A Vígszínházban ez év októberében bemutatott A kastély Bodó Viktor két évvel ezelőtti hamburgi rendezésének budapesti repríze. Béres Attila idén nyáron harmadszor futott neki Bob Fosse és Fred Ebb híres-neves musicaljének, és vitte színre ezúttal a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Chicagót. Két random kiragadott példa a magyar színház jelenéből arra, hogy az újrarendezések, reprízek, remake-ek – bár a fogalomhasználatban máig sok a zavar, és ebben mi sem tudtunk, nem is akartunk most rendet vágni – nemcsak a múltban voltak részei rendezői életműveknek, ma is azok: Valló Pétertől Tompa Gáborig, Mohácsi Jánostól Bocsárdi Lászlóig. Utóbbi két alkotó meg is szólal teljességre nem, de gondolatébresztésre annál inkább törekvő tematikus összeállításunkban, amelynek írásaiból az is bízvást kiolvasható, hogy az újrarendezésnek mint színházi gyakorlatnak sokféle motivációja és árnyalata létezik, ezért sem lehet, legalábbis nem könnyű kívülről egységes és határozott álláspontot kialakítani ezzel kapcsolatban. A spektrum a futószalag-rendezésektől a nagyon is átgondolt, a korábbiakhoz képest új és erőteljes alkotói meglátásokat tartalmazó reprízekig terjed, erősen feladva leckét a jelenség alapos tanulmányozásához. És bár elsőre kézenfekvőbbnek tűnik a negatívumok felemlegetése és összegzése ebben a témakörben is, hiszen megúszásra gyakran hajlamos színházi életünk korántsem szenved hiányt a „tudjuk le, de gyorsan” alkotói reflexeiben, nem feledkezhetünk el arról sem, amit Szántó Judit fogalmazott meg egy közel húsz évvel ezelőtti kritikájában – meglehetősen pozitív felhanggal: „A reprízekkel a színházak immár nem sokkolni akarnak (habár természetesen mindig vannak és lesznek naiv nézői csoportok, amelyek felfedezésként élik meg őket), hanem új színpadi – rendezői és színészi – valőrök kibontakoztatására törekednek; a »mit«-ről a hangsúly a »hogyan«-ra terelődik.” Hogy egyes esetekben ez hogyan csapódik le, ki-ki döntse el maga.