A József Attila Színház profilja az utóbbi években lassan, finoman, de érzékelhetően változott. Megjelentek a palettán olyan előadások, amelyek a színvonalas szórakoztatás mellett mélyebb rétegeket is kínáltak, s a direkció több alkalommal is neves vendégszereplőket invitált a színházba (miközben frissült maga a társulat is, főként fiatal színészekkel). Emellett látható munkabefektetéssel, erősödő professzionalizmussal hoztak létre klasszikus zenés/szórakoztató produkciókat. Nem lebecsülve ez utóbbiak jelentőségét, a profil módosulásának kontextusában kijelenthető, hogy az évad két legfontosabb bemutatóját egymáshoz igen közel, február második felében tartották.

A Karamazov testvérek. Fotók: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház

A Koldusopera és A Karamazov testvérek a magyar színházi repertoár gyakran játszott darabjai (utóbbi szoros versenyt fut a Bűn és bűnhődéssel és A Mester és Margaritával a legtöbbször magyar színpadra adaptált regény címéért). Mindkét mű színre állítása komoly kihívást jelentő feladat – eltérő okokból kifolyólag. Dosztojevszkij regénye nyilvánvalóan nem adaptálható színpadra: a monumentális, számos cselekményszálat mozgató és azok összekapcsolódásaiból, kontrasztjaiból (is) építkező epikai mű csak akkor válhat autonóm színpadi alkotássá, ha eredeti alkotói vízióvá áll össze. Vagyis, ha olyan tartalmi és/vagy formai koncepció mentén jön létre, amely a regény cserepeit átgondoltan és kreatívan rendezi originális színpadi valósággá. A Koldusopera esetében pedig az a kérdés, hogy az egyértelmű és örökérvényűen aktuális mondandójú, Weill klasszikus slágereivel telezsúfolt, bizonyos szakmai szint felett már-már elronthatatlannak tűnő darab mi újat mondhat még, illetve, hogy az aktuális produkciót a szereposztáson és zenei megvalósítás színvonalán túl mi különbözteti meg a mű korábbi reprízeitől.

A Hargitai Iván által színpadra írt és rendezett A Karamazov testvérek szerencsésen elkerüli a képeskönyvszerű adaptációk csapdáit. Nem törekszik a műegész – szükségszerűen vázlatos – felmutatására, sőt, a regényhez kötődő toposzok, ellentétpárok jó részét is sutba dobja. Az alig 100 perces, egy részben játszott színpadi változatból nemcsak olyan kulcsfontosságú epizódszereplők maradnak ki, mint Zoszima sztarec, de maga Fjodor Karamazov sem jelenik meg a színen. Mindössze hét színész szerepel az előadásban, akik – a Dmitrijt alakító Lukács Dániel kivételével – két szerepet játszanak el. Ám ezek közül csupán egyetlen esetben van szó egyenrangúan fontos karakterek párosításáról: a regény két legfontosabb nőalakját, Grúsát és Kátyát játssza ez előadás egyetlen női szereplője. A férfiaknak van egy hangsúlyos szerepük, s mellette egy pusztán dramaturgiai funkcióval bíró vagy alapvetően szimbolikus értelmű figurájuk. A történet „in medias res”, azaz a gyilkosság után kezdődik, amikor az Ügyész a tett elkövetésével vádolt Dmitrijt faggatja. Ennek megfelelően Magyarósi Éva díszlete első ránézésre a krimik klasszikus színterét idézi: a szín közepén üvegfal, a kikérdezések mögötte zajlanak, s mi úgy nézhetjük ezeket a jeleneteket, mint a filmekben a rendőrök, ügyészek feljebbvalói a kihallgatásokat. Második ránézésre csak a perspektíva hasonló; maga a vakítóan fehér szín nem emlékeztet egyetlen valós helyszínre sem. Nézhetjük akár hatalmas szekrénynek is, amelynek fiókjai meg-megnyílnak, néha egy-egy video kedvéért, néha azért, hogy átjárást biztosítsanak a két elválasztott térrész között. A fehér falon egyetlen, bájosan naiv festmény (falfirka?) is látható, amelyen egy fiú és egy ördög áll egymás mellett, olvad szinte egymásba. Ez a kép éppúgy könnyen kapcsolható asszociatív úton a történethez, mint az üvegfal mögött zajló események mögött vetített képek (festmények, tájak). A szín elülső részében voltaképpen egyetlen tárgy látható: a játékidő jelentős részében letakart koporsó.

A Karamazov testvérek.

A gazdag jelentéstartalmat integráló látványvilág többféle játékmód alkalmazását is lehetővé teszi; létrejöhetne akár egy reálszituációkat elmosó, a valóság és a lázálom határán zajló, szürreális és expresszív bemutató. De alkalmas arra is, hogy az indulataikra, szenvedélyeikre, szenvedéseikre csupaszított alakok köré rendeljen egy tágasabb asszociatív mezőt. Hargitai Iván megközelítése ez utóbbi koncepcióhoz áll közelebb. A színpadi változat kiiktatja, de legalábbis erősen háttérbe szorítja a mű filozófiai-ideológiai síkját. Az istenember-emberisten kérdéskör nemcsak Zoszima hiánya miatt nem jelenik meg az előadásban, de azért sem, mert Iván „lázadásának” ideológiai okai is homályban maradnak. A Nagy Inkvizítor poémája is az eredetitől eltérő kontextusban ábrázolódik, s nem hangzanak el Ivánnak a gyermekek szenvedéseiről szóló döbbenetes mondatai sem. (A Nagy Inkvizítor története viszont éppen a gyerekek, Kolja és Iljusa történetére/alakjára kopírozódik rá.) Vagyis a legegyszerűbb, leginkább meghatározó emberi érzések kerülnek górcső alá, bűn és bűnhődés kontextusában, úgy, hogy a fókusz folyamatosan változik aszerint, hogy melyik testvér kerül a színpadi történések középpontjába. E megközelítés legproblematikusabb pontját az jelenti, hogy a szükségszerű redukció és sűrítés nemigen ad módot folyamatok megragadására. Vagyis nem érzékeljük a karaktereket építő vagy romboló érzelmi, illetve intellektuális változások fontos etapjait, csak magukat az érzelmi állapotokat. Ez utóbbiakat pedig általában forrni látjuk, amitől az optimálisnál egysíkúbbá, monotonabbá válik a játék, hiszen az egyes karakterek gyakran minden átmenet nélkül jutnak át egyik felfokozott állapotból a másikba. Ezen a koncepcionális problémán a színészi alakítások ereje, különlegessége segíthetne – de ezúttal nem segít. A legtöbb árnyalat Lábodi Ádám Ivánjában érzékelhető, de idővel nála is forszírozottnak hatnak az indulatok. Annak a jelentnek az eredendő mesterkéltségével, amelyben ő az Ördögöt játssza, miközben Ivánt egy bábu személyesíti meg, ő sem tud mit kezdeni. Lukács Dániel teátrálisan szenvedő Dmitrije árnyalatlanul egysíkú marad, Kulcsár Viktória pedig Grúsa és Kátya kétségbeesett vergődését egyaránt szűk (és harsány) regiszteren hozza. Horváth Sebestyén Sándor Szmergyakovként azért kerül nehéz helyzetbe, mert Iván elméleteinek homályossága miatt nemigen játszhat mást, mint meg nem értett szavakba kapaszkodó félbolondot, Fekete Gábor Aljosája pedig (aligha függetlenül attól, hogy az adaptációból több olyan szereplő is kimarad, akihez a karakternek meghatározóan fontos a viszonya) a saját történetében is mellékszereplőnek látszik. Az előadás második felére kifejezetten fárasztóvá válik a forték erőltetettsége, az alakítások monotóniája – és kissé zavartan konstatálom, hogy a fellépők közül a legtermészetesebb hangon a két kamasz szereplő, Molnár André Lukács és Maszlag Bálint szólal meg. Miként azt is, hogy az átgondolt, működőképes koncepciót nem sikerült erővel, szuggesztivitással, egyéni színekkel megtölteni.

Koldusopera.

A Koldusopera esetében viszont maga az alkotói koncepció az, amit sokáig keresek, mind reménytelenebbül az előadásban. Fel lehet vetni a kérdést, miért szükséges mindenképpen eredeti alkotói elképzelés, miért nem elegendő, ha Brecht sajnálatosan örökérvényű mondatait hatásosan megszólaltatják és Weill nagyszerű dalait magas színvonalon eléneklik a színészek. Amire két válaszom is van. Az egyik az, hogy a pompás Weill-songok nagyon könnyen zárójelbe tudják tenni a keserűen epés brechti sorokat, amelyek egy részét manapság hajlamosak vagyok némi cinizmussal, csupán frappáns bonmot-ként idézni. Vagyis eredeti tartalmi koncepció nélkül felborulhat a kényes egyensúly, s a mű – eredeti jelentését, jelentőségét többé-kevésbé elveszítve – klasszikus szórakoztatóipari termékké válhat. A másik válaszom pedig az, hogy a József Attila Színház friss bemutatójának rendezője, Bagó Bertalan már színre vitte a darabot Zalaegerszegen, bő másfél évtizeddel ezelőtt. S noha az a bemutató a zenei megvalósítás és a szereposztás kiegyensúlyozottsága terén hagyott kívánnivalót maga után, hasonlóan invenciózus, szellemes, ötletgazdag Koldusoperát azóta sem láttam.

Koldusopera.

Ezért csalódás számomra, hogy Bagó Bertalan ezúttal alig ambicionált többet a professzionális színpadi lebonyolításánál. Precíz ritmusban követik egymást a jelenetek, a színészi alakítások megfelelően kiemelik a sokat idézett brechti mondatokat, Vereckei Rita változatosan színes, archetipikus figurákat idéző jelmezei pontosan simulnak bele a műfaji konvenciókba, míg a színészi játéknak, mozgásnak, illetve a galériára ültetett zenekarnak is teret hagyó díszletének egyes elemei groteszk-szatirikus módon utalnak a történelmi háttérre, mások pedig a korra reflektáló mozgóképeket juttatnak eszünkbe. Horváth Ádám koreográfiája pontosan idomul a szereplők némiképp vegyes képességeihez, a zenés-táncos jelenetek megfelelően dinamikusak. A nem könnyű szólamokat a szereplők túlnyomó többsége kiválóan énekli, és általában sem érheti különösebb panasz a színészi teljesítményeket, még akkor sem, ha egységes, következetes játékmódról nemigen beszélhetünk. Quintus Konrád Énekese, aki a konferanszié funkcióját is betölti, megfelel a figura brechti konvencióinak és megadja a brechti alaphangot – ám ehhez a hanghoz a többiek kevésbé csatlakoznak. Az előadásmódra általánosságban inkább az igaz, hogy közelebb áll a zenés játékok, musicalek sztenderdjéhez, mint az epikus színház kritériumrendszeréhez, de ez sem teljesen pontos megállapítás. Nagyobb játékötlet híján ugyanis az alkotók sok apró geggel töltik fel a jeleneteket, s ezek a poénok nem pusztán az egyes helyzetekhez kapcsolódnak, hanem a karakterformálás részei is. Ugyanakkor a legtöbb karakter esetében csak egy-egy jelenetre korlátozódnak – aminek nem feltétlenül látni mélyebb értelmét. Auksz Éva például kezdetben szinte teljes egészében Peachumné iszákosságából építkezik, az ebből adódó humorforrást aknázza ki. Később azonban az asszony „kijózanodik”, de az nemigen látszik, hogy valami sajátos karakterfejlődés mutatkozik-e itt, vagy csupán színész és rendező szerencsés módon elfelejtkezett az első jelenetek egy rugóra járó poénjairól. Zöld Csaba, akihez hangban és karakterben egyaránt kiválóan illik Bicska Maxi, a játékidő nagy részében erőteljes jelenléttel, a komikum és komor-komoly színek árnyalatait jó érzéklettel vegyítve formálja a szerepet, ám egyes jelenetekben az alakítás hangsúlyosan és látványosan átsiklik – leginkább a Macskafogó-t idéző – paródiába. Ezek az „átcsúszások” azonban elszigeteltek maradnak, a karakter egészére, illetve a vele kapcsolatos történésekre nincsenek hatással. Polly alakjába viszont mindvégig belelátható egy sötét, perverz felnőttmeséből érkezett rajzfilmfigura, akinek bájosan kislányos külseje, természetellenesen széles mosolya amorális gátlástalanságot takar. Ez az attitűd a songok előadásában is megjelenik, főként a Kalóz Jenny dalban, ahol a Jenny bosszúja mintha Polly kegyetlenségének kivetülése lenne. E szerepfelfogás ugyan kissé egysíkúvá teszi Polly alakját, ám a koncepciót Horváth Csenge olyan lendülettel, erővel, dinamizmussal (és olyannyira kimagasló énekhangon) valósítja meg, hogy ezáltal mégis az övé lesz a produkció legemlékezetesebb színészi alakítása. A feleségek kissé rövidre zárt vetélkedőjében jó partnere a Lucy kevéssé hálás szerepét konvencionálisabban, de szintúgy lendületesen hozó Kónya Merlin Renáta is. A banda – amúgy is kissé összemosódó karakterű – tagjait játszó színészek gyakran erőltetetten próbálnak viccesek lenni, míg Chajnóczki Balázs inkább karótnyelt hivatalnoknak, semmint félelmetes zsarunak tetsző Brown-jából a formátum mellett a humor is hiányzik. Ami nem látszik szándékosnak, miként az sem feltétlenül az, hogy a Kocsma Jennyt adó Szulák Andrea jelenetei a cselekménybe kizárólag a dramaturgiai szükség miatt ékelődő betéteknek, azaz színvonalasan megvalósított énekes-revü számnak tűnnek. Ha ezt a szolid és néha ötletszerűnek ható eklektikát mégis szeretnénk megideologizálni, valami általánosabb alkotói elképzelést is keresve, a színlaphoz fordulhatunk segítségül. Ott ugyanis ez áll alcímként: „Opera, Musical, Operett és mindezek paródiája’. Ami azért kissé megengedő műfaji meghatározás – abban az értelemben is, hogy a szándékos vagy szándékolatlan stílustöréseket, de akár a színészi rögtönzéseket is a koncepció részeként értelmezhetjük. Ugyanakkor kétségtelenül magyarázatként szolgálhat az egymást követő apróbb gegekre, a komoly és a paródiába csúszó stílus váltogatására. És akár még azt is megállapíthatjuk, hogy mindezzel kontrasztot képez Peachum karakterének prezentálása. A „kolduskirály” ugyanis a többiekkel szemben soha nem viccel, ugyanakkor alakjában nincs semmi démoni sem. Fila Balázs feltűnő következetességgel játszik egy száraz, okos üzletembert, aki tökéletes érzelemmentességgel használja ki a többiek emberi gyarlóságait és hülyeségeit, hogy végül besöpörje a győzelmet. Ha ennek tulajdonítok is némi önmagán túlmutató jelentést, korunk sajátos antihősét látva Peachumben, akkor is nehéz volna ezt eredeti elgondolásnak, egyéni értelmezésnek nevezni. Így a József Attila Színház Koldusoperája a brechti mondandót különösebb árnyalás és újragondolás nélkül, mérsékelt hatásfokkal közvetítő, tisztes szakmai színvonalon megvalósított zenés színházi produkció marad.

Mi? F.M. Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek. Színpadra alkalmazta: Hargitai Iván.
Hol? József Attila Színház
Kik? Rendező: Hargitai Iván. Szereplők: Lukács Dániel (Dmitrij), Lábodi Ádám (Iván/Ördög), Fekete Gábor (Aljosa/Lengyel), Horváth Sebestyén Sándor (Szmergyakov/Ügyész), Kulcsár Viktória (Grúsa/Kátya), Molnár André Lukács (Iljusa/Jézus), Maszlag Bálint (Kolja/Inkvizítor). Díszlet: Magyarósi Éva. Jelmez: Papp Janó. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Zongorán közreműködik: Marosfalvi Tünde. Koreográfus: Horváth Ádám.

Mi? Kurt Weill – Bertolt Brecht: Koldusopera
Hol? József Attila Színház
Kik? Dramaturg: Szokolai Brigitta. Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Zenei vezető-karmester: Kéménczy Antal. Karmester: Furák Péter. Koreográfus: Horváth Ádám. Rendező: Bagó Bertalan. Szereplők: Zöld Csaba (Bicska Maxi), Fila Balázs (Peachum), Auksz Éva (Peachumné), Horváth Csenge (Polly), Chajnóczki Balázs (Tigris Brown), Kónya Merlin Renáta (Lucy), Szulák Andrea (Kocsma Jenny), Quintus Konrád (Egy vásári énekes/Filch), Nemcsák Károly (Leprás Mátyás), Bergendi Áron (Fűrész Róbert), Blazsovszky Álos (Szomorúfűz Walter), Újvári Zoltán (Horgasujjú Jakab), Varga Levente e.h. (Jakab), Galkó Balázs (Kimball), Ottlik Ádám (Smith), Lábán Roland e.h. (Egy rendőr), Szucskó Noémi, Kucskár Kamilla e.h., Sinka Edina e.h., Jakab Zsanett, Tonhaizer Tünde, Veres Dóra (Kurvák), Horváth Barnabás e.h., Czakó Gábor, Jakab Roland, Horváth Ádám (Koldusok)