Kezdem a jóval: ennek az előadásnak a díszlete nem csupán mellbevágóan szép, de olyan izgalmas tereket nyit, s annyi mindent tud szcenikailag, hogy ebben aztán a Don Juan-mítosz minden pillanata érvényesülhetne. A nagy erejű látvány, melynek nyitóképe leginkább egy barokk templombelső mennyezetének vörösen viharzó felhőzetét idézi, később egy oldalára fordult, megalomán kriptát vagy egy éppen kihűlő, tüzes gerendákból összerakott kolostort mutat, valami transzcendens mezőben. Mi, nézők, mintha a megnyíló tetőn át, a mennybéli magasból látnánk ezt a dimenziókkal játszó, oldalára fektetett teret, melyet időnként hatalmas tükörfólia tágít végtelenné. A színlap szerint ezt a felsőbbrendű nézőpontot megajánló díszletet ugyanaz a csapat – Numen/For Use + Ivana Jonke – tervezte, mint aminek tagjai a 2021 szeptemberére tervezett, majd 2022 tavaszán bemutatott, s ugyancsak Aleksandar Popovski által rendezett Mester és Margarita előadás látványát is megálmodták.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Az operai díszlettervezésben járatos Ivana Jonke és a nagyhatású díszlethez alkalmazkodó, abban élni képes, egyszerű és egyben dekoratív jelmezeket tervező Mia Popovska nevét lassan megtanuljuk mi is. De kiket rejt a titokzatos Numen/For Use jelölés? Ez az ipari és tértervezés, valamint a szcenográfia területén számos nemzetközi díjat elnyert trió 1998-ban alakult For Use néven, majd rá egy évre létrehozták a Numen csoportot, ami az ipari formatervezésen kívüli akcióik megvalósítója lett. Christopher Katzler bécsi, Nikola Radeljković zágrábi, Sven Jonke szintén horvátországi, s mint mondják, bécsi és zágrábi egyetemi éveik óta dolgoznak együtt. Közös stúdiójuk sohasem volt, ma is három különböző városban élnek, de így is képesek a kollektív alkotásra.

A tervezők sokadszorra működnek együtt a szkopjei születésű, macedón nemzetiségű, világjáró rendezővel, Aleksandar Popovskival, aki mára már vagy hetven produkciót rendezett, szerte a világon. Popovskit, aki 2018 óta a Maribori Szlovén Nemzeti Színház művészeti vezetője, a sajtóhíradások nem egyszer „az öröm és a könnyedség” követeként, a szlovén színház egyfajta álomlovagjaként emlegetnek. Friss bemutatójában, a nemzeti színház Don Juan, avagy a kőszobor lakomája című produkciójában dramaturgként Verebes Ernő segítette, zeneszerzője pedig Marjan Nekjak volt, bár az orosz színházi iskola megengedő elvei szerint vendégül hívott sokféle zeneszám miatt pontosabb lenne talán zenei szerkesztőnek neveznünk őt.

El tudom képzelni, hogy sok színházvezetőre, színészre, sőt nézőre is felszabadítóan hat az a görcsnélküli repülési mód, ahogyan Popovski érinti – jobban mondva érintgeti – a választott művet. Van abban valami irigylésre méltó belső szabadság, ahogy nem hagyja magát háborgattatni a megrendezendő mű alapgondolatától. Rendezői gyakorlatát tekintve bizton állítható, hogy jelen esetben nem előadást, hanem csak jeleneteket volt szándékában színpadra állítani. Ami végül február 8-án bemutatásra került, az talán szerkesztett játéknak, vagy inkább koncert formájú, látványos irodalmi műsornak mondható. S bár a plakát egyedül Molière–t jelzi szerzőként, az ő kemény és didergető komédiája olyan betoldásokat kap, amik, a dramaturgiai jelenetátvetésekkel együtt, egyszerűen kitekerik az alapmű nyakát. Az MTI minden bizonnyal a színház által megadott szöveggel látta el az országot, s ebben például ez olvasható: „A klasszikus darab több szokatlan szállal egészül ki annak érdekében, hogy a mű a 21. századi ember számára is átérezhetőbb legyen. Ilyen például a Katona Kinga alakításában látható Donna Anna figurája, amelyet a rendező Puskin Don Juan kővendége című művéből kölcsönzött.”^[1] A nagyon más ízű és lélegzetű Puskin jelenet, melyben – a III. Richárd híres koporsós szcénájára emlékeztetően – Donna Anna a megölt férjét ábrázoló kőszobor mellett vált csókot a magát felfedő gyilkossal, fura buborék a játékban. De így legalább értelmet nyer, hogy a plakáton miért szerepel Gyárfás Endre neve a Molière darabot fordító Illyés Gyuláé mellett. De lesz itt még meglepetés!

Az eredeti komédiába a szerző, talán az izgalmak fokozása végett, beleírt egy kísértetet is. Talán ez adta az ötletet a fehér ruhás asszonyalakhoz, vagy talán az a gondolat, hogy kár lenne nem színpadra hívni Udvaros Dorottyát, ha már van a színháznak egy ilyen nagy színésznője, mindenesetre olykor megjelenik egy szecessziósan szép, hatodik nőalak is a színen. A rendező a következőket mondja róla: „Az Udvaros Dorottya által megformált női szereplőt egy hiányérzet szülte bennem. Rájöttem, hogy Don Juan életében nincs anyafigura. Apja van ugyan, de az anyját senki sem említi.” (Dehogynem. Don Juan apja, Don Luis, akit az arisztokratikus megjelenésű Rubold Ödön játszik, az eredeti szövegben – fiának megtérését hallván – igen örvendezik, s be is jelenti, hogy menten értesíti a kedves mamát a dolgok (vélt) jobbrafordulásáról. Vagy ezt Illyés írta volna bele a darabba? Aligha.) „Ráadásul ebben a műben nem Don Juan csábít, hanem őt csábítják… Arról kezdtünk el gondolkozni a próbafolyamat során a színészekkel, hogy miben különbözhet ez az anya a többi női karaktertől.” A sokáig néma hölgy csak a végén szólal meg, de mivel igen fontos, hogy mit mond, mikor és hogyan avatkozik bele a cselekménybe, késleltetem kissé az információt.

Fölmerül a kérdés, hogy vajon célszerű-e a rendezési időszak idején a születendő előadásról, s főképp annak koncepciójáról kérdezgetni az alkotókat, hisz a munka hevében annyi minden változik még ilyenkor. A színházvezetői és rendező nyilatkozatok szakmailag életveszélyes volta pedig kiváló szakdolgozati téma lenne, mely hasznos fejezetét alkotná egy kommunikációs baleseteket bemutató segédkönyvnek. A helyzet tudniillik az, hogy ezeket a nyilatkozatokat nem csupán rögzítik, de olvassák is. S nem lehet a tolmácsokra fogni, ha minden rákérdezésnél valami más teória jön elő az alkotóból. A Popovski-interjúkat összeolvasva például szinte megszédül az érdeklődő a bátran repkedő, ám végül sokszor összeegyeztethetetlen gondolatok bőségétől. A már idézett, és minden bizonnyal sok szűrőn átment, hivatalos MTI anyag zavarba ejtő mondataival, például – azon egyszerű oknál fogva, hogy láttam az előadást – egyelőre eredménytelenül próbálok megbirkózni: „A rendező szerint Molière komédiája tükröt mutatott a saját korának, és eszerint Don Juan egyértelműen negatív hős, annak ellenére, hogy valójában sosem hazudik, és a hódítási szándéka nem érne célt a környezete közreműködése nélkül. Aleksandar Popovski úgy véli, hogy a mai világ viszonyai között is érdemes átgondolni ezt a történetet, hiszen a ma embere is minden nap ki van téve a csábításnak, hiszen a kapitalizmus megteremti a függőség környezetét, az elcsábulás függőségének feltételeit.”

Az igen jól fényképezhető, de a rendezői instrukciók hiányát sok esetben élénken jelző előadás hangosítása a bemutatón majd mindvégig küzd valamilyen technikai problémával: minden megszólaló mintha befőttesüvegbe beszélne. De ez gyorsan orvosolható gondnak tűnik. Az idősebb férfiszínészek, Varga József, mint koldus, Tóth László, mint Dimanche úr, Rubold Ödön, mint Don Luis, lelkiismeretesen és biztonsággal teljesítenek. A fiataloknál sok esetben, sajnos, csak a sima szövegmondás szintjét éri el az alakítás. De igen élvezetes Berettyán Sándor, Pierrot, a parasztlegény képében, párjával, Charlotte-tal, az elragadó Barta Ágnessel. Szép és porcelánfinomságú Ács Eszter, kellő drámai erővel, mi több, humorral is bír Katona Kinga, s mind hangban, mind mozdulatban egészen kiváló a Donna Elvirát alakító Szász Júlia. Talán feltűnt már a nevek semmivel sem magyarázható „vegyes” formája. Talán a neveket egységesítő dramaturgiai munkát fölösleges szöszölésnek ítélték menet közben, s elhagyták. Poénok, viccek azonban szép számmal akadnak az est folyamán. Popovski díszítőművészeti kézjegyének tűnik az a „tik-tak, pikk-pakk” ritmusú, zenei hangokra ránduló, többször ismétlődő, 2-3 szereplős, molekulányi clown-pantomim, amit mindig hálásan fogad a közönség.

Gondnak érzem, hogy a szoborszép alkatú, de mindenképpen több rendezői támogatást érdemlő Bordás Roland alig reagál a partnerekre, s csak a végső „képmutató” nagymonológnál látszik magára találni, bár ott remek. Lehet, a más anyanyelvű rendezőtől hiába is várnánk a bizonytalan mondathangsúlyok észrevételét. De talán akad házon belül is játékmester, aki segíteni tud a szöveg élővé tételében, vagy legalább észrevéteti és lereagáltatja a nyugodtan üldögélő, végszóra váró lovaggal, hogy például „12 lovas keresi éppen”. A nyilatkozók többször emlegették a főhős titkolt, bár kínosan intenzívnek gondolt kapcsolatát az éggel. Nos, én ennek nyomát nem láttam. Többször megakad a játék a jelenetek közti változások egyelőre bizonytalan ritmusa miatt. Hiányzó mozzanat a főalak színeváltozása a végjátszma előtt, vagyis hogy Don Juan miért gondolja meg magát, miért és mikor dönt – ijedtében vagy mérgében – úgy, hogy taktikát változtat. Több válasz is lehetséges lenne.

A megbolygatott szövegrészek egy végső betoldással vadonatúj befejezést adnak az eddig táncikálva haladó Molière-mű folyton kifelé mosolygó előadásának. A Kőszobor (Szép Domán) már meghívta magához vacsorára Don Juant, de a rémítő fenyegetés valahogy elillant a levegőbe. Hanem történik valami. A döcögő előadás az alvajárók biztonságával egyszercsak kinyit egy ablakot, amin át – a képmutatókat kiosztó nagymonológ során – betódul a Nemzeti Színházba a lélegzetelállító, magyar valóság. Aztán kis csönd, majd a Bordás Roland apollói vállaira ereszkedett aranyfüstös fóliafátyol egy pillanat alatt fölfelé siklik. No, most! Most visz el az ördög, amikor rájöttél valami nagyon fontosra? Mekkora szám lenne! – reméli a néző. De nem. Bár a színlap azt írja, hogy Don Juan „olyan hős, aki az élet nem megszokott szabályai szerint működik, és amely szabályok őt végül a pokol tüzébe taszítják” – semmi tűz, és semmi pokol. Gerlebúgás jön.

Csodás fehér köntösében, múlhatatlan asszonyiságának teljes pompájában, lobogó aranyhajjal, a mélyben heverve, de tükör által fölvetítve a magasba, megszólal Udvaros Dorottya, s elkezd mondani egy 1880-ban, tehát az író kezdeti alkotói szakaszában született Maupassant szöveget, egy szerelempárti szépkorú hölgy intelmeit az unokájának. A Rónay György által fordított, pihe-puha felvilágosító burukkolás a házasságról, mint szükséges formai baromságról és vele párhuzamosan, a kötöttségek nélküli szerelem mindenhatóságáról szól. Don Juan szépen leszivárog a lassan oldalára forduló „ősanyához”, s nem annyira gyermeki, mint inkább örök férfiúi hódolattal odacsusszan mellé, csodásan fényképezhető magzati pózban. A kép olyan megejtő, mintha egyenest hasas porcelánbögrék oldalára, vagy egy méregdrága, gobelinhímzésű retikül oldalára tervezték volna. Zene, zene, csönd – majd taps. Ez a vége? Ez. A mítoszreparálás sikerült. Megúszta!

Amint telik az előadás utáni idő, a néző idővel hozzászelídül a látottak egy részéhez. Összerakja a részleteket, s az összkép miatt hajlamos elfogadni a kevéssé sikerült törekvéseket is. Jelen esetben, sajnos, nemhogy az elfogadásnál nem tartok, de a csodálkozó tudomásulvétel is nehezemre esik. Úgy gondolják, hogy ez a darab tényleg csak ennyi?

Meg kell azonban említenem egy torkot kaparó, valószínűtlenül erős élményt is: rendezői szélárnyékban, csak magára és Molière-re hagyatkozva – óriásit játszik Rácz József. Van az ő Sganarelle-jének valami szembeszökő, sírnivalóan kortárs, magyar mentalitása. „Veréshez szokott fajta”, aki látja, tudja, hogy a „gazda” cselekedetei vállalhatatlanok, de kussol és összevissza hablatyol, amikor ki kellene állni az igazságért. Az előadás világában maradva: egy gerezd dióért, vagy az elmaradt ütlegelés fejében – feledni képes mindent. Fájó és felejthetetlen.

Mi? Molière: Don Juan, avagy a kőszobor lakomája
Hol? Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Aleksandar Popovski. Szereplők: Bordás Roland (Don Juan), Rácz József Sganarelle, Szász Júlia Donna Elvira, Udvaros Dorottya (Egy titokzatos nő), Berettyán Sándor (Gusmann, Pierrot, parasztlegény), Berettyán Nándor (Don Carlos), Kovács S. József (Don Alonso, Ángyika), Rubold Ödön (Don Luis), Varga József (Koldus), Barta Ágnes (Charlotte), Ács Eszter (Maturina), Tóth László (Dimanche úr), Katona Kinga (Donna Anna), Szép Domán (Szerzetes, Kőszobor). Díszlettervező: Numen/For Use + Ivana Jonke. Jelmeztervező: Mia Popovska. Díszlettervező asszisztens: Riederauer Dóra. Zeneszerző: Marjan Nekjak. Dramaturg: Verebes Ernő. Tolmács: Guczoghy Anna. Súgó: Gróf Kati. Ügyelő: Lencsés István, Ködmen Krisztiá. Rendezőasszisztens: Vida Gábor.

^[1] https://kultura.hu/moliere-don-juanjat-tuzte-musorra-a-nemzeti-szinhaz/