Börtönrácsok párhuzamosaira emlékeztető fénycsíkok előtt jelenik meg a színpadon Gagarin, az első ember a világűrben. 1961-et írunk. A portréábrázolás tulajdonképpen Istentől eredeztethető. A csillagos eget érdemes fotózni, ahol Gagarin is jár, hiszen sosem tudhatja az ember, mikor bukkan fel valamelyik bolygó mögött a Mindenható.

Fotók: Dömölky Dániel

Ezekkel a gondolatokkal indul a Radnóti Színház idén márciusban bemutatott A vége (2015) című regényének azonos című előadása. Az átiratot Mikó Csaba jegyzi. Már ekkor elkezd foglalkoztatni a gondolat: vajon hogyan tudja majd az előadás beváltani az ígéretét, és summázni ezt szerteágazó történetet, amellyel kapcsolatban a regény fülszövegét jegyző Kemény István is épp a sokrétűségre hívja fel a figyelmet.

Kőszínházi szférában nem ritka, hogy kortárs regény adaptációját tűzik műsorra. Szerzőt vagy tematikát választ gyakrabban a színház, de van, hogy művet. Utóbbi, mint a fehér holló. Mindez érthető, mégis annál üdvözítőbb, ha a fehér hollók sorát szaporítja egy-egy ilyen választás. Nagy húzónevekkel – talán – könnyebb színházi infrastruktúrát találni, és hitelt nyerni a művészeti vezetőségnél, de itt és most nem feladatom a darabválasztási dinamikák elemzése. Egy Bartis-regény alapján készült újabb színpadi bemutatót már régóta vártunk. A könyv ugyan formailag próza, de drámai feszültsége és személyes hangvétele miatt érthető, hogy Nagy Péter István megrendezte. Mindazonáltal epikus és narratív történetek drámai/színpadi formába öntése számos kérdést felvet – szurkolok is: Istenem, csak legyen olyan jó, mint a könyv! Való igaz, hogy a különböző médiumok között nem könnyű megteremteni az átjárást, és a múltban megtörtént eseményeket nem nagyon lehet a hagyományos dramaturgia szabályai szerint felépíteni, hiszen az anyag ellenkezik a formával (lásd Peter Szondi). Bartis regénye retrospektív életelbeszélésekkel mutat be családi és párkapcsolati kötődéseket, és ezt – az emlékezés folyamatára jellemző – asszociatív építkezést az előadás-dramaturgia is kiaknázza: a Szabad felmenőihez és fiatalkori szerelmeihez kötődő szituációk flashbackek segítségével elevenednek meg a színpadon.

A vége az elején kezdődik: Szabad András édesanyja ráborul a házi zongorára, és meghal. Attól kezdve a fotográfus fiú sokféle nőt helyez el egy-egy beállításban, de egyik sem tudja pótolni az örökérvényű anya mindent betöltő szerepét. Nagy Péter István rendezésében egy felnövéstörténetet követhetünk nyomon, melyben a narratívaképzés lehetősége a transzgenerációs elhallgatás által valósul meg. Szabad András hétköznapi figura, aki igyekszik megérteni az őt formáló események láncolatát. Döntéseinek eredői után kutat. Dédapjánál indul a felismerés: felmenőink sorsa láthatatlan hatással van a sajátunkra. Ennek megismerése ad értelmet a létezésnek. Súlyosabb dramaturgiai pontok letapogatásával családtörténeti és magántitkokat, hovatovább: egyetemes igazságokat igyekszik felfejteni, és ezek a dramaturgiai pontok általában egy (Szabad András esetében több) emberöltő kiemelt eseményei: az édesapa fogsága, az édesanya elvesztése, a Krisztust a keresztről is lekísértő nők, az Évával való találkozás. Nem szükségszerűen következik egyik a másikból, ám Szabad András történetében tulajdonképpen mégis: egymásra hatások és egymásra rakódások indokolják a soron következő történéseket.

Szabad András – mivel az elengedés képessége nélkül született – kizárólag a megörökítéshez ért. A helyes komponálásra még az apja tanította meg, akinek technikai tanácsai észrevétlenül itatják át a cseperedő fiú teljes lényét: „[…] azon múlik, meglátom-e valaha is egyben az egészet. Miközben csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletekig lát az ember mindent.” És ezen a ponton értem meg, hogy az előadás mozgatórugója ez a megismerés- vagy megértéskényszer lesz, ám az egymást csendben kerülgető férfiak (apa és fia) esetében figyelem hiányában ez a megértés nem valósulhat meg.

Nagy Péter István rendezése mindent látni enged. Bal oldalon kazettás, fehér ajtó, jobbra egy pesti manzárdlakásra emlékeztető garzon. Schnábel Zita szimultán terei az idő múlásának ábrázolását segítik, az ajtó az epizódszerűen felvillanó emlékek portálja, ki- és belépnek rajta a Szabad életében átutazó nők. Ezeket a nőket az elbeszélő szűrőjén keresztül ismerjük meg. Kivéve Zárai Évát, akinek minden lehetősége megvan, hogy okos, szép és rendkívüli nő lehessen. Feldolgozatlan gyerekkori traumáival mégsem sikerül szembenéznie: a végén elhagyja Magyarországot. Nem véletlen, hogy miközben nők feltűnnek a színen, majd egytől egyig le is tűnnek, Éva (Lovas Rozi) szinte végig láthatóan van jelen. A felnőtt Szabadot alakító Porogi Ádámmal – ha kívülről is, de – szemlélik a cselekményt, beletoldanak részeket.

A rendező szerepösszevonásokkal dolgozik, Szabad András megháromszorozásával pedig lehetőséget teremt arra, hogy az életút egy-egy meghatározó női karakterét – az első „nagyot”, a korban érettebbet, a mindent elsöprőt – a Szabadot alakító férfiakhoz lehorgonyozza. A színpadkép is – Pattantyus Dóra jelmezeihez hasonlóan – a(z el)rendezettség összhatását kelti. A kisreál jól működik: a férfi-női kapcsolatok intrikáit élvezet nézni, a színészi karakterformálások változatossága hosszan tartja a magasban Nagy Péter István rendezését. Berényi Nóra Blanka Imolkája hanyagra gombolt, kibomló ruhájában következetesen mutatja meg a szégyent nem érző naiv lányka megsemmisülését. Bata Éva bátor és egzotikus Selyem Adélja az univerzális igéző, fiatalkori rajongásunk tárgya. Bata hihetetlen pontossággal formálja meg ezt a bekerített lelkű nőt, aki bármelyik arcát is mutatja felénk, csak egyre kívánatosabb. A szentenciákban beszélő Grófnőt és Keresztes Dalmát Kováts Adél alakítja. Kováts eltökélt Grófnője oda-odaszólásokkal elérhetetlen Istennőt játszik, ő van legközelebb az oly áhított istenképhez, amelyet megfigyelni és csodálni csakis mélyen őszinte karakterformálással lehet. Keresztes Dalmája nagyasszony, akinek a fiatal Szabadot játszó Katona Péter Dániel méltó partnere. Katona lendületes és hitelesen szép fiatal Szabadot játszik. Keresgéli hatásait a nőkben, és emlékeztet serdülőkori önmagunkra, amikor rajongásig szerettünk valakit. László Zsolt osztott szerepeinek alapvető előadói kihívása, hogy egyszerre narrálja és éli meg a főhős perspektíváját. Ebben az egyszemélyes kettősségben, a szerep életben tartása és tapasztalatmegosztása között bravúrosan egyensúlyoz. Karakterformálása különösen izgalmas, főként akkor, ha tudjuk, hogy apát (Szabad apját) és fiút (az idősebb Szabad Andrást) alakít: apát, aki felett a fiú ítélkezik – ahogyan azt az állami kitüntetés megjelenítésének pillanatában tette –, és fiút, akinek az apa minden tudását szorgalmasan átadni igyekszik. Bálint András és Rusznák András kivételes barátokat alakítanak a haldokló és az idősebb Szabad András mellett. Pál András a karakterformálás széles skáláját mutatja be, el sem hisszük, hogy ennyiféle arca van: virtuóz táncdalénekesként és kegyetlen ÁVO-s tisztként egyaránt meggyőző. Minden rezdülése öröm, és jótékonyan képes elemelni a valóságtól az előadáson végigvezetett – végső soron szomorú – Szabad-sorsot.

A visszaemlékezést vezető Szabad András az önanalízis végére ér, és a közönséghez intézi utolsó mondatait. A függő beszéd vagy az egyes szám első személyű elbeszélés színpadi használata a drámaiság ellen dolgozik, és ez itt a leginkább tetten érhető. A társulati összjáték feledteti a nézővel, hogy – minden igyekezet ellenére – a Mindenható végül nem jelenik meg a csillagok között. Az ember a leginkább számkivetett a saját életében, és talán pont a feloldhatatlan magány, amellyel egyedül hagy az előadás, miután mindent megmutatott, ami tudható. Kérdés, hogy e feszült kavargás után mi lesz azzal, ami csak érezhető.

Mi? Bartis Attila–Mikó Csaba: A vége
Hol? Radnóti Színház
Kik? Szereplők: László Zsolt, Porogi Ádám, Katona Péter Dániel, Lovas Rozi, Kováts Adél, Rusznák András, Berényi Nóra Blanka, Bata Éva, Pál András, Bálint András. Dramaturg: Sándor Júlia. Díszlettervező: Schnábel Zita. LED design: Wurk Ikona. Jelmeztervező: Pattantyus Dóra. Zene: Dargay Marcell, Csizmás András. Sound design: Csizmás András. A rendező munkatársa: Ari Zsófi. Rendező: Nagy Péter István.