„Kiborít a monotonitás és az egysíkúság a színészetben is” – mondja Spolarics Andrea. Erős karakter erős színpadi jelenléttel. Nem lehet nem figyelni rá. Fontos számára a színházcsinálás, fontos befolyással lenni rá. Évek óta a Budaörsi Latinovits Színház tagja, ahol a közelmúltban mutatták be Zsótér Sándor rendezésében a Kurázsi és gyerekeit, amelyben a címszereplőt, K. mamát játssza.

Spolarics Andrea. Fotó: Borovi Dániel

– Legutóbbi bemutatód a Kurázsi és gyerekei volt. A harmincéves háborúban játszódó történet számomra a hatalomról, a kisemberek kiszolgáltatottságáról, döntési helyzetekről, választási lehetőségekről szól. Az életet olykor lenullázzák, ebből újra és újra felállni örök küzdelem. A te Kurázsi mamádban visszajöttek a saját döntési helyzeteid, hogy többször kellett újrakezdened?

– Nemcsak szakmailag, magánemberként is kaptam már jó néhány „kiütést”. Nem olyan egyszerű ezekből felállni, de valahogy arra tréningeztem magam az elmúlt évtizedekben, hogy képes legyek rá. Szakmailag valahogy sosem nullázódtam le teljesen. Az lineárisabb történet, valamit már letettem az asztalra, már tartottam valahol, és mindig volt mihez visszanyúlni. Magánemberként viszont előfordult, hogy főnixmadárként kellett néha a semmiből, a teljes elveszettségből feltámadnom. Popper Péter írja valahol, hogy a „padló” is jó valamire, mert alulnézetből máshogy látod a problémát, s onnan már csak fölfele van. A zuhanásaimra úgy tekintek, hogy azok okkal történtek. A szakadék szélén táncoltam. A kudarcaim nélkül nem az lennék, aki most vagyok.

Az, hogy milyen a mi Kurázsi mamánk? Nagyon sokat beszéltünk arról Zsótér Sándorral, hogy ez a Kurázsi mama mennyiben lehet más. Azért is, mert most itt vagyunk egy háború szomszédságában.

– Zsótért még a háború kirobbanása előtt kérte fel a színház a darab megrendezésére. Nem lehetett könnyű, hogy mennyire vigye bele az előadásba a mostani háborút. Utalásokban, mint például a kék-sárga jelmezek, az ukrán zászlók, jelen van.

– Azt, hogy a szomszédunkban zajlik egy háború, nem lehetett megkerülni. A kék-sárga színpár (az előadásban a svéd utalás) használata mellett van egy sokkal drasztikusabb elem, Putyin asztala. Választ az előadással nem tudunk adni, de felteszünk kérdéseket: mi mit csinálnánk akkor, ha ez velünk történne? Egy ötven körüli nő három gyerekkel, akiket már felnevelt, folyamatos háborús helyzetben – innen indul a történet, a dilemma pedig az, hogyan tudnak tovább életben maradni, ha a háború levadássza a felnőtt fiait katonának. Azt kerestük, hogy ehhez én anyaként, nőként, hogyan viszonyulok, és mit kell ebből ábrázolnom. Együtt, egyformán gondolkodtunk arról Zsótérral, hogy Kurázsi mama nem egy összeroppant, nem egy gyáva, siránkozó nő. Pont olyan, mint amit a kor követel tőle. Farkastörvények vannak, elpusztul, kihull, aki nem bírja, de így is sérül benne mindenki. Kurázsi végül mindenkit, akit szeret, elveszít. Ő tovább él. Fájdalmas vég. Nem tudok rosszabbat elképzelni. De az előadásban az érzelmeket lefojtottuk. Nem bőgöm végig.

– Kurázsi mamát sokféle rendezésben, sok megközelítésben láttam már. A tied a gyerekeiért aggódó, de a tragédiájukat tehetetlenül végigszemlélő valaki. Zsótér nem ítélkezik. Azonosulni tudunk Kurázsival, s talán megérthetjük a tehetetlenségét, a kilátástalanságát.

– Tehetetlen. De él. Ezek Brecht nagy kérdései. Mi mindenre képes az ember az életért? Az egész a döntésekről szól attól függően, hogy mikor mit tesz a mérleg két serpenyőjébe, mit nyer és mit veszít. A mai napig nagyon sokat foglalkozom a darabbal, már sokat tudok róla, de még bőven van mit magamon átszűrve belefacsarni a karakterbe. Kurázsi mama hús-vér, két lábbal a földön járó, kiváló női ösztönökkel, női erővel megáldott valaki. Az ő replikái, a mindent idézőjelbe tevő szarkasztikus humora nagyon fontos volt nekünk. A túléléshez óriási szükség van a humorra, ami által egy furcsa, foncsorozott tükrön keresztül nézhetünk a világra. Kurázsi szókimondó is. Kicsit olyan, mint a tarot-kártyán a bolond ábrázolása, ahogy egy tarisznyával a hátán – ez a mindene – a szakadék szélén lépked… Kurázsi mamának sincs sokkal több, a három gyereke van, a kocsi, meg a bölcsessége, amivel üzletel. De hogy ez elég-e? Fel lehet-e készülni bármire az életben?

Spolarics Andrea a Kurázsi és gyerekeiben, r.: Zsótér Sándor, Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel

– Zsótér negyedszer rendezi meg Brecht Kurázsiját. Beszéltetek arról, hogy mi izgatja a drámában? Hogy maradtak-e hiányok az egyes rendezései után?

– Tudom, látom, hogy a téma folyamatosan foglalkoztatja. Remekműről van szó, mindig lehet benne találni új, meglepetésszerű összefüggéseket. Talán még az adott színésznő is, aki épp Kurázsi, inspiráló lehet. Mindenesetre nagy összhangban és elfogadóan dolgoztunk. Igazi szeretetmunka volt.

– Így dolgozik benned a legtöbb karaktered, hogy a próbafolyamat, a bemutató után is piciket alakulhat még, és amíg műsoron van, agyalsz rajta?

– Nagyjából majdnem minden szerepemmel így vagyok, nem teszem le a bemutatóval, amit nagyon utálok. Az csak egy fázisfotója egy előadásnak, ráadásul akkora stresszel jár, hogy nem is tartom túlságosan érvényesnek. Pláne, ha viszonylag keveset tudunk próbálni, mint most is. Az ilyen fajsúlyos szerepekkel az ember tovább molyolna, de sosincs elég idő. Bennem mindig maradnak még tartalékok, kérdések, amelyekre próbálok még választ találni Nagyon szerencsés, hogy Zsótérral közösen dolgozunk még rajta. Szóval még nem fejeződött be a munka, mondhatnám, most kezdődött.

– Nézve a pályádat, kicsit törvényszerű is volt, hogy Szolnok, Kolozsvár és a Bárka után a több tekintetben is ismerősnek tűnő Budaörsre szerződtél. Mennyire tudatosan építed a szakmai utadat, és mennyi benne a sorsszerű?

– Mintha egy laboratóriumban lennék. Mindig olyan helyeket kerestem, amikről később kiderült, hogy egy-egy újabb állomás voltak ebben a tanulási folyamatban. A közös bennük, hogy mindegyikben progresszív színházcsinálás folyt, friss, nagyon jelenidejű, erőteljes színészi munkával létrehozott előadásokkal, akár kortárs közéleti témákról szóltak, akár klasszikusokat dolgoztak fel. Ez valahogy belső igényem lett, mert közben saját magam is kísérletezhetek. Kiborít a monotonitás és az egysíkúság a színészetben is. Mindenütt, ahol eddig jártam, hagytak viszonylag szabadon.

– Kételkedsz magadban? Elemzed magad, a színházban való helyed, helyzeted?

– Igen, sokat analizálok, elemzek. Talán túl sokat is. Magamat is elemzem. Onnan indulok kifelé. Szeretek tevőlegesen részt venni a dolgok alakulásában. Komolyan érdekel, mi az az érzelmi és gondolati kapocs, ami összetartja az embereket egy társulatban. Sok minden kell: nyitottság, elfogadás, közös ízlés, közös munkamorál. Hiszek abban, hogy példamutatással, egy színvonalas munkával erőtereket lehet létrehozni, viszonyokat lehet átalakítani. Tolakodni nem szeretek, de ha kell, erősen oda tudok lépni. Nem szeretem a megúszós, lusta színészeket.

– Budaörs a kezdetekkor mentőkötél volt, vagy az első pillanattól otthonosnak érezted? Az első időszakban mintha kevésbé izgalmas szerepeid lettek volna, kevésbé foglalkoztattak. Az elmúlt években viszont központi színésze vagy a társulatnak. Türelem is kellett a kiváráshoz?

– Vannak prioritások egy társulatban. Mindenki más pillanatban, máskor van színészileg topon. De azt is gondolom, hogy minden szerepnek van értelme. Ezek állomások. De szerencsésnek is gondolom magam, mert akárhova kerültem, mindig kaptam lehetőséget, hogy megmutassam, hol tartok éppen színészileg. Budaörs most kezdett beérni. És igen, sok türelem és sok munka van benne.

– A Bárka Színházban nagyon erős szerepeid voltak, elemedben voltál. Onnan „visszalépni”…

– Kolozsváron is voltak. De az is természetes, hogy nem mindig kapsz főszerepet, nem mindig a tiéd a legnagyobb kihívás. Azt a kisebbet is ugyanolyan odaadással meg kell csinálni. Én jól vagyok ezzel. A Bárka időszakában máshol tartottam. Bátornak akkor is bátor voltam, de most jutottam el odáig, hogy már kevésbé foglalkoztat az, hogy mik a visszajelzések. Erősebben érzem azt, hogy a saját sínemen kell maradnom. Talán korábban nem voltam annyira felszabadult abban, hogy ezt magamért is csinálom. Szerintem a színjátszás energia. Adásban vagy, gondolati, érzelmi hullámokat bocsátasz ki magadból. Jó esetben létrejön egy nagyon szép összjáték közted és a nézők között.

– A Bárkából vitte magával Alföldi a Nemzeti társulatának egy részét. Fájt, hogy téged nem szerződtetett?

– Egyszer, nagyon régen beszélgettünk erről, hogy mit kerestem volna én ott.

– Túl erős voltál Alföldihez?

– A Nemzetiben már akkor voltak nagyszerű színésznők, akik mellett én csak kispados lehettem volna. Soha nem voltam még az.

– Téged mi tud megerősíteni, mi az amitől érvényesnek érzed, amit csinálsz, mi ad neked szabadságot? Előadások, szerepek, bizonyos rendezők, a tanítás, az életkor?

– Egy nő életében vannak jelentősebb szakaszok, fordulópontok. Például húsz évvel ezelőtt, amikor még nem születtek meg a fiaim, más volt a fókusz, más helye volt ebben a rendszerben a saját kreativitásomnak. Ők ezt a fókuszt picit eltolták, elmosták, elhomályosították. Előtte a nőiségem egy másik oldalát használtam. Nehéz megfelelni annak a rengeteg női szerepnek, ami nap mint nap vár rám. Ebből csak az egyik a színésznő. Ezzel mostanra békéltem meg igazából, hogy ügyesen tudjak lavírozni ezek között a szerepek között. Kiegészítik egymást. Igyekszem teljes női életet élni fontos emberi kapcsolatokkal. De néha a kapcsolatok eltörnek, elromlanak. Egyre inkább törekszem arra, hogy ne romoljanak el olyan könnyen.

Spolarics Andrea a Szentivánéji álomban, r.: Fehér Balázs Benő, Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel

– E tekintetben érdekesek lehetnek azok a darabok, mint a Szentivánéji álom vagy a Koldusopera, amelyek más rendezőkkel és társulatokkal, más szerepekkel, de visszatérnek hozzád, újra megtalálnak. Ezek egyfajta tükrök is?

– A Szentivánéji álommal csodás kalandom volt, négy különböző rendezésben és egy külföldi projektben is benne voltam. Kolozsváron Pukkot játszottam, a Bárkában Alföldinél Titániát. Dér Andrisnál Titániát és Hippolytát. Budaörsön most is műsoron van a Fehér Balázs Benő rendezte előadás. És bekerültem egy indiai–norvég projektbe is mint Titánia, ami végül nem valósult meg. A Szentivánéji valahogy minden életszakaszomban megtalál. A mostani előadásban azt a lehetőséget kaptam, hogy Helénát játsszam ennyi idősen. Elvetemült gondolatnak tartottam, de Fehér Balázs Benő nagyon ragaszkodott hozzám. Eddig Heléna szerepével ilyen mélységben sosem foglalkoztam. Sok Shakespeare-szerep talált már meg, de azt hiszem, kiemelten fontos dolgom van ezzel a Szentivánéjivel.

– Ráadásul Fehér Balázs Benő rendezése a már akkor is a nagyon nehéz körülmények között létező függetleneket helyezte az előadás fókuszába.

– Összeérnek a dolgok, a színház beér oda, ahol a világ tart. Vagy fordítva. Mostanra még lehetetlenebb lett a helyzet, nemrég szüntette meg magát a Tünet Együttes, visszavonták a pénzeket az inkubátoros filmektől. Ezeknek hangot kell adni. Megosztó lett az előadás, de azt gondolom, nagyon is érvényesen szólítja meg a fiatalokat. Ez a lényeg.