O. Horváth Sári: Előszó Gáspár Ildikó Az ajtó című drámájához

A Gáspár Ildikó által jegyzett Szabó Magda-adaptáció hozzám mind stílusában, mind humorában és formájában közelálló módon meséli el Szeredás Emerenc személyes történetét, amihez valamiképpen mindannyiunknak köze van.

Örkény István Színház: Az ajtó. Fotók: Horváth Judit

Szabó Magda megkerülhetetlen alakja és ikonja kultúránknak, szinte nincs olyan év, hogy ne készülne színházi előadás egy-egy művéből. Napjainkban művei pedig még húsbavágóbbak, mint valaha. Az ajtó a szeretet utáni vágy és a bizalmatlanság drámája. Éles, mint egy orvosi szike, fullasztó, mint egy pánikroham. Általa egy olyan találkozásnak lehetünk szemtanúi, melyre, ha hagyjuk megtörténni, azt mondja rá az ember: csak egy ilyen van az életben.

A nyitány nem titkolózik, tényként közli Magda első dala: „én öltem meg Emerencet!” Hogy ki is volt pontosan Emerenc, és hogy milyen volt, isten igazából örök rejtély marad azok után is, hogy megismertük múltját és fájdalmát.

A jelenben megélt és átélt pillanatok sokaságát és döntéseinket is átszövi az emlékezés, az emlékek hálója, amely láthatatlanul irányít bennünket életünk során. A darabban szereplő nyitány után belépünk az emlékek csarnokába, ahol a műfaji megjelöléshez hűen az emlékezés szólamai létrehozzák, megéneklik Szeredás Emerenc figuráját. A prózai egységeket dalok fonják körbe, melyek által a megszólaltatott szereplők számára a zene lehetőséget ad arra, hogy viszonyukat, érzelmeiket pontosabban tudják megjeleníteni, melyek egyaránt irányulnak Emerenc és önmaguk felé is. Mozaikszerűen sejlik fel előttünk a történet, miközben tudjuk, a tragédia elkerülhetetlen.

A középpontban álló Emerenc kegyetlenül őszinte és őszintén kegyetlen, pont olyan, mint az a világ, amibe beleszületett és amit megtapasztalt. Nem finomkodik, érzéseit nem pazarolja. Szeretetét, de még haragját sem adja bárkinek, mind a kettőt ki kell „érdemelnie” annak, aki aztán a birtokába kerül. Nem mossa akárki szennyesét. Elvei vannak, de ahogy haladunk előre az emlékezés folyamán, rájövünk, ezek az elvek mind-mind hatalmas csalódásokból és sérülésekből fogantak. Az utca és a ház lakóit Emerenc emléke tartja fogva, Emerencet pedig a sajátja.

Emerenc mellett a maga nemében Magda is menekül valamiképpen a világ elől. „Nekem nincs magánéletem.” Számára az írás és az írott szöveg által megteremtett világ és személyek lesznek az az ismerős és biztonságos közeg, ami Emerenc számára az otthona.

Az adaptáció végig önazonos, feszes és pontos. Érzékletesen mutatja be a szeretet elvesztésének tragédiáját, azt a folyamatot, amikor az ember már nem akar megbízni a világban, annyira fél az újabb csalódásoktól.

Fontos és bátor vállalás Szabó Magda műveinek színpadi megjelenítése, ugyanakkor magától értetődő, hiszen mi más, ha nem a színház tud ennyire összetetten megjeleníteni sűrű és többrétű műveket.

Az ajtó kitárult előttünk, most már csak rajtunk múlik, képesek vagyunk-e és akarunk-e belépni rajta, vállalva a szeretet felelősségét és a megbocsátásét, amik által megmenthetjük magunkat és ezáltal egymást és környezetünket az idegenségérzet fájdalmától és attól, hogy elaludjon bennünk a remény a jobbra. Mert nemcsak Magda hibázott Emerenc szemében, hanem Emerenc is hibázott Magda szemében akkor, mikor csökönyösen ragaszkodott a múlt felülírhatatlanságához.

A darab letölthető INNEN