kriIsmered azt a játékot, amikor addig ismételgetsz valamit, amíg az értelmetlenné válik? Na, pont ez történik a Katona József Színház A politikusok című előadásában a politikusok szóval.

Fotók: Dömölky Dániel

Az utóbbi években a Katona a közbeszédben „politikus” színháznak kezdett el számítani, természetesen különböző oldalak különböző értelmezése szerint. Ezért különösen találó, hogy Dohy Balázs rendezésében Wolfram Lotz posztdramatikus szövege, mely az egyes társadalmi témák intellektuális értelmezése helyett az általuk okozott érzetre koncentrál, itt, a Katonában került bemutatásra.

Bevallom, ennek ellenére kicsit megijesztett, amikor megkaptam a felkérést, hogy írjak az előadásról. Tapasztalatom szerint finoman fogalmazva is kiszámítható, hogyan szoktak a magyar kőszínházakban az ún. magyar valóságról beszélni. Szerencsére Dohy Balázs rendezése rácáfolt erre a mintára. Az előadás a Sufni-projekt mentorprogram részeként, Zsámbéki Gábor vezetésével valósult meg. Érdemes figyelemmel kísérni a mentorprogramot, hiszen ennek keretében mutatták be decemberben Bagossy Júlia izgalmas Médeia-rendezését is.

Dohy Balázs dramaturgként végzett. Talán több véletlen egybeesésnél, hogy a „kívülről”, elsősorban dramaturg háttérrel rendezői székbe érkező színházi alkotók sokszor friss ötleteket, nemzetközi kitekintést és alapos műveltséget hoznak a színpadra. Dohy korábban már megrendezte Lotz egy másik darabját, a Nevetséges sötétséget.^[1] Sőt, a szöveg a Színház drámatárában egy évig elérhető is volt Dohy előszavával. És nem lehet független Dohy  végzettségétől az sem, hogy ilyen élvezetessé állt össze ez a hömpölygő, szűk másfél órányi szöveg. Az viszont biztosan Hudáky Rita fordító, Komán Attila dramaturg és Nemes Z. Márió irodalmi munkatárs érdeme az alapos fordítás és magyarországi kontextusba illesztés mellett, hogy a szöveg nem laposodik el, és egy-egy csavarral mindig új fejezet nyílik ebben a sokszor kórusműre emlékeztető előadásban (zene: Józsa Tamás).

A kórus összhangját egy-egy magánszám bontja meg, melyek külön-külön apró mélyfúrásokat végeznek a személyes és a politikai egymást átfedő tengelyein. Mert hát persze arról szól ez az előadás, amiről csak szeretnénk, a politikusok csak egy magas labda, amelyet mindenkinek magának kell lecsapni. Mert milyenek a politikusok? „Ilyenek és olyanok is.” Közvetítő szerepet látnak el, ágenciával kevéssé rendelkeznek a sokkal inkább meghatározó világgazdasági erőkkel szemben, miközben sokan hiszik pozitív és negatív előjellel is, hogy mindenhatók. Én szeretek úgy gondolni rájuk, mint a lakmuszpapírra: nyilvánosan performálják az erőviszonyokat, miközben bőven van vesztenivalójuk.

Nehéz elmagyarázni, mennyire szórakoztató jelenetek jönnek létre, miközben nem döccenünk ki az előadás ritmusából. Ilyen módon a hömpölygő szöveg végig egységes marad az egymásba fonódó jelenetek során. Az előadás fő erényét az jelenti, hogy bele lehet feledkezni a szöveg sodrásába és ritmusába – „nem érteni, érezni”, ahogy a színlap ígéri.

Számomra (és ha jól látom, Stuber Andrea számára is) egyértelműen a tüntetéses jelenet volt a csúcspont. Valamikori, a Kossuth téren beszédet mondó aktivistaként felszabadító volt nevetni Tóth Zsófia szónokán, aki elcsigázva ígéri, hogy nem adjuk fel, miközben a tüntetéshimnusszá vált „Mi vagyunk a Grund” egyre elcsigázottabban pötyög a háttérben. Emellett minden néző kedvére csemegézhet a jelenetekből személyes nyitottsága alapján. Az elárult gyerekkori barátságtól az idősödő rokonok iránt érzett bűntudatig sokféle kapcsolódási lehetőséget ajánl fel az előadás.

Ezek a magánszámok láthatóan izgalmas feladatot jelentenek a Katona hat színészének: Fekete Ernőnek, Fullajtár Andreának, Lengyel Benjáminnak, Rajkai Zoltánnak, Tóth Zsófiának és Vajdai Vilmosnak. Ritkán van olyan előadás, amely hat egyenrangú, érett alakítást tesz lehetővé a színészeknek. A politikusok ilyen. Fekete dallamos versdarálása erősen felidézi a néhány éve ugyancsak a Sufniban játszott Weöres Sándor-versek előadását (Mennyekbe vágtató prolibusz). Lengyel Benjámin és Tóth Zsófia 2021-ben szerződtek le a Katonába. Reménykedő lehet a jövő kapcsán az a színház, ahol ilyen fiatal színészek vannak.

Erős vizualitással dolgozik az előadás (látvány: Izsák Lili, video design: Juhász András és Nagy Réka). A nézőtér felett elhelyezett neoncsövek mellett LED-falak dominálják a látványt harsány színekkel. Ez csak egyszer törik meg, amikor Fekete Ernő bokszolóként, katonás férfi színészek gyűrűjében matyó mintás kendőben érkezik a sajtótájékoztatóra. A stroboszkópos technopartit idéző finálé és az azt követő lejövő érdekes befejezés. A széttöredezett nyelvi világhoz illeszkedik, ahogy a stroboszkóp szétdarabolja a szereplők mozgását (koreográfus: Horkay Barnabás), ugyanakkor egy olyan, sokak számára ismerős jelenetet ajánl fel, ami a valóságban is közel áll egy posztdramatikus helyzethez. Egy olyan közeg, aminek természetes része, hogy szétesik az idő és a tér, cselekmény meg nem is volt. Szeretek zeneszámokat kötni fiatal rendezők munkáihoz. És ahogy Székely Kriszta Harper Regan-rendezése után sokáig hallgattam Arcade Fire-t, úgy most Bo Burnham lesz soron – milyen kár, hogy nem Lengyel Benjámin előadásában.

^[1] Lásd DÉZSI Fruzsina, „A pályakezdés traumája. A Freeszfe 2021/2122-es évadáról”, Szinház 55, 10. sz. (2022), 42–47.

Mi? Wolfram Lotz: A politikusok
Hol? Katona József Színház, Sufni
Kik? Szereplők: Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Lengyel Benjámin, Rajkai Zoltán, Tóth Zsófia, Vajdai Vilmos. Fordította: Hudáky Rita. Irodalmi munkatárs: Nemes Z. Márió. Dramaturg: Komán Attila. Video design: Juhász András és Nagy Réka. Látványtervező: Izsák Lili. Jelmezasszisztens: Krausz Náda. Fény-hang: Balázs Krisztián/Rigó Zoltán. Koreográfus: Horkay Barnabás. Zene: Józsa Tamás. Asszisztens: Tóth Judit. Rendező: Dohy Balázs.