A fogalmazásmód játékossága és a humor ellenére sem könnyed a hangvétel: az előadás úgy beszél a jelen applikációvezérelt társkereséséről, hogy a fókusz semmiképpen sem a társon, hanem legfeljebb a keresésen, de még inkább az arra való rákattanáson, a függővé váláson van: emberek keresik, kiválasztják és használják egymást. A kapcsolódás igénye láthatóvá válik, de nem jön létre valódi kapcsolat.

Fotó: Hargitai Dávid

Az It’s a MATCH… előadás egyik jelenetében a múltidéző hálóruhába öltözött Szántusz Noémi és Lestyán Attila várakozással teli arccal, csaknem mozdulatlanná feszített tempóban indulnak el egymás felé egy buborékfólia-szőnyeg két végéről. Elég egy óvatlan lépés, egy pukkanás, hogy visszalépjenek a startra. Oláh Tímea funkciót hangsúlyozó, uniformizáló alsóneműszettekre kihegyezett jelmezeinek sorában egy másik jelenetben szintén buborékfóliából készült a bekötött szemmel kereső nő, énekkel csalogató férfi sztereotip hercegnőruhája és csokornyakkendője. Az óvatos kerülgetés magányos eksztázissá fajul az ölelésben, ahogy mindketten a másikon pukkasztják a fóliát. Megint más: Georgita Máté Dezső és Lestyán Attila a két átellenes tetőről mintegy vadászlesről válogatnak a közönség alkotta poolból lehetséges partnert keresve, a kiszemelt célpont egy pillanatra kiemelkedik közegből, majd azonnal lecserélhetővé, eldobhatóvá is válik, miközben végtelen ismétlésben folytatódnak ugyanazok a kapcsolatteremtő panelek. A keresgélésben nemcsak a partner értéktelenedik el, hanem maga a kereső is kiüresedik, ismét Szántusz Noémi ezúttal három partner között futkosva, háromféle igény kielégítésében zilálódik szét.

A Tinder és hasonló appok vagy általában véve a szociális média addiktív erejéről még konkrétabban beszél az a két jelenet, amelyek igazából egymás variációi: a szereplők Tózsa Mikolt mikrofonba mondott, angol nyelvű instrukcióit követve mozdulnak az automatizált koreográfiában, amely egyszerre idézi az algoritmus nem is tudatosuló sugallatát és a parancsoló, sürgető függőséget: görgess, textelj, fotózz, oszd meg, cserélj partnert, cserélj partnert, cserélj partnert!

Fotó: Kovács Andrea

Ezek az egymáshoz gondolatiságukban illeszkedő, de a cselekmény szempontjából nem kapcsolt jelenetek adják a produkció mozaikos struktúráját. Akad köztük monológ, párbeszéd, minimális szöveggel kísért performansz, sőt videó- és hangfelvétel. A játszóhely maga, vagyis az Artus Stúdió kiállítóterei és a gyárépület miliője is atmoszféra-teremtően hat: a közszemlére tett testek még inkább tárgyiasulnak, az érintések és jelenlétek még inkább a fogyasztási cikk érzetét keltik. Használják is a tér lehetőségeit: az online kommunikáció és az abban megjelenő fantáziaképek groteszk túlzásai és brutálisan felemelt ingerküszöbe jelenik meg abban, ahogy a párbeszéd két szereplője térben teljesen különválasztva, két szomszédos beugróban ül, mintha a képernyő két oldalán lennének, ahonnan még az agresszió is biztonságos játéknak tűnik.

A közönség két csapatra osztva megy végig a külön helyszíneken zajló jelenetek állomásain, ezáltal az épület bejárása is ad egy keresésélményt. A látszólag laza, jól kitalált szerkezetben olajozott együttműködésre van szükség a helyszínt és szerepet váltó előadók, illetve a csapatok haladását irányító, rózsaszín-kék LED-fáklyás kísérők között. A másik helyszínről áthallatszó hangok, zajok nem ütik egymást, a zenéhez hasonlóan pontosan illeszkedik az ismétlődő hangfelvétel, amelyben a Tinderrel asszociált kommentárok, magyarázatok és stratégiák között a címben szereplő hasonlat is elhangzik: olyan, mint a dílerem.

A rendezés eleve azt a szándékot sejteti, hogy alapozzon a befogadó élményanyagára és értelmezésére, a színészi játék még a verbálisabb részeknél is kétértelmű: a nézőnek nagy szabadsága van abban, mit lát bele Georgita Máté Dezső testtartásába, miközben olvadt fagyi csöpög a hasára; Szántusz Noémi arcrándulásaiba, miközben a fenekét csapkodják; a közönség felé kinéző üres arcokba, nagyra nyílt szemekbe, rezdülésnyi mozdulatokba.

Tózsa Mikolt előadás eleji monológjában az, ahogy kezdetben chipset ropogtatva, csevegően játssza önmagát mint rendezőt, aki éppen elmondja, milyen személyes élmények vezették az előadás létrehozásához, megteremti azt az illúziót, hogy nem performerként van jelen. Ezáltal sokkal erősebben hat, zavarba ejtőbb és intenzívebb a meztelenség látványa, a testtel való bánásmód, annak kezdetben játékos, majd egyre élesebb, direktebb tárgyiasítása, árucikként való beállítása. A test feltálalásával párhuzamosan pedig az addigi élénk, közvetlen beszédmód is egyre bizonytalanabbul cseng, és a mondanivaló hitelessége, eredetisége is egyre laposabb, banálisabb mondatokba fullad. Van persze humora annak, ahogy teljesen meztelenre vetkőzve arról beszél, hogy nehéz megnyílnia, ugyanakkor a nevetés részben arról a feszültségről is szól, ami ennek a kijelentésnek a nagyon is súlyos igazsága, és ami leginkább összefoglalja azt, amit az előadás később kevésbé konkrétan, inkább nonverbálisan fejez ki: a partnerek váltogatása, az újabb és újabb randik hajszolása, sőt akár maga a szex is adhat éppen a valódi közelkerüléstől menekülőutat.

Fotó: Kovács Andrea

A feszültség feloldását éppen az a részben előkészített, részben mégis váratlannak ható fordulat jelenti, ami megszünteti a produkció előadásmivoltát. Mert mi mással is lehetne felemelni ezt a disztopikus, gépiesített intimitásparódiát, mint a nézők és előadók közötti valóságos, szemtől szembeni kapcsolattal – annak minden hétköznapiságával és végtelen lehetőségeivel együtt.

Mi? Tózsa Mikolt: It’s a MATCH – or will be – maybe
Hol? Artus Stúdió
Kik? Szereplők: Fodor Orsolya, Georgita Máté Dezső, Lestyán Attila, Szántusz Noémi Noya. Zene: Mózes Zoltán. Vizuál: Szombathy András. Jelmez: Oláh Tímea. Grafika: Szabados Luca. Munkatárs: Kozma Zsófia. Fények: Nemesházi Attila, Pestalits Benjamin. Dramaturg: Hidi Boglárka. Rendező: Tózsa Mikolt.