Pakolni jöttek a telezsúfolt házba, de a lomtalanítást végül el sem kezdik, és a közöttük lévő emberi viszonyokban sem sikerül igazán rendet tenni. A gyűjtögetés és a halogatás körei, akárcsak az elhallgatások és felcsattanások, ismerősek a néző számára, a Legközelebbi ember szereplői mégis sokáig eléggé távoli emberek maradnak.

Fotók: Dömölky Dániel

„Ha megnyernéd a lottót, kit hívnál fel, őt vagy engem?” – faggatja a társa egy másik nőről a férfit. Ez lenne ugyanis a címadó legközelebbi ember: aki először jut eszünkbe, ha valami jelentős dolog történik velünk, és ezt a címet viseli az egyik szereplő több mint önéletrajzi ihletésű családregénye is, amelyben korábban Knausgård módjára kiteregette a szennyest a hozzá legközelebb állókról.

Ennek ellenére is az a benyomásom, hogy messzire sodródott a próbafolyamat alatt a történet az eredeti koncepciótól, és valójában éppen a közelségről mond kevesebbet az előadás, annál inkább beszél távolságról, izolációról, hallgatásról. Pedig a szereplőket, két testvért és partnereiket nagyon is szoros kötelékek fűzik össze, és az együtt megélt események tükröződnek is utalásszerű kommunikációjukban – mégis úgy tűnik, nagyon keveset tudnak egymásról, talán saját magukról is, és kényszerűen így van ezzel a néző is. Ezek a rejtélyek ráadásul az általában katalizátorként működő idegen közelében sem élesednek ki, mintegy véletlenül történnek sorsfordító jelentőségű pillanatok éppen az ő jelenlétében vagy egyenesen közreműködésével, mert ahogy a többiek egymáshoz sem tudnak nyíltan fordulni, úgy vele is csak érintőleges marad a találkozás.

Aki mindvégig kapcsolódni próbál a maga suta, különös és egyúttal elidegenítő módján, az maga Bob, az évtizedek óta külföldön élő, most hazalátogató magyar, akinek a szerepét Hajdu Szabolcs saját magára osztotta. Neki otthonosságot jelent ez a valójában sosem látott közeg, de nagyon más nyelvet beszél, mint a többiek, így Hajdu Szabolcs ráérős, lágy hanghordozásával, szelíd gesztusaival kísérve ez a kapcsolódási kísérlet is körülményes történetmesélésekben, lazán asszociált példabeszédekben zajlik. Amikor például a cserbenhagyott fiatal barátnő megvallja neki szégyenletesnek és kudarcosnak megélt, őszinte szerelmet kereső promiszkuitását, válaszul a jaguárkirály születésének távoli mítoszáról beszél neki, amelyben a királynő valamennyi hímmel való párzása spirituális, sőt szakrális színezetet kap.

Nézőként nehéz közel kerülni ezekhez a szereplőkhöz, érdeklődni a sorsuk iránt, annyira kevéssé átérezhetőek maradnak a ki nem mondott titkaikkal, egymás között tudottnak látszó feszültségeikkel. Az idősebb testvér, az író Martin szerepében Porogi Ádám fátyolos-fellengzős hangon a már többször játszott művészfigurát hozza, mozdulatai és viszonyulásai egyaránt felszínesek, könnyedek – a történet kibontakozásával utólag már érthetetlen, hol fér el ilyen vékony máz alatt annyi seb. Sokkal fiatalabb barátnője, Petra később tűnik fel a színpadon: már a jelenléte is csupa furcsaság és lassú lefolyású titok. Berényi Nóra Blanka kissé még olajozatlannak ható, álmatag alakítása is elütni látszik a többiek szorosan realista játékstílusától, de elüt a karakter is, amelyben az elveszettség, a magány és az anyaság vágya különös, animális formákat keres magának. Sodró Elizán testre szabottan áll az agresszív kismadár alkatú sógornő, Elvira szerepe: egyből annyira pattogós, kontrolláló benyomást teremtenek a gesztusai, hogy párja, Martin öccse még sehol nincs, de egy kicsit máris sajnálni kell miatta. Ugyanakkor később Elvira minden vélt vagy valós hibáját és hiányosságát rehabilitálja, és kettejük kapcsolatára is más fényt vet Sodró Elizának az a tekintete, ahogy a két testvér konfliktusa közben nézi a társát törődéssel, elfogadással. Baki Dániel a nagy sokára előkerülő öcs szerepében tetőtől talpig íjfeszes; Krissz nehezen kommunikál, sokszor Elvira beszél helyette, kettejük viszonyában pedig brutálisan dadogva, akadozva, elnémulva feszít ellen a nő követelőző hadarásának.

Pető Kata színes, hétköznapi vonalú jelmezei nem ugranak ki túlságosan az erőteljes háttérből. Védjegyszerű kalapjától eltekintve még az amúgy oda nem illő Bob is átlagos jelenség, és a relatíve extravagánsan öltöztetett Krissz is jól passzol a túlzsúfolt, rendezetlen térbe. (Némi hiányérzetet hagyott bennem, hogy Elvira, aki lelkesen lecseréli fehér kabátját a házban talált piros bőrdzsekire, miért jön be később egy harmadik, kék dzsekiben; főleg, mivel ez adná magát alapanyagnak a kocsikulcskeresős poénhoz, végül azonban a rendelkezésre álló kabáttenger helyett a rendezés inkább a feneketlen női táskában semmit nem találó férfi toposzára fókuszál.) A látványt összességében Simonyi-Lengyel Mira díszlete uralja, a mindenféle ki nem dobott, félig használható tárgyak gyűjteménye alatt nehéz lakóházat látni, pedig az összevisszaságukban is harmonikus, élénk színek szinte gyerekszoba hangulatát keltik. Ebben a térben nem is meglepő, hogy ott tud felejtődni a puska a színpadon, amikor a távollévő szereplők állítólag éppen a lövészetet gyakorolják valahol másutt.

Nem a színészi játékon múlik, hogy lassan indul az előadás, és sokat kell várni, míg igazán elevenné válnak a szereplők. A cselekmény szintjén is nagyon sokára kerül elő a valódi konfliktus a testvérek és az elhunyt apa között – túl sokára ahhoz, hogy a történet része legyen, egyből a katarzisa akar lenni. A közösségi alkotómódszer és Kelemen Kristóf dramaturgi közreműködése ellenére a párbeszédek eleinte nem természetesnek, élőnek, inkább üresen hétköznapinak hatnak, még a humor is inkább kiugraszt, távolít egy-egy szituációban. A kelleténél hosszabbnak is érződik a játékidő, és a nehézkes indításhoz hozzájárul a kezdetben kimondottan rövid, kevés tartalmú „snittekből” álló szerkezet, ezt pedig az átkötések vidám, játékos zenebetétjeivel kísért lassú, fokozatos elsötétülés is tovább nyújtja.

Egy-egy színészi pillanatban és különösen az előadás végéhez közeledve a szinte nevetséges intenzitásokkal előrobbanó érzelmekben mégis megteremtődik a valódisága ezeknek az embereknek és az őket körbevevő térhez hasonlatosan gyermeteg, szedett-vedett kapcsolataiknak. Nem rendeződik el semmi, nem érdekes, ki mit érdemelne a másiktól. Nem tudjuk meg, pontosan hogyan történtek azok a múltbeli események, amelyekről eltérőek az emlékeik, mit gondolnának a már nem élő családtagok, de még azt sem, hogy ki a legközelebbi ember Martin könyvében. Egyúttal mintha mindegy is lenne, hogy a könyv megírásával Martin mennyire szúrt ki a legközelebbi családtagjaival, akik a külvilág szemében már életfogytig a könyv szereplői és saját személyes igazságának hordozói lesznek. Négyük valóságai egymással párhuzamosan kell hogy megférjenek.

A lezárás szükségszerűen nem cselekményszintű, hanem pusztán érzelmi, ezt hozza a vetített zölddel és dzsungel-háttérhangokkal lekent, álomszerű utolsó jelenet. Nem tudható, hogy ez valódi kapcsolat-e, az egyik szereplő a következő kudarcra ítélt próbálkozásként választja-e a másikat, vagy pusztán a fantázia síkján történik az egész, mint egy egymásra nézés intenzív belső megélése. Hajdu Szabolcs rendezésében a játszmák könnyen áttekinthetőek, ismerősek, de az őszinte kapcsolódás külső szemmel értelmetlen, nem magyarázható. Csak belső, zsigeri logikája van.

Mi? Hajdu Szabolcs: Legközelebbi ember
Hol? Radnóti Miklós Színház
Kik? Szereplők: Porogi Ádám, Sodró Eliza, Berényi Nóra Blanka, Baki Dániel, Hajdu Szabolcs. Dramaturg: Kelemen Kristóf. Díszlettervező: Simonyi-Lengyel Mira. Jelmeztervező: Pető Kata. Rendezte: Hajdu Szabolcs