A 2023-as temesvári TESZT fesztivál programjának rendkívüli sokszínűsége a nemzetköziségén túl a produkciók formanyelvének változatosságából és az előadások eltérő színvonalából következett. Láttunk több izgalmas, néhány egyenesen életre szóló kísérleti előadást, de pár olyat is, amiről nehéz megmondani, hogy férhettek be a programba.

A fentebb hangsúlyozott sokféleség egyben valamiféle egységes koncepció hiányát is feltételezi. A műsorfüzet sem tartalmaz bevezetőt vagy általános leírást az idei fesztiválról. A honlapon kisebb utánajárást követően ezt olvashatjuk: „[…] az idei programba olyan, egymástól formailag különböző, de hasonlóan érzékeny tematikájú előadások kerültek be, melyek híven tükrözik kortárs mindennapjaink szüntelen áramlását, képlékenységét és változását. Így lett a tizennegyedik találkozó egy újfajta érzékenység TESZT-je”.

Auăleu Színház: Grand Hostel Timișoara. Fotók: Petru Cojocaru

Visszatérő eleme volt az előadásoknak, hogy kimozdítsanak minket a hagyományos, kukucskáló nézői szerepből, és aktívabb részvételre ösztönözzenek. A macedón SZÍN(ÉSZ)Nők című előadás (Artopia Skopje) volt ebből a – formai – szempontból számomra a legizgalmasabb. Érkezéskor egy-egy pohár rakiját (pálinka jellegű ital) kaptunk a kezünkbe, de nem csak ettől volt könnyed és laza a hangulat. A színész, és leginkább a színésznői lét nehézségeit tematizáló produkció humorosan, folyamatosan megszólítja a nézőt. Kovács Bálintot (aki a szakmai beszélgetések vezetője volt a fesztivál alatt) az előadás elején felkérte az egyik színésznő, hogy kapcsolja össze alul a bodyját. Más egyenesen abból csinált jelenetet, hogy nem tudta megcsinálni a jelenetét arra hivatkozva, hogy isiásza van. Felkért egy idősebb nézőt – akiről később megtudtuk, hogy egyetemi professzor és igazi showman –, hogy masszírozza meg a hátát a színpadon. Miután a néző nagy nehezen abbahagyta a masszírozást, megjegyezte, hogy „Imádom a színházat!”, majd visszaült kissé szemrehányóan néző felesége mellé. Előadás közben elromlott a felirat, ám a színészek, miután ezt észlelték, nemes egyszerűséggel átváltottak angolra. Érezhető volt, hogy nem pusztán egy előadást akartak nekünk megmutatni. El akarták mesélni a történeteiket, a szakmájuk szépségeit, fájdalmait, nehézségeit. A legfontosabb céljuk az volt, hogy mindezt megértsük. Ehhez használtak fel színházi eszközöket.

Hasonlót tapasztaltam a helyi román független társulat, az Auăleu Színház Grand Hostel Timișoara című előadásán, ahol a jobb megértés kedvéért a színészek szintén hajlandóak voltak átváltani angolra. A darab elején Cristine Cizmaș a recepciós szerepében kérdezgette a nézőket, akik meglepő természetességgel válaszoltak is neki, könnyed beszélgetés alakult ki. Egyedül voltam a nézőtéren, aki nem beszélte a nyelvet, de a recepciós külön nekem elmondott mindent angolul is. Zavarba ejtő volt ez a figyelmesség, de a továbbiakban egy hagyományosabb színházi előadás következett, amelyhez viszont már nem ártott (volna) a román nyelv ismerete.

Csiky Gergely Állami Magyar Színház: Madarak

A házigazda Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának mindkét előadásában szintén nagy szerepet kapott a publikum, a velünk való kapcsolatteremtés. A Madarakban a Jancsó Előd által megtestesített karakter elmondja, milyen kellemetlen tud lenni a nézőknek, ha erőszakosan bevonják őket a játékba, például valakinek egyszer csak az ölébe ülnek meztelen fenékkel. Ezek után pontosan ezt teszi. Elmondja tehát, hogy kellemetlen, majd megteszi, és szemmel láthatóan valóban az. Bár szerethető produkció született, pontos, jól megtervezett tömeghasználattal (időnként egyszerre húszan vannak a színpadon), és Jancsó Előd energiája, játékkedve is viszi előre az előadást, ezek a jelenetek mégis a kevésbé sikerültek közé tartoznak. Próbálja beszéltetni, énekeltetni a nézőket, kevés sikerrel. Mégsem válik kínossá, mert néhány mondattal át tudja forgatni a nézők bevonására tett elvetélt kísérleteit a szerepébe. Másik előadásuk, A nagy hagyma esetében szintén szerepbe lépünk, de már jóval aktívabb (alkotói értelemben pedig kevésbé agresszív) módon. Mi, nézők vagyunk a bizottság, ilyen minőségünkben eldönthetjük az elénk érkező jelentkezőkről, hogy beléphetnek-e a Nagy Hagymába, vagyis egy olyan közösségbe, amelynek mi már a tagjai vagyunk, és amely csak az arra méltóak (tisztességesek, őszinték, tehetségesek, érvényes iratokkal rendelkezők) számára nyitott. Minden jelölt megmutathatja azt, amiben a legjobbnak gondolja magát. Ezt követően szavazunk: ha fehér lapot tart fel a teljes közönség, akkor a jelölt felvételt nyer, ha csak egy valaki feketével szavaz, vagy nem szavaz, akkor nem kerül be. Sőt, mint azt az első nem megszavazott jelölt esetében megtudjuk: aki nem kerül be, azt odakint lelövik. Rajtunk múlik tehát az is, hogy egy ember életben marad-e. Hatalmas a tét, ennek a súlya azonban mégsem szakad ránk. Az előttünk megjelenő karakterek viccesek, karikatúrák. Ha feketével szavazok, nem érzem annak a felelősségét, hogy én most megöletek valakit, mert olyan, mintha egy rajzfilmfiguráról döntenék. A Tom és Jerryben sem érzünk különösebben részvétet Tom iránt, amikor Jerry félholtra püföli. Mégsem tudok feketével szavazni, de valaki más mindig megteszi.

A szlovén Via Negativa A szív című performanszában Kristina Aleksovának első ránézésre nincs a fentiekhez fogható mértékű direkt kapcsolata a nézővel, hacsak azt nem számítom, hogy disznószíveket hoz be a színpadra, művért kever ki különböző anyagokból meztelenül, és a nézők közé lépve csorgatja magára az egyik szívből a folyadékot. Kétségtelenül zavarba ejtő, amikor meztelenül áll percekig tőlünk néhány centiméterre. Saját bevallása szerint azonban neki is szüksége van a nézőre az előadás bizonyos pontjain. Egy sajnálatos baleset miatt azonban váratlanul még az előbbieknél is nehezebb helyzetbe kerülünk nézőként, az előadó pedig különösképpen: az egyik felakasztott szívre valószínűleg folyékony nitrogént szeretne önteni egy termoszból, ám amikor megpróbálja lecsavarni a kupakot, a termosz az arcába robban. Szerencsére van rajta védőszemüveg (tudomásunk szerint nem érte komoly sérülés, a homloka szakadt fel pár centiméteren). Az előadás félbeszakad, és ezúttal így ér véget. Mit tesz ilyenkor a néző? Néhányan utánaszaladnak a takarásba, mások ledöbbenve, némán ülnek a helyükön. Pár perc után a szervezők szólnak, hogy nincs életveszély, viszont az előadás nem tud folytatódni. Lassan hagyjuk el a nézőteret. Vajon hogy engedhetnek színpadra egy ilyen kockázatokat rejtő előadást?

Via Negativa: A szív

Egy másik vonulatot képeznek a fesztiválon belül a balkáni előadások. A szerbiai Heartefact A mi fiunkjában egy család történetét látjuk, ahol az anya nő, az apa férfi, a fiuk pedig meleg. A szülők saját, konzervatív közegükön belül liberálisnak számítanak, a helyzetet mégsem tudják kezelni. A fiú most érkezik haza, a párját szeretné bemutatni a szüleinek, ők azonban megpróbálják kigyógyítani homoszexualitásából. Szövegközpontú, lendületes, jó humorú előadás egy családi vacsoráról, ahol a leves és a lasagne – a fiúval ellentétben – kihűl.

Szintén a másság, a szexuális identitás kezelésének problematikájával foglalkozik a koszovói (Qendra Multimedia Pristina) Felesküdött Szűz. „A felesküdött szüzek olyan albán nők, akik úgy döntenek, férfiként szeretnének élni”, így hozzájuthatnak azokhoz a privilégiumokhoz, amelyeket társadalmuk csak a férfiaknak biztosít, cserébe el kell fojtaniuk nemi vágyaikat. A cselekmény szerint a Nyugatról érkezett szociológus hölgy egy felesküdött szüzet szeretne kutatása tárgyává tenni. Az előadáson érezhető egyfajta sértettség a felvilágosult nyugati világgal szemben, amelynek képviselői mikroszkóp alá helyezik a balkáni nőket. De ezt a sértettséget a színészek nemcsak eljátsszák, hanem mintha ugyanebből az indulatból született volna meg maga a produkció. Fájdalmasan egyszerű történet alakul egy borzasztóan izgalmas alapszituációból. Az előadás megmarad a felszínen, felmutat egy problémát, de nem tudja kellő mélységgel feldolgozni és elemezni. Például megjelenik egy drag queen latex ruhában, csapkod néhányat a nézők felé ostorral, és színpadi tevékenysége körülbelül ennyiben ki is merül.

Qendra Multimedia Pristina: Felesküdött szűz

Ha kortárs problémákról beszélünk, akkor nehezen kihagyható a háború, noha az orosz–ukrán helyzet explicit módon egyik előadásban sem jelent meg. A délszláv háborúról szól a Miért alszol a padlón?, az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház, a horvát Gavella Városi Színház, a Szarajevói Nemzeti Színház és a MESS koprodukciós előadása. Kokan Mladenović rendezése Darko Cvijetić író regénye alapján készült. Cvijetić saját magát játssza a színpadon, amint éppen írógépe előtt megalkotja a történetet. Ezzel tud egyszerre szubjektíven mesélni, akár kicsit megszépíteni a történteket, emlékezni, másrészt egy objektívebb képet is adni a történelemről. Mert nem egyszerűen egy mesét látunk, amelyet valaki előre megírt. Olyan helyzetbe hoz minket az előadás, ami ideális lehet a történelem vizsgálatához vagy az életben bármilyen más szituáció megértéséhez, amely intenzíven hat ránk: lássunk rá kicsit távolabbról, vegyük észre, hogy aki megír egy történetet, annak is van saját szemszöge, amelyet nem kell egységesen elfogadnunk. Hullaházban vagyunk. A fagyasztó ajtajai mögött gyakran tűnnek fel szereplők, élők és holtak egyaránt. A fagyasztó nászi ággyá, az ajtók ülőhellyé alakulnak egy könnyed csevegéshez, máskor pedig az egész egy vonattá. Megrendítő látvány. Egy darabig. Aztán egész könnyen hozzászokunk, és kezdjük elfelejteni, mi is volt ez eredetileg. Már alig érzékeljük groteszknek, hogy egy hullaházi fagyasztó ad hátteret egy stand-up előadásnak. De ebben a néhány perces, valóban nevettető jelenetben ráláthatunk arra is, hogy a fiatalabb generációra, amelynek tagjai már nem élték meg a háborút, de a szüleik még igen, hogyan nehézkedik mégis a háború súlya.

Szintén megjelenik a háború az Éjidő című vajdasági koprodukcióban. Bár nem válik központi témájává, az előadás célja inkább általánosan beszélni Pilinszky János költészetén keresztül arról, hogy milyen riasztó helyzetbe került a mai, háború sújtotta világ. Különleges a látványvilág, a színpad előterében egy nagy homokozó, ha belelépnek, besüpped a színészek alatt a talaj. Erős szimbolika és szép képek jellemzik az előadást. Nehéz a konkrét értelmezés, talán nem is cél, hogy mindennek egyértelmű jelentést tulajdonítsunk. Mezei Kinga rendező az előadást követő szakmai beszélgetésen azt mondta, hogy sosem volt még ilyen krízisben a társadalom, mint ahol most tart. Ennek a mondatnak az általánossága mintha magára az előadásra is rá lenne húzva egy nagy, általános fájdalomként, amelyet mindenki kedve szerint értelmezhet.

Miért alszol a padlón?

Egy másik vajdasági előadás is érkezett Temesvárra, Urbán András rendezésében az Amikor Isten hasba rúg, amelyet a Kosztolányi Dezső Színház hozott el. Az elején mintha itt is általánosságokat látnánk: a mindenkori „anya” szenvedését, lásd: „Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek.” Ám idővel ráismerhetünk Csáth Géza személyes történetére, és a konkrétumok bekapcsolják az agyunkat is – az előadásnak nem célja, hogy kikapcsolja a racionális érzékelésünket. Az erős képi világ itt is nagy szerepet kap: az anyaméhet hatalmas akvárium jelképezi, melyben hosszú percekig lebeg Csáth mint magzat. Paradicsomok placcsannak, a rendezés intenzív képi és hangi élményt nyújt. Az egyik pillanatban lenyűgözve ülök az előadáson, erőteljes, provokatív, felborzolja a kedélyeket, és hihetetlen intenzitásával visz magával, a másikban nem értem, hogy miért kell ezt most végignéznem. Csakúgy, mint az egész fesztivál alatt.