A tavalyi Anyacsak1 Fesztivál után az idei CSET Feszt alkalmával a programszervezők tágabb kontextusba helyezték a szülő-gyerek kérdést: az általam látott szombathelyi vendégjátékban, a Kutyabajban és Helen Crevel (UK) Palánta / Seedling című hanginstallációjában valóban megjelennek a fesztivál hívószavai, a család, az egyén és a társadalom kérdésekkel teli kapcsolata, középpontban a felelősségvállalással.

Kiért és miért vállalhatunk felelősséget gyerekként, szülőként és a társadalom tagjaként? Tömören ezzel a kérdéssel válaszolnék annak, aki az után érdeklődik, hogy miről szól a brit drámaíró, Samuel Bailey Shook című darabja, melyet Horváth János Antal Kutyabaj címen vitt színre Szombathelyen. Az előadást a budapesti közönség a CSET Fesztivál keretében a Jurányiban láthatta.

Kutyabaj. Fotó: Mészáros Zsolt

A fiatalkorúak börtönének lepukkant tantermét három oldalról öleli körbe a nézőtér, ami olyan érzetet kelt, mintha a közönség is ott ülne a cellában a fiatalokkal. Beszédes és találó ez a térelrendezés (díszlet: Szabó Márton István), hiszen a nézők mint passzív szemtanúk megtestesítik azt a társadalmat, amelyből ezek a srácok kilógnak, amelybe szeretnének ugyan, de félnek visszatérni, és valójában lehetetlen visszailleszkedniük. Csupán egyetlen díszletfal magasodik a térben, mögé a szereplők és a közönség is épphogy csak belesni tud egy pici, rácsos ablakon keresztül: azt, hogy mi és hogyan zajlik a háttérben, átvitt értelemben a rendszerben (például a család- és gyermekvédelem vagy az elítéltek társadalomba történő visszailleszkedésének elősegítése terén), arra nézőként és a társadalom tagjaként nincs rálátásunk, se ráhatásunk – sem a fikcióban, sem a valóságban. Itt ez a három fiú, akik hiába vennének erőt magukon, támogató és segítő hátország híján eleve bukásra vannak ítélve. Emiatt sodródnak a darab szereplői a teljes kétségbeesés szélére.

Bailey darabja azonban nem csupán a környezetük áldozataként mutatja be a fiatalokat, nem (kizárólag) a családi és társadalmi hátterüket okolja jelenük és reménytelen jövőjük miatt, azaz nem moralizál, nem tör pálcát a nagybetűs társadalom felett. Ezek a fiatalok igenis bűnt követtek el, sorozatosan rossz döntéseket hoztak, de néhányuknak ott a lehetőség, hogy jobb döntést hozzanak – ha mernek, és/vagy kapnak rá esélyt.

Kutyabaj. Fotó: Mészáros Zsolt

Cain, Riyad és Jonjo rendkívül hálás szerepek, remek játéklehetőséget kínálnak, amit a színészek száz százalékosan ki is használnak. Hajdu Péter István pattanásig feszíti Cain karakterét, tekintetét ködfátyol borítja, mozdulatain a folyamatos idegesség és valami egészen elemi frusztráltság lesz úrrá, ebből az állapotból csupán egy dolog tudja kirángatni egy pillanatra, a gondolat, hogy esetleg a játék baba helyett egyszer a saját fiát is tisztába teheti. László Gáspár csendes, visszafogott és érzékeny, ugyanakkor kiszámíthatatlan Jonjója számomra az Egerek és emberek Lennie-jének karakterét és filmes megjelenítését idézi meg. Kuttner Bálint figurája kevésbé bír szélsőséges jellemvonásokkal, a színész azonban nagyszerű érzékkel mutatja meg Riyad különböző énjeit, az agresszív, kemény csávót, a gondoskodó barátot és apát, a racionális és tervező üzletembert és családfenntartót, illetve a bizonytalan, félelmekkel teli, elhagyott fiúgyermeket. Az ő karaktere villantja fel a reményt a boldog végre, ám a család, pontosabban a „banda” közbeszól. A darab negyedik szereplője a gyermekgondozást tanító nevelőnő, Grace, akit az általam látott estén Keller-Dénes Emőke formált meg. Grace dogville-i hősként szeretné megmenteni a cella lakóit, de teljesen eszköztelen, még érdemi válasza sincs a fiúk kérdéseire, leszámítva azt a mondatát, hogy egy anya feladata az, hogyha a gyerekeket baleset vagy valamilyen gond éri, akkor azt elhessegesse, megoldja. Grace tettei olyan üresek, mint a „kutyabajod” anyai frázis.

A fordítást a rendező, Horváth János Antal jegyzi. A szöveg gördülékeny és mai, mégis zavaró benne és a rendezésben is valami: az eredetiként megőrzött szövegkörnyezetbe és történetvilágba, az angol személynevek és helyszínek közé furcsán kúszik be például a „cigózás” magyar jelensége, vagy a jeleneteket elválasztó ma népszerű magyar rapszámok szövege, „A kuflik és az esőtánc” című társasról nem is beszélve. Feltűnik tehát egy szándék arra nézve, hogy a fordító/rendező Bailey világát – a szöveg szintjén is – közelebb hozza a magyar nézőkhöz, a magyar viszonyokhoz, azonban ezt tétován teszi. Épp csak annyi „magyar” elem, szófordulat és jelenség kerül bele az előadásba, amennyi kibillentheti a lélektani realista dráma nézőjét az azonosulásból. Pedig az is látszik, hogy a történet kerettávolsága könnyedén csökkenthető, formálható lenne, és az alkotóknak lenne is hozzá elég ötlete (és nyersanyaga), amit az előadás zárójelenete is alátámaszt: karjában a játék babával Jonjo azt a (magyar) gyerekmondókát kezdi el énekelni, amelyik egy huncut mókusról szól, aki annak ellenére, hogy eltöri a lábát, újra fára mászna, éppen ezért a doktor bácsit arra kérik, inkább ne gyógyítsa meg a mókust. Ez a gyerekdal kifejezően és egészen csodálatos, ugyanakkor fájdalmas módon foglalja össze a látottakat, és bocsátja útjára a nézőket – apákat és anyákat haza, a gyermekeikhez.

Palánta/Seedling. Fotó: Gulyás Dóra

Helen Crevel Palánta / Seedling című hanginstallációja a Mammut II. bevásárlóközpont földszintjén kapott helyet. A járókelők és érdeklődök ingyenesen helyet foglalhattak az átlátszó igluban berendezett szobában, és meghallgathattak egy női nézőpontú monológot a gyerekvállalásról, pontosabban a tudatos gyerek-nem-vállalásról.

Az installáció ismertetője szerint az alkotók nem titkolt szándéka az, hogy dialógus induljon az anyaságról, a környezet állapotáról és e kettő kölcsönös egymásra hatásáról. Párbeszédről azonban szó sincs, hogyan is lehetne ebben a formában, mikor az alkotók eleve egyirányú kommunikációs csatornát és egy elszigetelt, magányos teret választottak az installáció alapjául. Fülesen keresztül, azaz a többi résztvevőtől elszigetelve, karosszékbe ültetve hallgatjuk végig egy nő lelki vívódását azzal kapcsolatban, hogy miért nem mer erre a világra gyereket hozni – spoiler: a klímakatasztrófa miatt. A helyszínválasztás remek, hisz pont a katasztrófa egyik vétkes tetthelyszínén, a fogyasztói társadalom templomában, egy kétépületes bevásárlóközpont földszintjén ülünk, ezt azonban a többi fogyasztótól elzárva, egy buborékban tesszük. Kivel folytathatnánk valós párbeszédet a buborék(unk)on belül? Nem éppen a bevásárlóközpontban korzózókkal kellene interakcióba kerülnünk?

Palánta/Seedling. Fotó: Gulyás Dóra

A monológ önmagában nem mond újdonságot azok számára, akiket egy kicsit is foglalkoztat a bolygónk jövője: mindannyian tudjuk, hogy azzal tennénk a legjobbat a Földnek, ha nemhogy gyereket nem szülnénk, de nem is léteznénk. E tény elfogadása után számomra pont az lenne az izgalmas, ha arról folyna diskurzus, vagy legalábbis arról hallgathatnék meg egy álláspontot, hogy ennek ellenére miért vállal valaki ma gyereket, ami rögtön további létkérdéseket vetne fel. A lejátszott monológ azonban egy ismert, szinte előre megjósolható narratíva medrében folyik, ráadásul rendkívül teátrális, szinte hangjátékszerű a felvétel. Zenei aláfestés kíséri Sipos Vera bravúros hangjátékát, amelyből csupán egy dolog hiányzik: a –színlapon ígért – személyesség, a történet személyessége, ami élővé és izgalmassá tudná tenni a klímakatasztrófa vs. gyerekvállalás ismert narratíváját.

Mi? Samuel Bailey: Kutyabaj – A szombathelyi Weöres Sándor Színház és a FÜGE közös produkciója
Hol? Jurányi Ház – CSET Feszt (Színházi Olimpia)
Kik? Szereplők: László Gáspár e. h., Hajdu Péter István, Kuttner Bálint e. h., Keller-Dénes Emőke/ Csonka Szilvia. Jelmeztervező: Pattantyus Dóra. Díszlettervező: Szabó Márton István. Fordította: Horváth János Antal. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes. Zeneszerző: Szendrey-Nagy Olivér, Kálmán András, Hundred Sins. Világosító: Boros Dániel. Rendező: Horváth János Antal
Mi? Helen Crevel: Palánta / Seedling – A Carbon Theatre (UK) produkciója
Hol? Mammut II. – CSET Feszt (Színházi Olimpia)
Kik? Író, előadó: Helen Crevel. Előadó (HU): Sipos Vera. Műfordító: Hárs Anna. Kreatív munkatárs: Anne Langford. Hangtervező: Alice Boyd. Látvány (bemutató): Ruth Stringer