A híres Petőfi-dagerrotípia elforgatva, feje tetejére állítva látható a Stúdió „K” bemutatójának plakátján, amelyről két nő néz felénk. A két nő valójában egy: Szendrey Júlia. Egyikük a hamvasan ifjú Petőfiné, a másik a „nemzet özvegyének” hálátlan szerepe elől újabb házasságba menekülő Horvátné. A Fodor Tamás rendezte előadás elsősorban rá fókuszál, de megidézi Petőfit, továbbá a kort, annak szövevényes politikai fordulatait, mai szempontból is válaszra váró kérdéseit. Nem klasszikusan, lineárisan elmesélt történetet, női sorsot látunk tehát, hanem e sors sok asszociációs lehetőséget felvető, sok kérdéshez kacsolódó/kapcsolható töredékeit. A két női főszereplő két különböző életkort és élethelyzetet képvisel – ezek konfrontációi, illetve párhuzamai révén lépnek a színpadi figurák kapcsolatba egymással. Ezeken keresztül pedig sorra megidéződnek a többiek, vagyis azok, akik fontos szerepet játszottak mind Júlia életében, mind magában a korszakban.

Fotók: Molnár Miklós

Azt, hogy itt semmi sem pontosan áttekinthető, hanem kusza, zavaros, újragondolandó, Bagossy Levente díszlete is érzékelteti. Mielőtt belépünk a színházterembe, már felirat figyelmeztet, hogy vigyázzunk, mert építkezések zajlanak – és amikor benyitunk, valóban úgy érezzük magunkat a törmelékek, fóliák, papírok közt, mintha építkezési területen volnánk. Első ránézésre ezt a benyomást erősítik a díszlet fémoszlopai, deszkái, létrái, homokzsákjai is. Ám egyre erősebben érezhető, hogy ez utóbbiak sajátosan működő kis rendszert alkotnak, hogy egy önmagát kaotikusnak mutató, ám a színészek által tökéletes technikával működtetett kis színpadi gépezetet látunk. Hasonló az előadás egészének a hatásmechanizmusa is. A Szeredás András és Fodor Tamás által írt, Szendrey Júlia naplóját „hiteles és képzelt beszámolókkal” kiegészítő szöveg eltérő idősíkokban játszódó, hosszabb-rövidebb jelenetei fokozatosan töltik meg képzettársítási lehetőségekkel, áthallásokkal, idézetekkel, a történelmi-politikai viszonyok reflektálatlanságukban is némiképp szatirikusnak ható ábrázolásával az előadás tartalmi-formai kereteit, és részben ezek által, ezeken keresztül teszik mind érdekesebbé Szendrey Júlia sorsának alakulását. (Ez a sors elsősorban női sors, egy helyét, szerepét boldogságát kereső asszony sorsa – noha Júlia író volta természetesen szóba kerül, az alkotói énkeresés megmutatása mind a szöveg, mind az előadás szintjén hagy maga után hiányérzetet.)

A cselekmény nagyjából Petőfi halálától Júlia elhunytáig tart, s akár lineárisan is elmondható lenne, de az egymást inkább a filmes snittekre emlékeztetően követő, hosszabb-rövidebb jelenetek mégsem klasszikusan mesélik el a sztorit. E jelenetek önmagukban, fragmentum-voltukban is megállnak, de fontos jelentéstartalmakkal, motívumokkal árnyalják más szcénák jelentését is. Ám az előadás szerkezete mégsem a puzzle-ra hasonlít, hiszen az, amit nézőként a látottakból kirakunk, nem tiszta, éles, egyértelmű kép, nem kerek egész, hanem megválaszolt vagy éppen nyitva hagyott kérdések, többféle feloldást megengedő konfliktusok egymásutánja. Mindennek felfűzéséhez a rendezés jelentős teret hagy a nézőnek. Nemcsak abban az értelemben, hogy bele kíván-e helyezkedni valamelyik Szendrey Júlia nézőpontjába, hogy megpróbál-e kívülről, saját Petőfi-képétől elvonatkoztatva „árnyékként” tekinteni a költőre, de például abban is, mennyire érzi fontosnak az adott történelmi személyek és jelenetek azonosítását (illetve azt, hogy első látásra, a színlap segítsége nélkül ezek többször nem azonosíthatók, a történelmi káosz szuggesztív ábrázolásának tudja-e be vagy saját történelmi műveltségének fehér foltjait fedezi-e fel.)

Mindez nem azt jelenti, hogy Fodor Tamás rendezése nem orientálná a nézőt. Megteszi ezt finoman és érzékletesen, többnyire asszociatív alapú eszközökkel. Így például az egyes szereplők jelentősége fokozatosan szélesedik. Egressy Gábor nemcsak Petőfi barátjaként és a dagerrotípia készítőjeként van jelen, de a nőket a költőhöz kötő kapocsként, továbbá színészként is (amikor a játék végén a szereplők Petőfi egyik korát megelőző remekművéből, Az őrültből mondanak részleteket, annak ellenére is megidézik Egressy legendás szavalatát, hogy a kontextus teljesen más). A történelmi alakok pedig magukkal hozzak a színpadra azt a képet, amelyet a befogadó hozzájuk köt, és amelyeknek ütközése a színpadi valósággal éppúgy izgalmas lehet, mint a történelmi arcképcsarnok diverzitása. Mindemellett a rendezés látványosabb, teátrálisabb eszközökkel is él. A játék fontos pontjain Németh Ilona bábjai tűnnek fel, „akik” közt éppúgy láthatunk névtelen katonákat, mint történelmi személyiségeket. Előbbiek kisebbek, hasonlítanak egymásra, s valamennyien vörös kiegészítőt (sapka, sál, szemkötő) viselnek, míg utóbbiak nagyobbak, színesebb ruhatárral bírnak. Ám a „katonabábok” gyakorlatilag természetes partnerei a szereplőknek, míg a történelmi személyek bábjai hangsúlyozottan bábként vannak jelen (magukkal húzva az ehhez kapcsolható asszociációs mezőket), ha úgy tetszik: egy vásári/színpadi bábjáték részei. Mindez természetesen stilárisan is gazdagítja a produkciót, miként a gazdag szövetű zenei világ, amelynek éppúgy része a jól ismert mozgalmi daljátékba komponálása, mint a különleges (nemegyszer a díszletbe integrált) hangszerek megszólaltatása.

Ez utóbbit ezúttal is Spilák Lajos végzi, aki a rá jellemző hallatlan természetességgel közlekedik színészi és zenészi (zeneszerzői) szerepei között – és színészként karakterisztikus, finom humorú portrékat hoz, amelyek közül kivált Haynaué emlékezetes. A szereptöbbszörözésekre általában igaz, hogy nem az egymáshoz erősen hasonlító karaktertípusok kerülnek ugyanahhoz a színészhez, így mindenkitől több színt, több árnyalatot láthatunk – még akkor is, ha mindenkinek van egy-egy markánsabb, emlékezetesebb figurája. Vicei Zsolt érzékeltetni tudja a nyársat nyelt Horvát Árpád kicsinyesen despota hajlamai mögött megbúvó, eltorzult érzéseit, Lovas Dániel pedig nemcsak Egressy alakjának formátumát mutatja meg, de egy vonzó, ám letűnni látszó életformát is. Samudovszky Adrian illúziókeltő Petőfi „árnyaként”, miként a más formátumú, de hiteles szenvedélyű titkárként is. A két női főszereplő esetében értelemszerűen kerül a hangsúly a Szendrey Júlia-alakváltozatokra (az, hogy más szerepben is dialógust folytatnak, paradox módon nem zavart okoz, hanem erősíti a kaotikus, mégis rendezett világ fent leírt érzetét). Pallagi Melitta az első megrendülésén éppen csak túlesett, gyászában háborgatott, a köz által ráerőltetett szerepbe beletörődni nem kívánó, csapdahelyzetek között ügyesen lavírozó fiatal Júliája elfojtja érzelmeit és eltökélten koncentrál a túlélésre. A természetes hangsúlyokkal élő alakítás finoman reflektál is a figura helyzetére, csipetnyi humorral, szplínnel oldva egyes szituációk drámaiságát. Homonnai Katalin második házasságában vergődő érett asszonya már tisztán látja, hova jutott és azt is, hogy lehetőségei végleg beszűkülni látszanak. A szuggesztíven erős, árnyalt szerepformálás éppúgy mutatja az asszony józanságát, realitásérzékét, mint a még mindig élő vágyát a teljesebb életre.

Szendrey Júliáról nem készült dagerrotípia. Nem készít róla kristálytiszta tónusú, fekete-fehér portrét az előadás sem. Ám az a kissé furcsán elmosódott, helyenként mindent a befogadó szemére bízó, helyenként mégis élesnek tetsző kép, amelyet a produkció felmutat, sokkal érzékletesebb egy hagyományos felvételnél.

Mi? Dagerrotípia – Szendrey Júlia titkos naplója és korabeli hiteles és képzelt beszámolók nyomán írta: Szeredás András és Fodor Tamás
Hol? Stúdió K
Kik? Rendező: Fodor Tamás. Szereplők: Pallagi Melitta (P.né Szendrey Júlia, Vachotné, Egressy Etelke), Homonnai Katalin (Horvátné Sz. Júlia, „ferencjóska”), Spilák Lajos (Szendrey Ignác, Haynau, Orlay Petrich Soma), Vicei Zsolt m.v. (Horvát Árpád, Heydte parancsnok, Jókai), Samudovszky Adrian (Petőfi árnya, Tóth József titkár), Lovas Dániel (Liechtenstein, Egressy Gábor, Gyulai Pál, Doktor). Díszlet: Bagossy Levente. Báb- és jelmez: Németh Ilona. Fény: Berta Ninett. Zeneszerző: Spilák Lajos.