Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!

Fotó: Kincses Gyula

Spiró György: A Színház című folyóirat

1970-ben két tűrhető drámám is volt már, és egyetlen megmaradt oldalági rokonom, másodfokú unokabátyám, dr. Kelemen Zoltán, aki évtizedeken át volt a Rókus kórházban a híres Pommersheim tanársegédje, szerette volna őket elolvasni. Odaadtam. Utána azt mondta, mutassam meg egy másik ágról való másodfokú unokaöccsének, aki fiatal színikritikus, és biztosan érdekelni fogja. Vonakodtam, de megadta a számát. Felhívtam, bemutatkoztam. „Ja, a Zoli bácsi! Már mondta. Hozd be, bonyolult bejönni, Thália Színház, jobbra a hátsó lépcsőn fel a másodikra, majd a segédlépcsőn fel a tető alá… A portásnak mondd meg, hogy a szerkesztőségbe mégy.” Elképesztő helyen találtam magam, fentről, a trégerek és a híd mellől láttam le a színpadra, mintha Bulgakov valamelyik színterén lettem volna. A Színház című lap szerkesztősége két szobából állt, kint a szerkesztők ültek, köztük Koltai Tamás, a távoli rokon, talán ők is Kleinből magyarosítottak, mint a közös másodunokabátyánk, erről soha nem beszéltünk, meg még ketten; a belső szobában egy középkorú, munkáskáder külsejű nő ült, a főszerkesztő-helyettes Csabainé Török Mária, Tamás még odakint letegezett, és bemutatott a nagyasszonynak. A darabjaimról nem esett szó. Hogy írnék-e nekik színikritikákat. Vidékre küldenének, kevés a kritikus, a kezdők így kezdik. Jól fizetnek, egy flekk száz forint. Bizonytalanul morogtam valamit, mire Csabainé azt mondta: itt van kezdetnek egy pesti munka, a kis Madáchban próbálják Németh László Papucshős című darabját, Lengyel György rendezi, kéredzkedjem be, a bemutatót is megnézhetem, és írjak a címszereplő Pécsi Sándorról színészportrét. Kérdeztem, mi az. Mondták, semmi különös, azt kell leírni, hogy mit művel a színpadon. Három-négy flekk.

Gimnáziumi magyartanárom, dr. Bada Gyula vezette a Madách gimnáziumban azt a színkört, amely elsőként merte a negyvenes évek végén a Lukács György csúnya cikkét követő betiltás után előadni Az ember tragédiáját, és Lengyel György játszotta benne Lucifert. A legendásan bátor bemutatót követően az egész országra érvényes tiltást visszavonták. A portrét Lengyel György miatt vállaltam el, akit nem ismertem.

Lengyel György beengedett a próbára, bemutatkoztam, ő pedig bemutatott Németh Lászlónak és a feleségének, akkor néztek próbát ők is, a két öregasszony. Árgus szemmel figyeltem Pécsi Sándort, meredten bámultam a bemutatón is, jegyzetfüzetbe firkáltam, ötször átfogalmaztam a mondataimat, és bevittem. Tamás felhívott, hogy menjek be. Csabainé fogadott, hellyel kínált, és mondta: a portré annyira jó, hogy írjak ilyet az összes többi szereplőről is. Mondtam: bocsánat, a többieket egyáltalán nem figyeltem, meg kell néznem újra. Felhívta a színházat, és kért jegyet. A többieket is megírtam.

Második alkalommal Pécsre küldtek, a Szentivánéji álmot mutatták be Sík Ferenc rendezésében. Senkit sem ismertem, tetszett, megírtam. Előzőleg újraolvasva a darabot feltűnt, hogy néhány szereplő nem találkozik a színpadon – lehet, hogy ezeket azonos színészek játszották? Ebből a témából írtam meg negyedszázaddal később a Shakespeare-könyvemet.

A harmadik feladatot kaptam éppen, amikor feltűnt a szerkesztőségben Molnár Gál Péter és Ronyecz Mária. MGP pár nappal később felhívott, az Erzsikében találkoztunk, felkért, külsősként írjak vidéki bemutatókról a Népszabadságba, ő már unja az utazást. Mondtam: Koltai Tamás ír ezekről, nem akarom megfúrni. Van elég bemutató, mondta MGP. Este felhívtam Tamást, aki nem vette úgy, hogy elárultam volna; „nyugodtan vállald el”, tanácsolta. MGP, aki nyilvánvalóan egymás ellen akart kijátszani minket, még nem tudhatta, hogy becsületes emberekkel van dolga. Tamás évekig írt aztán a Népszabadságba, engem fél év múlva kirúgtak.

Nagyon jó lap volt a nemrég alapított Színház, elbújt a kultúrpolitika margóján, hivatalosék nem vették igazán komolyan, lehetett írni könyvekről, külföldi bemutatókról, nálunk még betiltott drámákról. Akár nyolc-tíz flekkes, tanulmánynak beillő anyagokat is közöltek. Egyetlen cikkért majdnem annyit kaptam, mint a havi fizetésem a Magyar Rádióban külpolitikai újságíró gyakornokként.

Egyszer láttam a szerkesztőségben a főszerkesztő Boldizsár Ivánt, aki a politikai felelősséget vállalta a lapért; valójában Csabainé csinálta a fiúkkal, Köröspataki Kiss Sándorral, aki hallgatag volt és kultúrdiplomatai feladatai is voltak (meg egyebek, mint évtizedek múlva kiderült), Nánay Istvánnal, aki idősebb volt nálam, hihetetlenül alaposan írt és szerkesztett, és a nem hivatásos színházakat is mániákusan követte, meg Pályi Andrással, aki nem sokat szólt, de lengyeles volt, amit szimpatikusnak találtam. Sok jó tollú szerzője és fordítója volt a lapnak, és egyetlen írásomat nem vállalták mindössze, pedig általában nem tettem lakatot a számra: egy rendezőportrét Szőke Istvánról, nem volt benne politikum, de volt vagy tizenkét oldal, ám nem ezért nem közölték, hanem mert Boldizsár azt üzente: amíg nem jelent meg ilyen rendezőportré Vámos Lászlóról, addig a fiatal Szőkéről nem lehet ilyet közölni. Máshol sem közölték. És egyetlen kellemetlen feladatot kaptam: Boldizsár Miklós első darabjának kamaraszínpadi bemutatóját kellett méltatnom. Még nem ismertem személyesen a főszerkesztő kisebbik fiát, nem volt jó darab, valahogy megoldottam. Miklós nem sértődött meg, a TV szerkesztőjeként meghívott egy Árpád-háziakról szóló forgatókönyvíró pályázatra. Utáltam a magyar tévét mint olyat, és azt találtam válaszolni, hogy én Vak Béláról írnék, de úgy, hogy a képernyő a játék alatt végig sötét maradjon. Miklós szegény megsértődött. Viccnek szántam, de két évtized múlva, amikor Ablonczy László felkért, vegyek részt a Nemzeti Színház Árpád-házi drámapályázatán, eszembe jutott, és megírtam. Jó darab lett. Érthető, Ablonczy miért nem mutatta be; volt azóta jó pár igazgatója a Nemzetinek, őket is értem; nagy színházban azóta sem játszották, apróban igen.

Boldizsár Miklóssal később jó viszonyba keveredtem, Karinthy Márton velünk szeretett volna filmet íratni a Karinthyakról, és sokat mesélt a családról; Mikivel mi láttuk, hogy a feladat teljesíthetetlen, de én aztán – Marci írásbeli engedélyével – darabot írtam belőle, ő maga pedig regényt. Szegény Miki korán meghalt, becsületes srác volt.

Addig voltam a lap külső munkatársa, amíg el nem kezdték a darabjaimat játszani, azután összeférhetetlenné vált a két szerep. Külföldi produkciókról néha később is írtam. A szerkesztőség hamar elköltözött a Báthory utcába, a rendszerváltás után a Németvölgyire költöztek; ebből is lehetett tudni, hogy a kultúra mint olyan Magyarországon többé nem számít. Koltai Tamás vette át a főszerkesztést a 89-ben kinevezett és hamarosan nyugdíjazott Csabainétól, akiről annyit tudtam, hogy Boldizsár Iván kedveseként került a laphoz pártfeladatként. Fogalmam sincs, milyen szakon végzett, ha végzett, de hogy a színház és az irodalom önzetlen és önfeláldozó szerelmeseként dolgozott, azt tanúsíthatom. Jártam nála a József Attila lakótelepen a nyugdíjazása után, nem dúskált a vagyonban, eltérően azoktól, akik a pozíciójukat harácsolásra használták fel (a szocializmusban is létezett barter: némely orgánumokban csak azokról írtak dicsérőleg, akik tejeltek érte, bár akkor ezt még nem bújtatott reklámnak becézték). Mária magányosan élt, és azután is szenvedélyesen olvasott, hogy nem léphetett ki a lakásából, mert megvakult; voltak önkéntes felolvasó barátai. A lehetőséget, hogy komoly írástudók írjanak a lapba, és tehetséges fiatalok is megjelenhessenek, évtizedekig ő biztosította.

Amíg MGP élt, írt a lapba, a színikritikát illetően én is az ő tanítványa vagyok, és Koltai Tamás is az volt. MGP „találta ki” a színészportré műfaját, ő irányította a figyelmünket a drámáról a színészi játékra és a rendezésre. Az orosz színikritika volt majdnem száz éven át a legjobb ebben a műfajban, de a magyar sem volt akármilyen Csabainé alatt, jobb, mint akár a lengyel, a cseh és a jugoszláv, pedig ezek akkor színházilag nagy kultúrnépek voltak. Nemcsak a szakma olvasta a Színházat, és némi kihagyásokkal, de drámamellékletet is tudtak működtetni, Koltai Tamás főszerkesztőként összekoldulta a pénzt. Ma is bele-belenézek a neten, fontos drámák csak ebben a mellékletben hozzáférhetőek, lévén a kiadóknak a drámakötetek kiadása soha nem volt rentábilis.

Olvasgatom a Színház régi számait, alapvető kultúrtörténeti és színháztörténeti forrás, és szorongok, meddig lesznek elérhetőek a szerverek. A mai szovjet példát látva szorongásom egyre nő. Óriási kár, hogy lapként már a Színház sincsen többé. A netes megjelenés a könyvtárakban nem fog megmaradni. Igaz, hogy könyvtárak se lesznek.

Nagy korszak tanúja a Színház. Aki teheti, ne dobja ki a példányait. Pótolhatatlan érték.

Eddigi szerzői lapemlékezetek:

• Szerzői lapemlékezet 1.: Csizner Ildikó, Darida Veronika, Deme László
• Szerzői lapemlékezet 2.: Gabnai Katalin, Gajdó Tamás, György Péter
• Szerzői lapemlékezet 3.: Hajnal Márton, Jákfalvi Magdolna, Jászay Tamás
• Szerzői lapemlékezet 4.: Kállai Katalin, Karsai György, Kovács Bálint
• Szerzői lapemlékezet 5.: Kovács Dezső, Kricsfalusi Beatrix, Lőrinc Katalin
• Szerzői lapemlékezet 6.: Pethő Tibor, P. Müller Péter, Schuller Gabriella