Az orwelli disztópiától (1984) az Adyról és szerelmeiről szóló szenvedélyes filmszínjátékon át (Elfogyni az ölelésben) a virtuóz komédiáig (Teltház) műfaji sokszínűség, eredeti vizuális, összművészeti megoldások jellemzik Horgas Ádám rendezéseit. Író, rendező, producer minőségében az online tér kihívásait, lehetőségeit is kiaknázza, a Digital Producer kitalálójaként alkotói csapatot épít. Úttörő vállalkozásokról, színházi forradalomról, Zoli bohóc csodálatos, filmre való történetéről egyaránt szót ejtettünk.

Horgas Ádám. Fotó: Szabó Luca

– 2010-ben újszerűnek számított az első hazai websorozat, amelyet te találtál ki. Ennek az egyenes következménye a tavaly berobbant Digital Producer?

– A MAB websorozatnak nagy sikere volt, valóságos websorozat-boomot indított el itthon. Gazdasági elemző-cikkek készültek róla, egyetemi tananyag lett. Egész nagy multicégek is websorozatokban hirdették a termékeiket. 2011-ben létrehoztam az első európai websorozat fesztivált, Andy Vajna fővédnökségével és a Telekom támogatásával. A Telekom inkubátorprogramjának keretében fejleszttettem programozókkal egy különleges streamtv applikációt, egy évvel a Netflix megjelenése előtt. Végeztünk egy három hónapos tesztet kizárólag Magyarország területén belül, ami másfél milliós nézettséget és nyolcmillió forint bevételt hozott. Ehhez hasonló modellt valósít meg a Digital Producer.

– Az a cél, hogy hirdetések révén bevételhez juttassátok a független színházi és filmes szférát?

– A TikTokon vagyunk aktívak, részint websorozatokat gyűjtünk az oldalra, részint cégek indíthatnak kihívásokat rajta. Ezek a kihívások feladatot adnak a felhasználóknak, vagyis egy cég úgy tudja megismertetni a márkáját, hogy közben kreativitásra sarkall. Az a tervünk hosszútávon, hogy a céges kihívások vagy a sorozatok támogatása révén befolyt összegből egyrészt a filmes munkánkat folytassuk, másrészt kulturális eseményeket, filmeket, színházi előadásokat támogassunk. Fél év után jelenleg több mint hetvenezer követőnél tartunk. Erősen fejlődik az oldal, ezáltal egy folyamatosan növekvő alkotói közösségé vált a Digital Producer. Neves művészek, celebritások adták arcukat a kezdeményezéshez. Lényegében egy mini Netflixet építünk a TikTok felületén, amihez bárki előfizetés nélkül hozzáférhet.

– Egyik szekértáborhoz sem tartozó alkotóként mi tartja benned a lelkesedést egy olyan kultúrpolitikai helyzetben, amikor szinte kizárólag a kormányoldalnak kedves színházak, alkotók kapnak támogatást?

– Brutálisan csökkentették a függetlenek támogatását. Én magam is függetlenként kezdtem anno a színházi szakmát az Arvisura Színházban, majd a saját társulatommal, az Atlantis Színházzal. Tizenhét éves koromtól kísér a létbizonytalanság. Abban szocializálódtam, hogy valahogy meg kell oldani az embernek a szenvedélyét. A legelső bemutatónk az Atlantis-szal hatvanezer forintból készült, hozta mindenki otthonról a kellékeket, jelmezeket. Meg kellett tanulnom a különböző színházi szakmákat, magam világítottam, hangosítottam, sminkeltem a színészeket. A szűkös körülmények felvérteztek kreativitással, értek ahhoz, hogyan lehet a legolcsóbban, a leghatékonyabban kihasználni az adott lehetőségeket. Mindig kerestem az útját annak, hogy megőrizhessem a szabadságomat, a függetlenségemet. Az online térben rejlő kreatív lehetőségek is ezért izgatnak.

– Országszerte számos helyen rendeztél eddigi pályafutásod során. Hozzáállásodból fakadóan minden társulathoz könnyen alkalmazkodsz?

– Társulathívő ember vagyok, a színházra és a filmre egyaránt társasjátékként tekintek. Fontos a csapat, ami körülvesz, hogy minél többet tudjunk adni egymásnak. Amikor kitaláltam a magyar websorozatot, egy árva fillérem nem volt rá. Hál’ istennek volt annyi szakmai hitelem, hogy mindenki eljött szeretetből, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Nagynevű színészeket sikerült összehozni. A lakásunkban forgattunk éjszaka, Bánsági Ildi hozta a saját sminkjét, Hirtling István az öltönyét, művért locsoltunk a kádba és óriáskígyót tettünk a hűtőbe. Csuda móka volt. Annak idején, az alternatív színházak aranykorában szenvedélyből és olthatatlan tenni akarásból dolgoztunk. Azt hiszem van hozzá képességem, hogy ezt a tüzet életben tartsam.

– Akkoriban még jobban különvált az alternatív és a kőszínházi lét. Mennyire ment könnyen az átjárás egyikből a másikba?

– Függetlenként elég komoly eredményeket értem el, sok szakmai díjat besöpörtem, körbeturnéztam a fél világot. 2003-ban, megkaptuk a Főváros legjobb társulata díját. A kőszínházi kezdetekkor mégis azt tapasztaltam, hogy mindent elölről kell kezdenem, újra fel kellett építeni magam. Sajnos elég gyakori tapasztalatom a szakmában, hogy nem igazán számít, mit tettél le eddig az asztalra, újra meg újra bizonyítani kell. Megkerestem kőszínházi igazgatókat, főleg olyanokat, akik több Atlantis-os előadást láttak, odavoltak értük, meghívtak a színházukba koreográfusnak vagy színésznek. Ám mégis kockázatot éreztek abban, hogy egy független színházi arcot hívjanak rendezni. Kevesen mertek kockáztatni, szóval elég nehéz volt a váltás.  Viszont utána nagyszerű tapasztalat volt, hogy a kőszínházakban szocializálódott színészeket mennyire érdekli egy másfajta megközelítése a szakmának.

– Nagy Sándor a te rendezéseidben aratja komoly prózai sikereit, mint az Elfogyni az ölelésben Adyja, legutóbb a Játékszínbeli Teltház közel negyven karaktert megformáló éttermi alkalmazottja.

– Nagyon kedvelem Sanyit, rendkívül sokoldalú színész, igazán elmélyült alakításokra képes, miközben egy fantasztikus komikus. Szeretem a színészeket kirángatni azokból a fiókokból, ahova a szakmai útjuk zárta őket. Azt hiszem, van szemem, hogy észrevegyem azokat, akik méltatlanul kerültek háttérbe. Például Vadász Gáborral korábban Békéscsabán dolgoztam. Boldog voltam, hogy sikerült meggyőznöm a Játékszín igazgatóját, hogy Gábor kapja az Életrevalók főszerepét. Szeretek kockáztatni, kísérletezni, ezek a kísérletek szinte mindig jól sültek el. Új perspektívát nyitott a színészek számára, egyszer csak észrevették, jé, ilyet is tud, és utána szélesebb palettáról kaptak új szerepeket.

– Négy évig a Szegedi Nemzeti Színház prózai tagozatának a vezetője, főrendezője voltál. Ez idő alatt újra felkerült a hazai színházi térképre Szeged, húsz százalékkal nőtt a színház látogatottsága. Milyen művészi és emberi nézeteltérések vezettek a távozásodhoz úgy, hogy nem volt hova menned?

– Ha azt érzem, hogy az alkotói szabadságom korlátozva van, nem szoktam mérlegelni – a kétségtelenül nagy – egzisztenciális gondokat. Az ilyen helyzetek megbetegítenek. Nem állhatok be egy olyan működésbe, amiben nem hiszek. Konfliktusom lett az igazgatóval, olyan szinten korlátozta a hatáskörömet, hogy értelmetlenné vált a funkcióm.

– Hova sorolod az ott szerzett tapasztalatokat?

– Nagyon nagy szeretettel gondolok Szegedre, a társulatra. A legnagyobb dilemmát az okozta, hogy ott kell hagyni a csapatot. Sokáig őrlődtem rajta, számos kompromisszumot hoztam, amíg eljutottam odáig, hogy a helyzet tarthatatlan.

Az indulásunk ereje reményteli távlatokat ígért. Sajnálom, hogy nem sikerült befejeznem ezt az utat.

– Belevágnál hasonló kalandba más társulatnál?

– Nincs ilyen felkérésem, de nyitottság van bennem. Szeged előtt több hasonló felkérést kaptam, akkor mindegyikre nemet mondtam, mert olyan helyekre hívtak, ahol sokat dolgoztam és baráti kötődéseim alakultak ki, nem lett volna kedvem szakmai alapon beavatkozni. Szegedet azért vállaltam el, mert tizennyolc éve dolgoztam ott utoljára, nem volt olyan típusú kötődésem, hogy ne tudjam azt mondani adott helyzetben egy kollégának, te nem jössz velünk tovább. Amikor rosszul működik egy színház, muszáj néha drasztikus döntéseket hozni.

– Az 1984 rendezésed eseményszámba ment Szegeden. Hogyan sikerült elérned, hogy az örökösök elfogadták az átdolgozásodat?

– Már elkészültem az adaptációval, amikor megtudtam, hogy a londoni változaton kizárólagossági jog van, nem lehet hozzányúlni. Megszereztem az angol szövegkönyvet, megnéztem az éppen New Yorkban játszott előadást, nagyon nem tetszett. Csodálkoztam, hogy az Orwell – örökösök jóváhagyták a könyv ideológiáját ilyen nagy mértékben megcsonkító változatot. Utolsó, kétségbeesett gesztusként lefordíttattam a saját változatomat, kiküldtem az örökösöknek. Egy kérdéssor érkezett részükről arra vonatkozóan, hogy mit miért úgy oldottam meg, amit megindokoltam egy kis esszében. Majd jött az álomszerű válasz, hogy leveszik a kizárólagosságot és a magyar változat is mehet. Most lekerült Szegeden a műsorról, ami számomra egy nehezen magyarázható igazgatói döntés, amikor a színház zászlóshajójaként nyilatkozott róla és az ország legkülönbözőbb pontjairól is vonzotta a nézőket. Az utolsó előadást az eSzínház felvette, hogy streamelni még lehessen, a felvételen lehet látni, hogy a kakasülőn is állva tapsolnak. Szerintem ez nem az a helyzet, amikor szabadulni kell egy előadástól…

Horgas Ádám. Fotó: Stekovics Gáspár

– Mennyire érzékeled, hogy a szabad alkotók számára egyre szűkül a tér manapság?

– Érzékelem ezt, a saját bőrömön is. Hirtelen két munkámat is elveszítettem egyszerre. A színházak arra kényszerülnek, hogy lemondjanak tervekről, elhalasszanak bemutatókat. Rengeteg bizonytalanság költözött a tervezhetőségbe. A művészeket az egzisztenciális kiszolgáltatottság morálisan roncsolja, vagy pályaelhagyásra kényszeríti.

– Hol tart a Szemenyei Jánossal közösen tervezet musical Zoli bohócról?

– Megmutattam barátoknak, ismerősöknek is véleményezésre, és filmes kollégáim felvetették, hogy ebből érdemes lenne filmet készíteni, mert olyan történelmi téma, ami mindenki számára ismerős és katartikus lehet. Dolgozunk a forgatókönyvön, emellett persze színházban is szeretném majd megrendezni a musicalt. A darab szereposztása meglehetősen speciális karaktereket igényel, ami megnehezíti, hogy fix társulattal dolgozó színházba kerüljön.

– Ha annyira büszkék akarunk lenni a magyarságunkra, a nemzeti hősökre, poros történelmi figurák helyett pont az ilyen történetek érdemelnének figyelmet, támogatást…

– Hirsch Zoltán valóban elképesztően izgalmas figura volt. Az angolkór miatt törpenövésű lett. A legsikeresebb magyar cirkuszművész volt, Zoli bohóc néven a pesti élet meghatározó, emblematikus figurája, Kosztolányi interjút készített vele. A párizsi Moulin Rouge-tól a londoni Olympián át Szentpétervárig hatalmas sztár volt külföldön, Fips néven. Az I. világháború alatt hazajött, hogy a magyaroknak adja a tehetségét. A zsidótörvények miatt elveszítette a munkáját. Önéletrajzi könyvet írt, amit az utcán árult, abból tartotta fenn magát. Letartóztatták illegális könyvárusítás miatt, és mert a szabványnál kisebb sárga csillagot viselt. „Azt hittem, törpének ekkora is elég” – viccelődött. Auschwitzba deportálták, berakták a gyerekek közé. Szemtanúk elmeséléseiből lehet tudni, hogy amikor vitték a gázkamrába, az utolsó pillanatig bohóckodott a gyereknek, hogy ne féljenek…Zoli bohóc kimondottan olyan magyar hős, akire büszkék lehetünk. Látom az anyagban a potenciált, hogy akár koprodukciós film készüljön belőle, mert annyira vicces és drámai egyszerre, hogy nemzetiségtől függetlenül bárkit megérinthet.

– Díszlettervező bátyád, Horgas Péter aktívan részt vesz civil kezdeményezések szervezésében, a mély-szegénységben élő gyermekek melletti összefogásban.  Téged is hasonló közéleti érzékenység jellemez?

– Nagyon nagyra tartom a bátyám törekvéseit. És nem véletlen, hogy az 1984-et – Péter díszletével – megrendeztem, mert egy örökzöld rajza a diktatúra működésének. Én a közéleti érzékenységről inkább a szakmám nyelvén akarok beszélni. Nem szeretném, ha politikai bélyegző kerülne rám, mert nem tudok elkötelezettje lenni egyik buboréknak sem. A színházban elmélyülten és részletesen elemezzük az emberi folyamatokat, valóságos pszichológusként tárjuk fel a motivációkat, a jellemet eltorzító apró döntéseket. Nekem szükségem van erre az összetett gondolkodásra. Nem tudok együtt menni a politika leegyszerűsítő ideológiáival. Szeretem a bonyolult embereket, a kicsit őrülteket. Viszont megrémiszt, amikor valakiből hiányzik a hit, a kétely és az önirónia. Persze vannak zsigeri pillanatok. Amikor például a lányom utolsó éves volt az SZFE-n, felemelő érzés volt őrködni vele, még akkor is, ha szakmailag – mint egykori SZFE-s tanár – hát minimum összetettnek gondolom az alapkérdést. De egy érték elpusztítása nem lehet válasz egy problémára, így számomra nem volt kérdés a kiállás.

– Hiszel abban, hogy a dolgok megváltoznak, tisztulnak azáltal, ha a nézők a színpadon szembesülnek a kibeszéletlen társadalmi jelenségekkel?

– Fiatalon úgy éreztem, hogy olyan előadást kell létrehozni, ami után új emberként távozik a néző. Forradalmat kell csinálni. Aztán ahogy egyre több színházi tapasztalatra tettem szert és a naivitásom is árnyalódott, már azt is komoly eredménynek érzem, ha elgondolkodnak az emberek. Az 1984 olvasópróbáján azt mondtam a csapatnak, hogy ezzel a darabbal szeretnék visszatérni a naiv, idealista énemhez. Szeretném, ha olyan előadás születne, ami olyan elementárisan megérinti a nézőt, hogy forradalmi változás megy végbe benne. Az egyik jelenetben a megkínzott Winston megszólítja a nézőket, mint a vágyott jövő képviselőit. Segítséget kér tőlük. Bár arra volt írva a jelenet, hogy szeméremből nem reagálnak a nézők, de szerettem volna, ha valami váratlan dolog történik. Így is lett. A bemutatón forradalmi tapsban törtek ki, később is voltak előadások, ahol ennél a résznél bekiabáltak, tapsoltak. Működött a színházi pillanat ereje.  És ez hatalmas sikerélmény.