Kisebb csoda, hogy előszót írhatok Pályi András 1963-ban betiltott színdarabjához. Mert az utóbbi tizenvalahány évben a szerző meg volt róla győződve, hogy „a [Tigris] egyetlen autentikusnak tekinthető példánya elveszett, és nincs mód a pótlására,” mígnem egy selejtezés alkalmával nemrég mégis rálelt az itt és most első alkalommal közölt változatra. „A Tigrisnek ez a példánya – írta Pályi András nekem küldött levelében – a Szerzői Jogvédő Hivatal akkor [a darab keletkezése idején] még létező színházi osztálya által készült gépelt példány, gyakorlatilag a pécsi előadásban^[1] elhangzott dialógusokat tartalmazza. Erdős Pétertől kaptam »emlékbe«, aki akkor a színházi osztály vezetője volt, és szeretett okosakat mondani nekem. Például: ne higgyem, hogy ha egy darabot előadnak, az attól rögtön jó lesz, mert az én darabom is csapnivaló…”

A dráma letölthető INNEN

„…Adott viszont egy példányt, miután betiltották, hogy legalább ebben a formában meglegyen nekem. A bemutató előtt persze volt néhány változata a Tigrisnek, ebből egy őseredeti példányom ma is megvan, de hát az ugye nem az, ami elő lett adva.” A Tigris történetéről rendelkezésünkre áll a szerző visszaemlékezése,^[2] a betiltás és a hozzá kapcsolódó feljelentő kritika részletes feldolgozása pedig a KUSS! Feljelentő színikritika…^[3] kötetben olvasható. Röviden: a 21 éves szerző első darabját három előadást követően tiltották be és vették le a Pécsi Nemzeti Színház műsoráról. Ugyanakkor a Vígszínház szintén elállt Pályi másik darabjának addigra már meghirdetett bemutatójától, a Csupa napfénytől. A két epizód együttesen pedig ahhoz is elegendőnek bizonyult, hogy se a darabokról ne halljunk a későbbiekben, sem pedig Pályi Andrásról mint drámaíróról.

Pedig az írónak nem szakad meg minden kapcsolata a színházzal. Kezdve azzal, hogy éppen ennek a lapnak, a Színház folyóiratnak volt meghatározó, sajátos hangú szerzője gyakorlatilag a kezdetektől, 1974-től a rendszerváltásig; kritikáival már az első számokban találkozhatunk.^[4] Bár ő maga elsősorban nem kritikus, ennek az írásnak a szempontjából érdekesebb kérdés, hogy drámaíró-e. Mert drámákat továbbra is írt,^[5] és különösen jelentősek fordításai, amivel sokat tett a lengyel dráma magyar színpadokon való megjelenéséért.^[6] Drámáit azonban nehéz elérni, a PIM DIA egyelőre egyiket sem ismeri, ugyanakkor az ott is elérhető 2010-es beszélgető könyvben (Az én határain, Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő) szerzőjük többet is említ. De ezek közül egyedül a kevésbé ismert, bár figyelemre méltó Gyertyák Leninnek^[7] jelent meg a Színház folyóirat 1970/11 számában, állítólag erősen rövidített formában). A Tigris pedig mostani közlésünkben olvasható először.

Pályi András. Fotó: Szarka Zoltán

Míg drámaíróként Pályi András nem mondható, hogy közel került volna a színpadhoz, színikritikusként egyre inkább a színház vonzza, nem pedig a dráma. Olyannyira, hogy fokozatosan leszokik a kritika műfajáról, mert mindennél jobban érdekli a „színész”. Írásainak fókuszába – melyek egyre kevésbé kritikák, és egyre többször portrék – bölcsész végzettsége ellenére soha nem a drámai szöveg kerül, hanem az ember, aki a színpadon áll. Természetesen éppen a színpadi hatás érzéki megragadásához elengedhetetlen az írói tehetség, mégis ritkaság, hogy az, akinek eszköze a nyelv, a színházat ne pusztán „az irodalom szolgálóleányának” tekintse. Ezért is tartom végtelenül izgalmasnak, hogy nekem küldött levelében Pályi az Erdős Péter által számára biztosított bemutatópéldányt tekinti a darab autentikus és közlésre érdemes változatának. Nem pedig az „őseredetit”, amely ezek szerint mindvégig a birtokában volt. „De hát az ugye nem az, ami elő lett adva” – írja. Nem a „színházi” változat. Pályi András író színházlátása színházcentrikus. Színházlátása Grotowski és más, nem a dráma felől fogalmazó alkotók munkásságának erős hatására alakult ki. Íme egy másik lehetséges ok, hogy végül miért nem a színdarab lett meghatározó műfaja a színházban, hanem a színészportré.

Van azonban még valami, amit a fenti levélből megjegyzésre érdemesnek gondolok: Erdős Péter szerint a darab rossz. Nyilvánvaló, hogy az efféle értékeléseknek a korabeli és a kulturális emlékezetben egyaránt van egy írói rangot kölcsönző, Csoóri Sándor kifejezésével szólva „bumeránghatása”. Jelen esetben ennél izgalmasabbnak tartom, hogy Pályi ezt az értékelést az említett interjúkötet tanúságai szerint magáévá tette, holott a „magyar Osborne-t” nem más, mint Radnóti Zsuzsa, ötödéves bölcsész és dramaturg tanonc fedezi fel.^[8] A külső szakmai megerősítés ellenére beszélgetőkönyvükben Pályi András hosszan beszél a Tigrisre vonatkozó szégyenérzetéről. De mintha inkább arról lenne szó, hogy nem szeretné kijátszani utólag a „politikai” kártyát: amennyiben a „megtámadott darab” biztosan „elsőrangú darab”.

A Színház drámatárában mégsem pusztán a betiltás okán közöljük a Tigrist. És még csak nem is önmagában azért, hogy ne tűnhessen el még egyszer. Az egyetlen hétvége leforgása alatt egy házibulin játszódó, a középpontba a szerelmi szálat állító darabban számunkra izgalmas lehet ötvenhat majdnem kortárs reflexiója, amely egy rövid monológ formájában hangzik el egy, a szerző akkori gondolkodásához vélhetően közelálló szereplő szájából. A szerző akkori életkorához közelálló szereplők közegében. Egyébként éppen a tizennyolc évesek ábrázolását dicsérik a korabeli, elsősorban a pesti kritikusok is. Írásuk alapján úgy tűnik, a Tigrisben természetesen beszélnek a szereplők ahhoz képest, amit a korabeli magyar színpadokon hallani lehetett, és ez mai füllel is igaznak tűnik. Pedig generációs darabok akkor is léteztek: ugyanerről a korosztályról, ugyanebben az évben mutatják be László Anna Tizennyolc éves című darabját, Sós György Katiját egy munkásfiúról és egy munkáslányról, Szakonyi Károly Életem Zsókáját, melyben Zsóka 26 éves.

„Gyere velem moziba” – halljuk a Tigrisben. „Ági, nem érted, hogy szeretlek? Mit beszélsz itt folyton a körmenetekről! Ki akarod kerülni a választ, vagy mi?” „Skodri? Nem jön?” „Szevasztok”, „szervusz”. Ilyesféle stílben csevegnek a Tigrisben, közvetlen szlengben, nyugodtan esetlennek is nevezhető módon. Érettségi előtt állók közé csöppenünk, de egy tanárokon élcelődő diákújság miatt éppen az érettségi és az utána következő jövőkép kerül veszélybe. A darab címe is a diáklapra utal, melynek valós ihletője, Pályi Andrásék saját (az író szavaival) „tanárcsúfoló, trágár, kézírásos »újságja«” volt 1950-60 táján, az „Umba”.^[9] A „Tigris”-ből persze ügy és lebukás lett, míg a valóságban ilyesmi nem történt, a „Tigrisből” mint elnevezésből viszont az „Umba” iróniája hiányzik, amely fénytörésből a 60-as–70-es éveket utólag többnyire látni szoktuk. A Tigris szerzője ellenben sajátos nézőpontot kínál azzal, hogy a cím egyfelől a diákok komolyan vételét feltételezi, miközben – ha iróniamentes is –, a bátor, csíkos állatról elnevezett darab akkor sem hőstörténet. Úgy látszik, Pályi már 21 évesen is irtózott a nagy szavaktól. Alig hét évvel ötvenhat után, az amnesztia évében ezek a diákok nyilvánvalóan nem ama „pesti srácok”, viszont normális tinédzserek, akik titkos társaságot alapítanak. Van itt szerelem, szentimentalizmus, féltékenység, forradalmi indulatok, de a társaság végül szétesik.

Természetesen egy 1963-as darab nem szólhat ötvenhatról, de valamiképpen mégiscsak szól egyes szereplők által szívesen hangoztatott elvekről, még inkább arról a kérdésről, hogy milyen elvek mentén érdemes élni. A mai olvasónak annál nevetségesebbnek hathat a tiltás, mármint a betiltás oka, ez a mindössze pár sor, amely megbújik a word formátumban tárolt anyag több mint száz oldalán. Egy srác, úgynevezett „Citer”, aki egyébként a darab rövid cselekménye során egy házibuliban elszereti legjobb barátja (John) csaját, e tevékenysége közben őszintén bevallja, fontos számára az érettségi, mert orvos szeretne lenni. És miközben erről beszél, elhangzik az alábbi „szösszenet”, amelyet a mai olvasó talán észre sem vesz, de amely annál meglepőbb módon kerülte el a cenzúra figyelmét:

„Tizenegy voltam, amikor egyik haveromtól kaptam egy könyvet. Abban a könyvben olvastam egy dél-amerikai dokiról, mindig olyan szerettem volna lenni. Forradalom volt, és ő operálta a sebesülteket, fehér köpenyben, nagy barna hajjal – pontosan emlékszem, ahogy le van írva –, a fehér köpenye végig megvolt. Aztán ötvenhat őszén, tudod, barikádot építettünk az utcánkban, hogy megállítsuk a tankokat. Feszítővassal szedtük föl az utca kövét. Az egyik srác aktatáskában hozta a lőszert, magához szorította. Nekem meg a Nyomorultak jutott eszembe, az a kis srác a filmben, aki ott esik el a barikád előtt. Olyan akartam lenni. Beállt egy tank, kezdte szétlőni a barikádot. Én meg felmásztam, kitűztem a zászlót. Piros-fehér-zöld, lobogott a szélben, piros-fehér-zöld. A többiek ordítottak velem, hogy minek mentem fel. A földhöz vágott a svung, akár egy rongyot. Napokig feküdtem egy nőnek a lakásán a sebesülésemmel, aztán úgy szöktem meg tőle, hogy utánam kiáltott: „Hát ez a hála?!” Lapultam a falhoz, úgy osontam haza, mert még akkor is lövöldöztek. Kis szünet, nevetésféle az arcán, zavart mosoly. Furcsa volt nekem a vallásosságod, Ági. Én sosem hittem ilyesmiben, legfeljebb egészen kicsi koromban, de akkor minden mesét beszoptam. A barikádon eszembe is jutott, hogy meghalok, és nincs isten, aki igazságot tegyen… Ha arra gondoltam, hogy orvos leszek, abban igen, abban hittem, tudtam, hogy az akarok lenni. És most tessék, lebuktunk, ennek is vége. Nyilván kirúgnak, engem biztosan, annyi malackodás és sértés volt abban a lapban.”

Ez a 20 sor a betiltás oka. Mai nézőpontból még abszurdnak is tűnhet, holott éppen az a döbbenetes, hogyan kerülhetett egyáltalán színpadra. A konszolidáció évében, 1963 tavaszán a minisztérium Pályi András személyes elmondása szerint közölte, ezentúl nem kell a színházaknak a leadott kézirat alapján külön engedélyeztetni a következő évad új magyar bemutatóit, elegendő a tervezett magyar bemutatók szerzőjét és címét megadniuk. Ez az a kultúrpolitikai rés, amin át a Tigris színre kerül. Vagyis ez a 20 sor a színpadon érvényesül és hat először, és vezet a helyi lap feljelentő cikkén keresztül a lap főszerkesztője karrierjéhez egyfelől, garantált tiltáshoz másfelől. További kutatásokat igényel, hogy vajon szerepeltek-e a kritikus részek az első változatban is. És hogy egyáltalán ez a bizonyos „őseredeti” példány (a darab első változata, amely 1960 nyarán, az akkori harmadik és negyedik gimnáziumi osztály közti nyári szünetben került papírra) és a színpadi változat mennyiben is különbözött egymástól, mivel bővült a darab, mi került kihúzásra?^[10] Pályi András 21 éves volt, amikor a Tigris színre került. A szerző azonban az ebben az előszóban is már többször említett beszélgetőkönyvben arról számolt be, hogy a vígszínházi bemutatópéldány előkészítése miatt nemigen volt lehetősége részt venni a Tigris próbáin, de magán jellegű közléséből az is kiderül, hogy a Tigris színpadi változatát Czímer József és Radnóti Zsuzsa útmutatásai alapján készítette el. „A két dramaturg igyekezett megtanítani nekem a színpadra írás mesterségét, talán nem is egészen sikertelenül, sokféle tanáccsal elláttak, de nem emlékszem arra, hogy akár bújtatott módon, akár jótanács formájában politikai instrukciókat kaptam volna. Nem volt részem viszont valódi műhelymunkában – írja magánlevelében a szerző –, ez még az a színház volt, amely ellen az úgynevezett amatőrök – Halász [Péter], Fodor [Tamás], Paál [István] stb. – lázadtak, és amit a hetvenes években a kaposváriak, a szolnokiak stb. meghaladtak.”

A kritikus részek tehát feltehetően az első változatban is szerepeltek, és a darabot kétségtelenül ezért a 20 sorért tiltották be. Nem a „malackodás és a sértés” miatt, amiért a darabbeli diáklapot. Hanem a barikád és a sebesülés miatt. Egy tinédzser miatt, aki részt vesz az ötvenhatos forradalomban, és erre emlékezik. És akin keresztül Thiery Árpád kritikus szerint Pályi „akaratlanul is felmagasztalta Citer ellenforradalmi múltját”.^[11] Hogy ennek a 20 sornak akkor és ott hatása volt, azt maga az író sem tagadja: „…a két első »ártatlan« spektákulumon is döbbent csönd volt e pár mondat alatt, de a harmadikon, ezen a köhögéses-prüsszögéses-széknyikorgásos estén aztán olyan dermedt, jeges, kísérteties elnémulás állt be, hogy végigfutott a hideg a hátamon.”^[12] És ezen a ponton a darabnak mégiscsak egy alapvetően „színházi” tulajdonságáról beszélünk. A színházi „itt és mostról”, tehát a múlékony jelenlétről, amiről Pályi András kritikáit és színészportréit írta, és amely első darabjának rögtön megadatott.

Nyilvánvaló, hogy politikai értelemben a 20 soros monológot elmondó szereplő, Citer áll legközelebb az íróhoz, hogy ezt a darabot egy ötvenhatot nem ellenforradalomként, hanem forradalomként elgondoló szerző írja. De ez a 20 sor, amely alig hét évvel a forradalom után, a konszolidáció átmeneti évében hangzik el Pécsett, nem csak történeti/politikai vonatkozásaiban érdekes, tehát nem csak azért, amiről a feljelentő, Thiery Árpád megemlékezik. Ha tetszik, éppen ellenkezőleg: a dezillúzió miatt érdekes, ahogyan a forradalom iránt elkötelezett szerző a kiábrándultságot elbeszéli. Mert az érettségi körüli szerző és egykorú szereplői eddig számomra ismeretlen, hol gyakorlatilag egy pöttyöskönyv szentimentalizmusába hajló, hol szikáran, és azt kell írjam, naivan őszintének ható hangfekvésben beszélnek egy meglehetősen ellentmondásos ötvenhatról. Úgy, ahogy és amilyennek ötvenhat egy bátor, gondolkodó és fölöttébb kritikus tinédzser számára valamivel az esemény után látszódhatott. Mert lehetne azt mondani, hogy azért csak 20 sor, mert többre nem mert, sőt nem is merhetett vállalkozni akkor a szerző – ez a 20 sor is csoda. De esztétikai értelemben nagyon is indokolt, hogy egy házibuliban vagy annak jelentős részében ne épp ötvenhatról beszélgessenek. Ahogyan az sem hangzik erőltetettnek, hogy a legintimebb helyzetben a téma mégis előkerüljön.

Egy éppen érettségire készülő srác csajozás közben meglehetősen önironikusan emlékezik vissza saját, magát a francia forradalom barikádjaira képzelő, lánglelkű önmagára. Nemcsak hogy többé-kevésbé komikus képet fest forradalmár önmagáról, de teljesen pátoszmentesen idézi fel a forradalmat, nem tagadva meg akkori eszméit, csak ezek mellé odahelyezi az erőszakot. Ez a demitizált kép áll szemben a heroikus Tigrissel, a diákújsággal, amelyről Ági így beszél: „Úgy szerettem ezt a szót: T i g r i s!… Olyan nagyszerű, olyan patetikus, óriási, hatalmas!… Mindig büszke voltam rá, hogy Tigris a mi lapunk… Hatalmas és legyőzhetetlen Tigris!” Ezzel szemben, mintha a barikádokon átéltek vetnének végleg véget Citer gyermekkori vallásosságának. Bár Pályi András többször beszélt vallásos neveltetéséről, a darabban a sokáig értékként jelentkező vallás a végső fordulat felől az álszentség motívumaként értelmezhető. Ezzel szemben az ateista Citer monológjában a mint minden forradalomra, úgy ötvenhatra is jellemző erőszakhoz kapcsolódva jelenik meg az Istenből való kiábrándultság: „A barikádon eszembe is jutott, hogy meghalok, és nincs isten, aki igazságot tegyen…” A Tigris hősei nem hősök – még Citer sem „pesti srác” a barikádokról –, hanem hol gyáván, hol bátran viselkedő emberek egy nehéz történelmi pillanatban. Pályi András együttérzően kiábrándult és főleg ma is szokatlanul közelinek ható képet fest egy napjainkban már ismeretlen generációról. Bárgyúság és emelkedettség bátor, autentikus elegyét írta meg első darabjában, a Tigrisben.

^[1] A Tigris első és egyetlen bemutatója, rendezte: Dobai Vilmos, Pécsi Nemzeti Színház, 1963

^[2] Az én határain. Pályi Andrással beszélget Darabos Enikő. Kalligram, Pozsony, 2010., illetve ugyanez a DIA archívumában itt: https://reader.dia.hu/document/Palyi_Andras-Az_en_hatarain-15844. Szintén Pályi András beszél a Tigris betiltásáról a Literán: https://www.youtube.com/watch?v=cojw1zQFA4o&t=138s&ab_channel=literaTV

^[3] Herczog Noémi: Ági, az „ideológiai hiba”. Pályi András: Tigris, rendezte: Dobai Vilmos, Pécsi Nemzeti Színház (1963). In: Uő: KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár-korban. Kronosz, Pécs, 2022. 242-257.

^[4] Herczog Noémi – Szabó István: Interjú Pályi Andrással. Az érdekes anyagok mániából születtek. A Színház folyóirat indulásáról. Színház, 2022/12. 21-24.

^[5] Pályi András további darabjai (többségük nem került kiadásra/bemutatásra): írt még egy ún. beatdrámát Az ég korlátain (1968) címmel, egy hagyományos vígjátéki hangütésű egyfelvonásost Feljelentés, avagy komédia egy illegális nagymosás körül (1971) címmel, Gyárfás Miklós drámaiskolájában (Színház- és Filmművészeti Főiskola), ahová Az ég korlátain című darabjával nyert felvételt, és ahová 1971-74 között járt, de nem fejezte be. „Megírta” Euripidész elveszett drámáját, a Palamédészt (Palimédész, avagy az ősi bölcsesség, 1971), átdolgozta Toldy István Jó hazafiak című vígjátékát (1972). 1996 és 2005 között pedig az egri Gárdonyi Géza Színház dramaturgja volt, itt készítette el többek közt A kőszívű ember fiai új színpadi változatát (1999) – neve dramaturgként szerepelt a színlapon – valamint felkérésre a 20 évesen elhurcolt, majd élve visszatért Kertész Lilly Mindent felfaltak a lángok című holokauszt-emlékiratából készített azonos című monodrámát, amely azonban nem került bemutatásra.

^[6] Drámafordításai: 1. Herbert, Zbigniew: Lalek, In: Tangó. Modern lengyel drámák, Európa, 1968. 2. Różewicz, Tadeusz Az én kislányom, In: Színház, 1969/10. 3. Dosztojevszkij, Fjodor–Wajda, Andrzej: Ördögök, Kaposvár, 1975. január 17. 4. Choiński, Krzysztof: Távollétében, Eger 1978.11.09.  5. Mrożek, Sławomir: Mészárszék, Népszínház 1985.12.13. 6. Mrożek, Sławomir: Az arckép. In: Nagyvilág, 1988/6., Várszínház, 1989. szeptember 27., Mrożek: Drámák, Európa, 2000. 7. Gombrowicz, Witold: Yvonne, burgundi hercegnő, In: Gombrowicz: Drámák, Európa, 1984. Nagyvárad, 1989. február 22. 8. Gombrowicz, Witold: Operett (Eörsi Istvánnal). Kaposvár 2001.01.26. 9. Tym, Stanisław: A hajó, Debrecen 1987.04.15

^[7] Pályi András: Gyertyák Leninnek. Dráma két részben. Színház, 1970/11.

^[8] A darabot Moldova György ajánlja Radnóti Zsuzsa figyelmébe. Moldova pedig az iskolai önképzőkör vezető tanárától, bizonyos Tamás Attilától kapja. Ha a betiltás nem szól közbe, rajtuk keresztül kaphatott volna egy éven belül akár két színpadot alig 21 évesen. Az egyik darabot a Vígszínház rendeli meg, ez a most közölt szöveggel több tekintetben rokonítható négyszereplős kamaradráma, a Csupa napfény (Az én határain. Uo. 161.). A másik, a Tigris – a magyar Dühöngő ifjúság – számára pedig a pécsi színházat keresi meg Czímer József, aki másodállásban dolgozott ott. Pécs azért is bizonyult logikus választásnak, mert a Tigrisben érettségizők szerepelnek, de az akkori rendelkezések értelmében a főiskola után kötelező volt Budapesten kívül szerződni. Ráadásul akkor épp Pécsre szerződött „…az egyik végzős színészosztály legjava”  (Az én határain. Uo. 160.). A Tigris megfilmesítése ügyében ezek után Várkonyi Zoltán is megkereste a szerzőt, aki azonban (szülei nyomására) nemet mondott.

^[9] Az én határain. Uo. 157-158.

^[10] Az itt közölt példány Pályi András elmondása szerint nem az eredeti betűhív változata, amennyiben a közlés egyfajta jóváhagyást is jelent. Ugyanakkor a „kirívó sutaságokon” és „betűhibákon” kívül mást nem javított, fontosnak tartotta, hogy tiszteletben tartsa az eredeti mű „autonómiáját”.

^[11] Thiery Árpád: Tigris. A Pécsi Nemzeti Színház bemutatója. Dunántúli Napló, 1963.10.13. 5.

^[12] Az én határain. Uo. 160.