Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben, hármasával közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!

 Pethő Tibor: Kettős szál

Pethő Tibor. Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

A nyomtatott folyóirat megszűnése különösen fájdalmas; a mai, digitális korban – úgy tűnik – örök időkre szól.

A Színházhoz kettős szál fűz. A nyolcvanas évek elején a lap mellékletben közölte édesapám drámáját, jómagam pedig 2015 óta lehettem a Színház kritikusa. A munkára Tompa Andrea főszerkesztő kért fel. Ő és a két szerkesztő, Herczog Noémi és Rádai Andrea értő figyelemmel foglalkoztak kézirataimmal. Köszönöm nekik.

P. Müller Péter: Színház 55

P. Müller Péter

Csalóka dolog az emlékezet. Nem mintha maga az élet ne volna az. Szóval nem emlékszem, mikortól lettem a Színház olvasója, de arra pontosan emlékszem, hogy mikor lettem a szerzője. Ez utóbbihoz viszont az kellett, hogy tudjak róla, hogy létezik, majd hogy olthatatlan vágyat érezzek arra, hogy írjak is bele. Merthogy azoknak a folyóiratoknak vágytam szerzője lenni, amelyeket a legjobban szerettem olvasni.

Pécsi főiskolás koromban kezdtem színházi előadásokról írni a város egyetemi hetilapjába, az Universitasba (helyi, kaposvári, szegedi bemutatókról), s amikor 1982 őszén az egyetem irodalom tanszékére kerültem, írtam egy levelet a Színház főszerkesztő-helyettesének, Csabainé Török Máriának, hogy szívesen írnék a folyóiratba, s mutatványként mellékeltem addigi színikritikáim egy részét. Amikor válaszolt, invitált, ha Budapesten járok, keressem fel a szerkesztőségben, a Báthory utca 10-ben. Első ottlétemkor megbízott, hogy írjak a Leonce és Léna pécsi bemutatójáról. Ez a kritikám lett az első közleményem a lap 1983. júliusi számában „A végzet komikuma” címmel. És emlékezzünk meg a fontosabb szereplőkről (hiszen nem a kritika, hanem az előadás a lényeg): Kulka János, Vári Éva, Oláh Zsuzsa, Sipos László, Koszta Gabriella. Suba László (később Salamon előnévvel) főiskolás rendezése volt.

Máriával abban állapodtunk meg, hogy a továbbiakban rendszeresen fogok írni pécsi bemutatókról. Ezt az ígéretemet azonban rövidesen felülírta egy felkérés a Jelenkor főszerkesztőjétől, Szederkényi Ervintől, aki szeptemberben behívott a szerkesztőségbe, és elmesélte, hogy szerkesztőtársai, Csordás Gábor és Parti Nagy Lajos mutatták neki a Színház júliusi számában megjelent cikkemet, és felkért, hogy – mivel Pályi András nem kívánja tovább írni – a Pécsi színházi esték rovatot vegyem át a kezdődő évadtól.

Egyfelől kellemetlen volt, hogy a Színháznak tett ígéretemet mindjárt meg is szegtem, másfelől viszont az ebből adódó újratervezés nyomán sorra kaptam a nem pécsi előadások szemlézésére a megbízásokat. Az első években (1984-től) zalaegerszegi és kaposvári bemutatók voltak ezek között. Aztán (1986-tól) következtek budapesti premierek is, köztük Az öreg hölgy látogatása a Vígben Ruttkai Évával a címszerepben, a Csirkefej a Katonában, Az ügynök halála a Vígben Tordy Gézával a címszerepben, Kárpáti Péter Szingapúr, végállomás című ősbemutatója a Radnótiban Csákányi Lászlóval, a Körmagyar a Vígben, Az apa, majd a Kutyaszív a Katonában. Stb. Közben pedig egy-egy kritika további kaposvári, zalaegerszegi, mellettük egy-egy szegedi, győri, kecskeméti, debreceni előadásról.

A szerkesztőségben kötöttem ismeretséget Koltai Tamással, Nánay Istvánnal, Pályi Andrással, később Csáki Judittal, akikkel aztán nemcsak ott vagy premiereken, hanem színházszakmai rendezvényeken is többször találkoztam. A szerkesztőség későbbi és mostani tagjaival viszont fordítva alakult a kapcsolatom: közös munkahely (Színházi Intézet), konferenciák, egyetemi programok, szakmai fórumok, kiadványok szerkesztése vezetett a többször megújult laphoz, ahová írást kértek tőlem. Az 1983 óta eltelt negyven évben ez a hetvenedik írásom a Színházba és a Színházban. Amikor itt kezdtem, a Janus Pannonius nevét viselő egyetemen dolgoztam. A kétarcú, kétfele néző római istentől nevét kölcsönző költő nyomán mi is tekintsünk kétfelé: a múltba, az 1968 novemberében első lapszámával elindult folyóirat 55 évére, és a jövőbe, a Színház exkluzív online korszakára, amelyet kíváncsian várok, amelyben és amelyhez a szerkesztőségnek támogató környezetet, minőségi színházi életet és tehetséges szerzői utánpótlást kívánok.

Schuller Gabriella: Színház történet, színháztudomány, színikritika

Schuller Gabriella. Fotó: Gordon Eszter

Színháztudomány szakos hallgatóként kezdtem olvasni a folyóiratot 1994-ben. Szombathelyen az egyik újságos kifejezetten nekem rendelte meg és tette félre a lapot. Később egy kutatás kapcsán lehetőségem volt a szerkesztőségi készletekből kiegészíteni a gyűjteményemet a nyolcvanas évekig visszamenően. Ahogy haladtam az egyetemi tanulmányaimban, egyre érzékelhetőbb volt a formálódó tudományos diskurzus és a klasszikus színikritika közötti feszültség (noha P. Müller Péter egyebek mellett kritikaíró szemináriumot is tartott a veszprémi képzésben, azaz a kezdeteknél ez az oppozíció nem létezett). Az első Hajónapló Műhelybe is jártam, alkalmam volt mindkét „oldal” (?) képviselőitől nagyon sokat tanulni, bár időnként valamiféle választást vártak tőlem. Emlékezetes ebből az időszakból számomra az 1997-es vita, amely Kékesi Kun Árpád újteatralitással foglalkozó cikke („A reprezentáció játékai”, Színház 30, 7 [1997]: 22–29) nyomán bontakozott ki a Színházban.

Sok idő eltelt azóta, a digitális világ átformálta a világot. Megjelent a tudományos igénnyel fogalmazott, ámde kevésbé terjedelmes műfaj szóban és írásban is (korábban ez volt az egyik kardinális kérdés: lehet-e egyáltalán mélyfúrást végezni a színikritikák megszokott terjedelmében), miközben számos, akkor a színháztudományi diskurzusban jelenlévő fogalom és szempont beszivárgott a kritikaírásba. A lap története kapcsán kiemelendő a tematikus blokkok megjelenése, ami egy-egy téma igényes, tartalmas megközelítését vonta magával – ezek az összeállítások nagyon jól használhatók az oktatásban. Különösen fontosnak tartom a drámatárat (diákként és tanárként is sokszor használtam/használom az itt megjelent szövegeket) és a korábbi lapszámok digitalizálását 2008-ban. Mindazonáltal a mai napig a nyomtatott lapszámokat szoktam bevinni a hallgatóknak, még ha kéznél is vannak az okostelefonok és laptopok…

Eddigi szerzői lapemlékezetek:

• Szerzői lapemlékezet 1.: Csizner Ildikó, Darida Veronika, Deme László
• Szerzői lapemlékezet 2.: Gabnai Katalin, Gajdó Tamás, György Péter
• Szerzői lapemlékezet 3.: Hajnal Márton, Jákfalvi Magdolna, Jászay Tamás
• Szerzői lapemlékezet 4.: Kállai Katalin, Karsai György, Kovács Bálint
• Szerzői lapemlékezet 5.: Kovács Dezső, Kricsfalusi Beatrix, Lőrinc Katalin