Amit akartunk című drámájuk (mely címében, nyilván nem véletlenül parafrazeálja Shakespeare-t) jellegzetes huszadik századi történet, egyedi hangszerelésben. Ha az olvasó valamelyest már ismeri Kovács Viktor és Dominik munkásságát, sejtheti, hogy ezúttal sem kap szabályos társadalmi drámát, akár még groteszk krónikát sem egy karrier tündökléséről és bukásáról (Julien Sorel a jellegzetesen kelet-európai századközép lehangoló kulisszái közt) – bár a fivérek abszurd és költői morbiditás iránti érzéke ugyancsak jelentős. Voltaképpen lehangoló, hogy az épülő szocializmus panelszagú, szürke egyhangúságúból mennyi színt és hangulatot, hányféle megszólalási módot képesek kikeverni.

A darab letölthető INNEN

Sediánszky Nóra: Néhány gondolat Kovács Viktor és Dominik Amit akartunk című drámája elé

Kovács Dominik és Kovács Viktor

Kovács Viktorral és Dominikkal hat éve, 2017 januárjában, a megújult Dramaturg Nyílt Fórum zalaegerszegi fordulóján találkoztam először, ahol Jégtorta című, azóta számos hazai és nemzetközi sikert elkönyvelő darabjukkal szerepeltek. Már első alkalommal a jelenséghez és az élmény erejéhez méltó szóval, üstökösszerű hatással voltak rám. Nem csupán szikrázóan játékos szellemük, olykor bravúros képzettársításokra ragadtató, meghökkentő ívek mentén épülő, minden apró részletre kiterjedő gondolkodásuk, elképesztő memóriájuk és virtuóz fantáziájuk miatt, de lenyűgözött az az izgalmas ellentmondás is, mely első látásra meghökkentő fiatalságuk és az általuk írt anyag érettsége, komplexitása, ha úgy tetszik, „koravénsége” között feszült. Azóta számos alkalommal találkozhattunk újra, szakmai és személyes jó barátságba keveredtünk, amely (remélem, mondhatom így) mindannyiunknak sok élményt adott; számtalanszor csodálkozhattam rá arra a virtuóz szellemi vibrálásra, mentális kalandra, intenzív drámai erőre és nem lankadó játékkedvre, mely minden szövegük sajátja.

Kissé bombasztikus megfogalmazással úgy is mondhatnám, a kortárs magyar irodalom immár felnőtt csodagyerekeiről van szó, de ennél sokkal összetettebb, árnyaltabb, tudatosabb és eredetibb az, amit ők képviselnek. Az elmúlt évek egyik legeredetibb drámaírói hangja jelentkezett általuk, kivételes tehetségüket, szorgalmukat, alkotói elevenségüket és munkabírásukat indulásuk óta is imponálóan sokszor igazolta vissza a hazai és külföldi szakma. Generációjuk ismeretében talál meglepőnek tűnő érdeklődésük a múlt, elsősorban a félmúlt eseményei, társadalmi viszontagságai iránt; hasonlóképpen váratlannak tűnő odafordulás, magával ragadó empátia a náluk jóval idősebbek élethelyzete, problémái, olyannyira különböző életfelfogása, gondolkodásmódja tekintetében (itt többek között a Jégtorta antihősére, Gyuri bácsira, vagy a Mintapinty monodráma Molnár Zsókájára gondolok); különböző nyelvi és stílusrétegek csak rájuk jellemző, egyedi hangú vegyítése – többek között ezek merülnek fel bennem, ha a Kovács fivérek írói eszközeire, azonnal felismerhető hangvételére gondolok. És még ez is borzasztóan kevés, csak a felszín „éppenhogy” borzolásánál tartunk, mely alig érinti a gondolat kifejezésének pimasz szabadságát, az imponálóan gazdag tudásanyag elképesztően könnyed kezelését, a nyelv és szókincs ritka mód alapos ismeretét, a különböző történelmi korok közti ötletgazdag, mindig a jelenből kiinduló, oda visszatérő, virtuális voltukban is érzéki sétákat. És ezzel voltaképpen már el is érkeztünk az Amit akartunkhoz.

A nagy kísérletezőkedvvel megáldott, lelkesítően termékeny szerzők alkotókedvének az utóbbi évek állandósulni látszó káosza, a kulturális produktív tevékenység egyre nehezedő feltételei sem szabhattak gátat. Számos műfajban, hangon és stílusban, a legkülönbözőbb keretek között próbálták ki magukat, kortárs drámaverseny, karantén drámák seregszemléje, Shakespeare 37 projekt, Petőfi 200 drámapályázat – mindenhol figyelemre méltó írással, emlékezetes, olykor meghökkentően egyedi ötletre épülő, tagadhatatlan lelkesedéssel játszó és gondolkodó drámaszöveggel jelentkeztek. Amit akartunk című drámájuk (mely címében, nyilván nem véletlenül parafrazeálja Shakespeare-t) jellegzetes huszadik századi történet, egyedi hangszerelésben. Ha az olvasó valamelyest már ismeri Kovács Viktor és Dominik munkásságát, sejtheti, hogy ezúttal sem kap szabályos társadalmi drámát, akár még groteszk krónikát sem egy karrier tündökléséről és bukásáról (Julien Sorel a jellegzetesen kelet-európai századközép lehangoló kulisszái közt) – bár a fivérek abszurd és költői morbiditás iránti érzéke ugyancsak jelentős. Voltaképpen lehangoló, hogy az épülő szocializmus panelszagú, szürke egyhangúságúból mennyi színt és hangulatot, hányféle megszólalási módot képesek kikeverni. Kovács Viktor és Dominik sosem gondolkodik lineárisan és kézenfekvően a történelemről, s ezáltal saját korukról, rólunk, önmagukról sem. Drámájuk valójában fekete komédia, virtuóz halál- és élettánc, pimaszul lenyűgöző „szellemjárás” Magyarország elmúlt ötven évének nem éppen könnyű társadalmi-kulturális hagyatékában. Nem szavakban vagy történetfűzésben, képalkotásban vagy stílusjegyekben, inkább a szellem már említett, zabolátlan, vagány szabadságával és az ezzel párosuló elmélyült, meghökkentő asszociációkra és következtetésekre képes gondolkodásmódban, vagyis szellemében idézi meg a magyar drámairodalom legjobb hagyományait. Egyszerre félmúltidéző, ironikus parabola, kegyetlen sorsjáték, sötét tónusú karneváli bohózat, mely többszörös tükörben szembesít egy szinte ördögien bizarr keretek közt működő társadalommal. Aki belenéz ebbe a könnyednek tűnő, mégis, szokatlan mélységek felé húzó kútba, meglepő felismerésekre juthat, és különleges gondolati-színházi élménnyel lehet gazdagabb. Mert Kovács Viktor és Dominik képes igazi színházat építeni papíron (vagy bármi más eszközön) is. Mindenkit örömmel invitálok erre a találkozásra.