Hogyan tud érvényes maradni a színház 2023-ban? Milyen akadályokkal kell megküzdenie, és ezek legyűréséhez milyen formai újításokra van szükség? Ezekkel a kérdésekkel szándékozott foglalkozni a sepsiszentgyörgyi Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál, mely 2023-ban maga is új formát kapott: a szokásos, közel kéthetes előadásdömping helyett ezúttal három rövidebb modulban kerül megszervezésre. Az első március végén zajlott le, a második májusban, a harmadik októberben következik.

Andrei Mureşanu Színház: Blasted

Erdélyi viszonylatban Sepsiszentgyörgy kulturális, különösen színházi élete rendkívül intenzív és progresszív. Az itt működő, nagy szakmai presztízsű Tamási Áron Színház szervezte Reflex Fesztivál brandje sok éve összefűződik a jelenlegi aligazgató, Bocsárdi László nevével. 2009 óta ez az ötödik alkalom, hogy a nagyvilágból meghívott izgalmas előadások rálátást adnak a szakmára, arra, hogy mi is zajlik körülöttünk, tőlünk akár néhány száz kilométerre.

Az idei Reflexet a Blasted (Szétbombázva) című Sarah Kane-darab nyitotta meg, a helyi román társulat, az Andrei Mureşanu Színház produkciója. Hogy az előadás formailag új, arról hamar megbizonyosodtunk. A klasszikus nézőtér helyett egyesével ültetik le a nézőket, akiket paraván választ el egymástól, így helyezkednek el körben a színpad körül. Közvetlenül előttünk plexifal, tehát amíg ég a villany, a saját tükörképünk néz vissza ránk, majd amikor a színpadon felmegy a fény, végre megpillantjuk a játszókat. Mivel a teljes játéktéret plexifalak zárják körül, kapunk még egy-egy fejhallgatót, nélküle nehezen értenénk bármit. Illetve én nehezen értettem így is, hiszen nem tudok románul, felirat pedig nincs. Egy – nevében is – nemzetközi fesztivál esetében ez azért komoly hiányosság. Még szerencse, hogy nem sokkal korábban olvastam a drámát, így nem okozott gondot követni a történetet. De emellett a realista rendezés (rendező: Bobi Pricop) és a tiszta, érthető színészi játék is segített, hogy ne veszítsem el a fonalat. A cselekmény egy hotelszobában kezdődik, középen nagy ágy, a két szélen ajtó, a bal oldali a bejárat, a jobb oldali a fürdőszoba. Cate (Mădălina Mușat) és Ian (Sebastian Marina) ide vannak bezárkózva a négy átlátszó fal közé, melyek mögül körülbelül ötvenen figyeljük őket. Ian összerezzen minden kopogástól, minden telefoncsörgéstől. Az erőszak különböző formáit figyelhetjük meg először ebben a szűk térben, férfi és nő között, majd később megérkezik a katona (Costi Apostol) és vele a háború. Ledől a hotel, füst borítja be az egész színpadot. Váltakoznak az alá-fölé rendeltségi viszonyok. Látványra mintha egy háborús film pörögne le a szemünk előtt. Sarah Kane drámája az események előrehaladtával egyre inkább távolodik a realizmustól, ám itt mintha ezt megpróbálnák kiküszöbölni, és amennyire csak lehetséges, mindent szó szerint akarnának értelmezni. Például az előadás végén, amikor a dráma szerint Ian elkezd enni egy halott csecsemőt, Sebastian Marina valóban előttünk rágcsál egy műanyag babakart. Zárásképpen a három csapzott, összemocskolt testű szereplő körbejár, és a plexifalakon keresztül hunyorítva belenéz egyesével minden néző szemébe. Zavarba ejtő. Rádöbbent arra, hogy mégsem egy másik, külön világ, ahol ez a sok borzalom, erőszak és szenvedés megtörténik. Csupán néhány centiméter vastag műanyag választ el minket tőle. És miközben ők bent gyötrődtek, mi talán teljesen eltávolodtunk tőlük érzelmileg. Most koszosan, véresen állnak előttünk, az illedelmes, tiszta nézők előtt. Nehéz állni a tekintetüket.

Vilniusi Állami Kis Színház: Ványa bácsi

Nagy térben egy nagy rendező nagy előadása egy kis színháztól – ez a másnapi Ványa bácsi. Csehov drámáját Tomi Janežič rendezte a Vilniusi Állami Kis Színházban, a Reflexen a Sepsi Arénában láthatta a helyi közönség. Janežič izgalmasan bánik az idővel, mind a színpadival, mind pedig a valóságossal, nem idegenkedik attól, hogy a megszokottnál (és talán a kényelmesnél) hosszabb előadásokat hozzon létre. Ez a produkció is négy és fél órás, két szünettel. Ugyanakkor az időkezelésében olyanfajta tudatosságot tapasztalhatunk, hogy még ha néha el is unja magát az ember egy-két percre, rögtön azon kezd el gondolkodni, hogy vajon itt nem pont ez volt-e a rendező célja. Ezúttal a feliratozás is rendben, noha a színészek improvizációi nem könnyítik meg a feliratozó munkáját, a fordítás angolul, magyarul és románul is többnyire folyamatosan követhető. A rendező saját bevallása szerint nem egy újabb Csehov-értelmezést akart színpadra tenni, hanem inkább azzal foglalkozott, hogy ma hogyan tudunk viszonyulni ehhez a történethez. A színészek saját maguk által kitalált jelenetekből és improvizációkból indultak ki, melyek természetesen mind a Ványa bácsi cselekményéhez és figuráihoz kapcsolódnak. Ezekből többet rögzítettek, bizonyos pontokon azonban teret hagytak az improvizációnak az előadáson belül is. Ez persze érződik, mégsem zavaró. A játék természetessége azt sugallja, mintha minden ott alakulna ki előttünk, semmi sem lenne előre lefektetve. Ugyanakkor annyira tisztán és pontosan illeszkednek a szálak egymásba, nem lóg ki egyetlen mondat vagy gesztus sem szerepekből, hogy az a benyomásunk támad, mintha az egész előre eltervezett volna. Egy szobát látunk, a falai farostlemezek, az aréna adta lehetőségeket kihasználva irreálisan nagy a belmagassága. Bal oldalon hátul egy pici konyha nyílik. A közönség a stadion nézőterének csupán egy cikkelyét foglalja el, a lelátó többi része takarásban. Ezt a színészek időnként komikusan ki is használják: amikor valaki elhagyja a színpadot, utána még sokáig halljuk az arénában visszhangozni a hangját. Az előadás legnagyobb erőssége talán a felszabadultsága. Sok más Csehov-rendezéssel ellentétben nem veszi magát véresen komolyan, tele van humorral – és éppen ettől működik. Egészen gyermeki poénokat is megenged, mint például azt, amikor az egyik szereplő berregést imitálva tolja ki a motort a színpadról. Az előadás egyik legmulatságosabb pillanata, amikor Szonya (Ilona Kvietkutė) szeretné felhívni magára Asztrov (Martynas Nedzinskas) figyelmét, ezért énekel neki, de rettentő hamisan. Nem viccelődik, csak játssza a szánalmasan vágyódó nőt. Nevetünk, de mind érezzük a szekunder szégyent.

A zakopanei Witkacy Színház másnap délutáni előadását Andrzej St. Dziuk rendezte. A Tamási Áron Színház kistermében közvetlen közelből tapasztalhattuk meg a lengyel színház erőteljes teatralitását. A mészárszék szövege Mrożek rádiójátéka alapján készült. A darab egy hegedűművészről szól, aki keresi a művészet értelmét, hogy hogyan tudna hatással lenni az emberekre, hogyan törölhetné el a határt a kultúra és a természet között. Kézzel fogható eredményeket szeretne elérni. Az előadás nem pasztellszíneket használ, nagyon erős képi világgal dolgozik. Minden karakter ismerős, láttuk már őket sokszor, ezzel együtt akárhányszor el tudjuk nézni. A fiú, aki már bőven túl van azon a korosztályon, hogy anyuka pici fia legyen, mégsem tud önállósodni. Az anya, aki nem bírja elengedni a fiát, foggal körömmel ragaszkodik hozzá. A szerető, aki a konfliktust szüli anya és fia között. Elrajzolt figurák ezek sokszorosára felerősített archetipikus vonásokkal. A mondanivaló átadása gyakran didaktikus, a figyelmünk mégsem lankadhat a színészi játék intenzitása, harsánysága miatt. A darab végén egy diktátor beszédet intéz hozzánk, a néphez a fogyasztói társadalom ártalmairól. Arról beszél, hogy le kell meztelenednünk – ez jelképesen meg is történik pár nézővel, akik meztelen testet ábrázoló leplet kapnak –, el kell törölnünk mindent, ami a különbözőségünket hangsúlyozza. Hogy hol kezdődik és meddig tart az idézőjel, nem egészen tiszta. Bár nem értem a nyelvet, mégis az az érzésem, hogy a színészek a legvadabb ordibálás közepette is (amiből azért van bőven) gyönyörűen, tisztán ejtenek ki minden szót, ami kimondottan jól esik, mint egy kellemes, két és fél órás fröccs a lengyel nyelvből.

Rimini Protokoll: Uncanny Valley

Az esti előadást jegyző Rimini Protokoll csapatát három dramaturg alakította meg 2000-ben. Előadásaik jellemzően formabontóak, klasszikus értelemben nem is mondhatóak színháznak, a legtöbb esetben ugyanis színész nélkül hozzák létre a műveiket. Stefan Kaegi Uncanny Valley című rendezésében sincs ez másképp: a Reflexen ezúttal egy humanoid robot tart nekünk TEDx jellegű előadást saját magáról, a létrejöttéről, illetve a helyzetről, ahogy ott ülünk, és őt nézzük. Őt magát egy konkrét emberről, Thomas Melléről mintázták, aki nem szeret szerepelni, mégis sokszor rákényszerült eddigi életében. Lehet, hogy a jövőben már nem is kell vállalnia ezt a kényelmetlenséget? Hiszen itt van helyette ez a gép. Testileg szinte felismerhetetlen a különbség, a hang is élethű, ez vélhetően felvételről megy. Az arca az, ami mégiscsak furcsa, nem igazi. Erről a jelenségről ő is beszél, hogy a mai robotok már rettentően hasonlítanak az emberre, az arcuk azonban elárulja őket, és épp az apró eltérések miatt lesznek félelmetesek, visszataszítóak. Beszéd közben mozgatja a kezét, ami erőteljes géphanggal jár együtt. Az ujjai egészen realisztikusan mozognak, az egyik pillanatban aztán a lábfeje hirtelen tesz egy háromszázhatvan fokos fordulatot, ami megnevetteti a publikumot. Az előadás izgalmas kérdéseket vet fel: vajon színház-e az, amit látunk? Betartjuk a szokásos nézői konvenciókat, ülünk szépen, csendben, figyeljük azt, aki beszél – de miért? Az, aki beszél nem emberi lény. Kinek szól a taps az előadás végén? Nem is hangzik fel rögtön, pár tétova betapsolóra aztán végül mégis rácsatlakozik az egész közönség. A Rimini Protokoll egyik fontos jellemző törekvése, hogy a néző ne maradjon passzív szerepben, hanem vegyen részt ő is az előadásban. Még ha az Uncanny Valley alatt nem is mozdultunk el a helyünkről, magunkban több mindent át kellett gondolnunk. Például azt, hogy kik vagyunk mi ebben a helyzetben, és mit miért teszünk. Bár az előadás a technikáról sok új információval nem szolgál, hiszen tisztában vagyunk vele, hogy ilyen robotokat már létre lehet hozni, ezt a jelenséget a színházba beemelni és ezen keretek között értelmezni meghökkentő élmény. A végén ki-ki odamehetett, és közelről megvizsgálhatta a robotot, aki nem egyszerűen tűrte, hanem viszonozta is az érdeklődő pillantásokat. A második zavarba ejtő szembenézés volt ez a fesztivál alatt.

Tamási Áron Színház: Gyévuska. Fotók: Barabás Zsolt

Az első modult a Tamási Áron Színház Gyévuska című előadásával zártuk, rendezte Hegymegi Máté. A nézőtéren sok ismerős arc – a többi társulat is kíváncsi a házigazda produkciójára. A színház nagytermében a színpadra épített nézőtéren foglaljuk el a helyünket. Pintér Béla és Darvas Benedek darabja faltól falig zene, így rettentően precíz, pontos jelenlétet vár el a színészektől, ami maradéktalanul teljesül. Előttünk a Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred katonái végzik értelmetlen ceremóniáikat. Ha nem sikerül megfelelően az érkező tiszt fogadása, akkor megpróbálják újból, inkább kimegy és bemasírozik még egyszer a tábornok, de minden működjön tökéletesen. Leng a magyar, majd a náci zászló a közepén horogkereszttel. Az ezred utolsó estéjét láthatjuk, mielőtt a katonák bevonulnak a Don-kanyarba. Kimenő helyett azonban kötelezően ajánlott megjelenniük a búcsúztató ünnepségen, melynek ékköve az ezredes felesége. A díszlet forgó körökből áll, asszonyok maradnak körön kívül, majd kerülhetnek beljebb, szólnak az indulók, himnuszok, még magasabb rangú tiszt érkezik, ópiumos tű és golyók okoznak halálos sérüléseket. Keserű, szorongó a hangulat, a legtöbb Pintér-darabtól eltérően ezúttal csak néha tör fel harsány nevetés a nézőtéren. A szerzőpáros többi zenés darabjával megegyezően viszont a szöveg és a zene annyira erős, hogy valószínűleg önmagában, felolvasószínházként is jól működne. Ezt a rendező maga is elismeri, nem is mozgatja túl a színészeket. Gyakran inkább a pozícióváltások a jelentősek, hogy ki hol áll éppen a koncentrikusan forgó körökön. Kívülről úgy tűnik, minden mozdulat jól megkonstruált, előre alaposan eltervezett. Nincs egy pontatlanul gyűrődő katonazubbony a színpadon. Az előadás végén a szereplők körben állnak, és nézik középen a zászlót. Mi pedig nézzük a szereplőket, és kezdem érteni, miben áll ennek a színháznak a varázsa. Jó lehet ebbe a társulatba tartozni.