megkapja a magáét. De tényleg ez a legkevesebb, hiszen már maga a nyitó látvány sem árul zsákbamacskát: csempézett fal, előtte öt vécécsésze, sorban egymás mellett, szemben a nézőtérrel. És valóban, záporoznak a brutális gesztusok. Übü papa nem tudja megdugni Übü mamát, a kezével próbál segíteni magán – a továbbiakban azonban minden alárendelt helyzetbe kerülő szereplőre azonnal rámászik majd; a csehovi fegyverként működő vécécsészéből előzuttyan az obligát fos, azt zabálják nagykanállal, illetve tolják le vécépumpával a húzódozó figurák torkán; a nemesek vallatása és kivégzése változatos módszerekkel zajlik, egész a karóba húzásig, és akkor még egy szót sem szóltunk az élő zenével – Strahinja Rašić harmonikajátékával – előadott szerb turbófolkról.

A punk kedély a politikai utalásrendszerre is kiterjed. A játékot időnként tévéhíradó-betétek szakítják meg, de felfigyelhetünk apróbb poénokra is. A színpadhoz közelebb ülő nézők láthatják, hogy az orosz cár (Srđan Aleksić) az atlétatrikó és a fehér-kék-piros klottgatya mellett „Gazprom” feliratú baseballsapkát visel, Übü mama pedig azzal buzdítja hatalomátvételre Übü papát, hogy ha uralkodó lesz, akkor bármit megtehet, például előléphet a hűtőszekrényből.

Mindettől azonban Urbán rendezése még nem volna több, mint egy karcos humorú, alaposan megvadított és aktualizált Übü király-átirat. Noha önmagában ez sem volna kevés, a rendezés az érzékenységekkel nem törődő szemtelenségen túl képes mélységeket is adni az előadásnak. Miután Übü papa ellovagol a csatába, Jarry darabjában, a negyedik felvonás első jelenetében Übü mama ki akarja fosztani a régi lengyel királyok sírboltját a varsói székesegyházban. Az előadás során itt elő is kerülnek a régi csontok, koponyák, kezek, lapockadarabok, több kicsi halomba pakolva, közöttük aranyláncok és ékszerek. S mivel figyelmeztettek jó előre, hogy lengyel témájú drámáról van szó, a régi nagy királyok szép sorban megkapják a maguk szarkasztikus kommentárját. Mindez, ha ki is beszél Jarry darabjából, minden további nélkül illeszkedik a polgárpukkasztó jelenetek sorába. Ugyanakkor Übü mama egy kefével sikálni kezdi az ölében tartott csontokat – és innentől Urbán már Marina Abramović 1997-es performance-ára, a boszniai népirtásra reagáló Balkán barokkra kopírozza rá a képet, amelyben Abramović – különféle videóinstallációkkal a háttérben – kétezer darab véres marhacsontot igyekezett tisztára sikálni négy napon keresztül.

Egy efféle momentum nyilván nem vet minden nézőben szükségszerűen visszhangot, persze nem is ez a célja. Az előadás befejezése viszont határozott mozdulattal helyezi új szintre az addig látottakat. A zárómonológok során – Urbán rendezéseinek visszatérő fogásaként – minden színész kilép a szerepéből, és a nézőtér felé fordulva egyes szám első személyben kezd beszélni. Rezignált és fanyar szövegek hangzanak el, hogy végül szilánkokra hasadjon a Srđan Aleksić festette kép is a kisvárosi színművész idilli életéről. Az utolsó jelenet, Übüék elhajózása követi az eredeti darabot, csak épp egy hatalmas, rózsaszín, flamingóformájú gumicsónakon történik, utalásképp Urbán korábbi színpadképeire.

Azt hiszem, minden Übü-előadásnak felelnie kell arra a kérdésre, hogy mit is jelent számára az abszurd. Az Übü the Great – a Zombori Népszínház társulatának ihletett összmunkáján túl – azáltal képes több dimenzióssá válni, hogy az abszurdot nem paródiaformaként használja, hanem aktuális világállapotnak mutatja: a színház nem pusztán egy abszurd világot jelenít meg, hanem az abszurditás érvényét önmagára, a színházcsinálásra is kiterjeszti. A darab zárlata nem kevesebbet állít, mint hogy ez elől a világállapot elől nem lehet se félrehúzódni a magánélet paravánja mögé, se elhajózni Európa partjai mentén. Itt legföljebb a flamingócsónakot lehet vagy érdemes rózsaszínben látni.

Mi? Übü the Great. Urbán András szerzői előadása Alfred Jarry Übü király című drámája alapján
Hol? A Szabadkai Népszínház Jadran Színpada, Desiré Central Station 2022 – No Filter, Nemzetközi Regionális Kortárs Színházi Fesztivál, Szabadka
Kik? Rendező: Urbán András. Szereplők: Nemanja Bakić, Danica Grubački, Nikola Knežević, Srđan Aleksić, Biljana Keskenović, Strahinja Rašić. Dramaturg: Vedrana Božinović. Díszlet: Urbán András. Jelmez: Biljana Grgur. Zene: Irena Popović Dragović.