A tavalyi Lehár: Giuditta-bemutató kapcsán írtam arról, hogy kíváncsi lennék, mit szólna az erősen wagneriánus müncheni közönség, ha valaki Wagnerhez nyúlna ilyen markánsan, ahogy Marthaler tette Lehárral. Mundruczó Lohengrinje François-Xavier Roth vezényletével azonban úgy tud innovatív lenni, hogy közben szolgálja a zenét.

Fotók: Wilfried Hösl

Wéber Kata dramaturgi közreműködésének is köszönhetően a Pieces of a Woman színházi és filmes verziója után Mundruczó figyelme középpontjában ismét egy meggyötört nőalak, a dél-afrikai Johanni van Oostrum rebbenékeny-érzékeny, a II. felvonásban már inkább neurotikus-traumatizált Elsája áll. Nem a férfi titka érdekli, hanem a titkolózástól szenvedő nő. Még akkor is, ha a nyolcvanas évek német pop- és tévésztárjait idéző küllemű, szőke, délceg Klaus Florian Vogt a címszerepben minden magasságban egyforma erejű és felfoghatatlanul bársonyos hangja, friss és pontosan érthető dikcióval olyan érzéki élményt nyújt, amilyenhez hasonlót én még nem tapasztaltam a bajor Operaházban. Azt, hogy a zene milyen érzékiséget hordoz, már a hatalmas müncheni színházi térben szétáradó, leheletfinom nyitány jelzi – a premiert követően közzétett, egy hónapig visszanézhető felvétel nem adja vissza a hangi élményt, amit Thomas Mann „kék-ezüst szépség”-nek nevezett. Roth a szó legjobb értelmében kíséri az énekeseket, így a kivételes fizikai adottságú és színészi tehetségű, ladin származású, telt tónusú baritont, Andrè Schuent is a király hirdetője szerepében, anélkül, hogy ezzel a zenekar szerepét háttérbe szorítaná – bár a budapesti Wagner-napok jelképévé emelt fúvósszekciót itt a karmester annak ellenére visszafogja, hogy a rendező kiemeli őket a proszcéniumpáholyba.

Mundruczó felfogásában, aki a Tannhäusert már rendezte Hamburgban (egyébként Wagner is a Tannhäuser befejezése után vázolta fel a Lohengrint), és a Krétakör társulatával színre vitte Térey legendás A Nibelung-lakóparkját, Wagner ellentmondásos, mondhatni bipoláris karakter, és az alkotó személyére jellemző ellentmondásosság az általa megalkotott Lohengrin figurára is jellemző, ahogy Mundruczó a bajor közszolgálati rádió riporterének a premier előtt elmondta.

A megnyerő külső, illetve a belső szépséget kifejező földöntúli hang az előadásban azonban zavarba ejtő ellentétben áll autoriter fellépésével, azzal, hogy élből hárít minden kérdést – ilyet sokkal kevésbé megnyerő külsejű és hangú, cinikus politikusoktól szoktunk látni Kelet-Közép-Európában. A hősre mint megváltójára váró, tiszta fehérbe öltözött, hétköznapi ruhás, pulóveres, farmeros tömeg (jelmez: Anna Axer Fijalkowska) a fehér dobozszínpadra helyezett, harsogó zöld természeti környezetben (két dombocska, két fa, középen vizes élőhely, tavacska) azonnal kilépteti a volt keleti blokkból érkező, környezetpusztítással naponta szembesülő nézőt az aktuálpolitikai asszociációs mezőből és egy filmszerű, metafizikai térbe vezeti át. Időn és emberi léten túli világban vagyunk, futurisztikus sci-fi környezetben (díszlet: Monika Pormale), ahol a publikum, a vele szembefordított, a színpadot benépesítő, a pázsiton talán túl nagy zsúfoltságban üldögélő kórussal együtt (karvezető: Tilman Michael) „nem azt érzi, hogy valamit eljátszanak az orruk előtt, sokkal inkább, hogy valami a szemük láttára történik meg” (Mundruczó a Nibelungról).

Ami a szemü(n)k láttára történik meg, az nagyban függ attól, ki milyen nézőpontból nézi az előadást. A Bayerische Staatsoper által kiadott, és más kapcsolódó információs anyagok (műsorfüzet, podcast, a Bajor Rádió műsorvezetőjével készült élő beszélgetések) vitathatatlanul a német percepciót közvetítik: a kérdéseket lesöprő, autoriter politikust keresik a magyar rendező – dramaturg páros Lohengrin-értelmezésében. Ezt arra alapozzák, hogy a nyilatkozatok szerint Mundruczó Lohengrint „árnyoldalak nélküli hősként” gondolja el, akit senki sem küldött Brabantba. „Őt a belé vetett hit teremti, az emberek képzeletében születik meg”. Akár egy bálvány. Magyarán a megváltásra váró tömeg egy zsarnoki hőst alkot magának. Ehhez valóban elég élettapasztalat gyűjthető itthon.

Mundruczó és Wéber a próbaidőszak alatt a budapesti Goethe Intézet konferenciáján a német kultúrát intellektuálisan zártnak írták le, amely „az esztétikát és a szépséget valamennyire alárendeli az intellektusnak, amely számára viszont közösségi élményt teremt”, “a rendszer ezzel együtt paradox módon nagyon nyitott, főként az új tendenciák megértésére”.^[1] A próbafolyamat közben azonban úgy érezte, annak az elvárásnak, hogy valamennyire németté váljon és a közeg lokális problémáit tárja fel, nem tudott (és akart) megfelelni. „Én ennek az elvárásnak teljesen nem tudtam megfelelni, mert nem akartam teljesen elveszíteni önmagamat” – vallotta a Staatsoper és a Residenztheater közös kantinjából bejelentkezve.

Talán a saját integritásukhoz való ragaszkodás, az őket ismételten foglalkoztató témákat feltáró késztetés teszi, hogy a múltunk és jelenünk női tragédiáihoz vezető, erősen elnyomó patriarchális közegünk lenyomatát viselő Mundruczó-életmű felől nézve, a Tóth Orsi, Wéber Kata által megjelenített női sorsok lenyomatát látom Elsa áldozati szerepében, reszketésében, kétségbeesett pillantásában, tragédiához vezető egyszeri, esetlen szembeszegülésében. Ruházatában is kitűnik: a nyitókép fehér ruhás, angyali asszociációkat keltő tablójában egyedül ő visel gyászruhát: fekete pulóvert és farmert. Tépett rövid frizurája (egészen elképesztő minőségű, feltehetően hajszálanként varrott, melírozott szőke paróka, sem a zsöllyéből, sem visszanézve a nagyított felvételen nem látszik az ún. lace front-os illesztés), testtartása, gesztusai és a félelemmel teli tekintete tökéletes harmóniában vannak sötét tónusú hangjával, megjelenítve a traumatizált nőalakot, akit oly jól ismerünk Mundruczó életművéből, és amely igazán foglalkoztatja az alkotópárost.

Elsa ellenpontja itt nem a homogén tömeghez hasonlóan tiszta fehérbe öltözött Lohengrin, hanem a tömegből kiváló, vörös hajú Ortrud (Anja Kampe), aki nyugtalanul jár fel s alá a színen, tüzeli Telramundot (Johan Reuter), játékukból sokkal inkább megképződik az ő kapcsolatuk dinamikája, ahol Ortrud egyfajta meleg-korlátozó, anyányi nő (a derékban szabott jelmez erősíti az alakját, ezáltal hatalmasabbá teszi a karakter tömegét) a nógatásra szoruló, de erőteljes, sőt arrogáns Telramund mellett. Elsa és Ortrud kettőse a második felvonás templomkapuja előtt (fenn timpanon, mögötte nagy fülű földönkívülire, illetve szárnyas angyalra egyaránt emlékeztető stukkó kukucskál, onnét figyeli az átlátszó esőkabátban összegyűlő kórust) az este egyik csúcspontja, és a tisztelet, amit a fiatalabb pályatárs Oostrum, nyilatkozata szerint, a már legenda Kampe iránt érez, érzésem szerint alapul szolgálhat a színészvezetéshez; a belemenés és kiállás egyaránt jellemzi a karaktert (közösen elszívnak egy jointot is). A második felvonás fináléja, Elsa legyezőszerűen szétnyíló, Napot formázó körpalástjával, Lohengrin királyi öltözékével (bíbor bélésű, ezüst holdat hordozó, sötét vattakabátja éles kontrasztban a Királyt alakító Kares Mika szemüveges, pulóveres értelmiségi figurájával), a templomablakokból kifeszülő vörös szalagokkal (az előadás a Sanghaji Nagyszínházzal közös produkció) akár egy boldog végkifejlethez is vezethetne.

De Elsa nem tudja legyőzni a gyanakvását és elfogadni, hogy nincs válasz a kérdésére. Ő öccsét keresi (a III. felvonásban fehér gyerekruhát tart a kezében, és fehér pulóverét a fejéra húzva vörös kérdőjelet rajzol a mellkasára a „Treulich geführt ziehet dahin” kezdetű, ún. menyasszonyi dal alatt, III/1.), akinek megölésével megvádolták, Lohengrin ebben a rendezésben viszont őt nevezi hattyúnak, neki címzi a „Nun sein bedankt, mein lieber Schwan!” áriáját (I/3.). Így nehezen áll össze a történet, amikor megjelenik a fináléban egy kisfiú, akit hattyú alakban sosem láttunk, enélkül pedig nehéz érteni, hogyan került éppen ide a feltétlen engedelmességért az istenítélettől az ártatlan asszonyt megmentő hős, és miért omlik össze Ortrud, amikor az általa átváltoztatott fivér megjelenik. Ezt látom az előadás legnagyobb dramaturgiai kihívásának, mert azt, hogy a láthatóan súlyosan traumatizált asszonyt az autoriter férje megbünteti és elhagyja, politikai áthallásoktól függetlenül is Mundruczó eddigi munkáiból következőnek találom, és nem zavar az sem, hogy a mitológiai jelképek helyett sci-fi-be illő részletekre cserélik a szokásos vagy elvárt Wagner-kliséket. Így a III. felvonásban („Mir schwankt der Boden! Welche Nacht!” III/3. alatt) a színpadra leereszkedő, Elsát szinte agyonnyomó hatalmas szürkésfekete meteorit sem, mely elragadja a főszereplőket. (Ennek előkészítése, hogy Lohengrin kisebb méretű, de meteorit alakú köveket az szedeget fel az utcáról a második felvonásban, sőt, annak a kőnek is ilyen az alakja, amivel Telramundot megölni látszik: Lohengrin csak emeli a követ, de nem ő, hanem a tömeg öli meg Telramundot.)

A díszlet, az emelkedő dimbes-dombos táj a nagy meteorittal vagy anélkül (III., illetve I. felvonás), a templomszerű fal a hangvetőként szolgáló díszítményekkel, kinyíló ablakokkal (II. felvonás) nemcsak szép, és szépen világított, de segíti az énekeseket is azzal, hogy hátulról támasztja, tolja előre a hangot a 2100 fős nézőtér felé.

Talán ez az oka annak, hogy a számomra és a müncheni operajátszásban máig meghatározó, Christof Loy revelatív Roberto Devereux-rendezése óta (Edita Gruberová I. Erzsébetként 15 évvel a bemutató után ezzel a szereppel búcsúzott a müncheni operaszínpadtól 2019. márciusában^[2]), ez az előadás itt, ami minden ellentmondása ellenére, ismét lenyűgöz – és a müncheni közönséget is.

Mi? Richard Wagner: Lohengrin
Hol? Bayerische Staatsoper, München
Kik? Bajor Állami Opera és a Sanghaji Nagyszínház koprodukciója. Karmester: François-Xavier Roth. Rendező: Mundruczó Kornél. Szereplők: Mika Kares (Henrik), Klaus Florian Vogt (Lohengrin), Johanni van Oostrum (Brabanti Elsa), Johan Reuter (Telramund Fridrik), Anja Kampe (Ortrud), Andrè Schuen (A király hirdetője), Liam Bonthrone, Granit Musliu, Gabriel Rollinson, Roman Chabaranok (Brabanti nemesek), a tölzi fiúkórus szólistái (4 apród). Rendezőasszisztens: Marcos Darbyshire. Díszlet: Monika Pormale. Jelmez: Anna Axer Fijalkowska. Világítás – Felice Ross. Dramaturgia: Wéber Kata és Malte Krasting. Kórusvezető – Tilman Michael

^[1] https://nepszava.hu/3174780_az-elvagyodas-keves
^[2] https://www.facebook.com/watch/?v=430658651031482; https://www.staatsoper.de/en/productions/roberto-devereux