„Mikor leszek a tied?” kérdi a szerelemtől részeg, pálinkától fölhevült cselédlány az épp mással házasodó műbútorasztalost, mire az – no, nem a darabban, hanem az előadásban – azt feleli: „Amikor piros hó esik!” S ebben az átigazításban igaza van Mohácsiéknak. Mennyivel jobb ez, mint az „Amikor a kakas kotlik!”, vagy a ráadásként kitalált „Amikor az oroszlán fütyül!”. Hogy a benne rejlő, s meseszépen megvalósított teátrális kihívásról ne is beszéljünk.

Fotók: Dömölky Dániel

Nagy élet van a Vígszínház színpadán. Rég lehetett itt ilyen ózondús levegőt érezni. Összejött az, ami egy szűk emberöltővel ezelőtt, 1996-ban, Mohácsi János itteni Mágnás Miska rendezése során csak félig-meddig sikerült. Ez a vígszínházi csapat most a rendező tenyeréből eszik, s teheti is ezt, hisz Mohácsi nem érkezett üres kézzel. Még nem egészen hézagmentes a produkció, de életes, erős, szenvedélyes és szívet melengető. Adódnak azért gondok ennek a minden tekintetben gazdag estének az élvezhetőségében.

Mohácsi András első felvonásbeli díszletét akkor kezdi megérteni – nem elfogadni, csak megérteni – a néző, amikor ugyanazok a fönt kék-sárga-piros világítóablakos, magasba nyúló falak szolgálják ki a harmadik felvonás rendőrségi várótermét. Kezdéskor egy kis józsefvárosi hónaposszobát kellene elképzelnünk, de helyette egy pályaudvar méretű hodály hatalmas falait látjuk. A művészettörténészi odafigyelés legyőzte a színházi praktikumot. Abban igaza van a tervezőnek, hogy a Tavaszmező utcában, ahol Sipos Lajos, a bútorrajzoló (Stohl András) tizedik éve húzza meg magát az eredeti szöveg szerint, nemcsak voltak, de ma is vannak házak, amik szelíd art deco díszítéseket viselnek. Csakhogy ez a fölös tágasság átmenetiséget, bizonytalanságot sugall, s a közönséggel szembe feszülő fal szinte lenyomja a deszkákról azt a pár tárgyat, ami előtte próbál megkapaszkodni.

Nem mintha nem lenne informatív a berendezés. Sőt, van itt a szemnek számos örülnivaló. Jobbra a fekete vascsipke borítású, karcsú kis kályha, a szerény tálalószekrény, az egyszerű asztal, a jellegzetes „századfordulós”, szövött mintájú terítős ágy, fölötte tán az elhalt szülők barnás színű fotográfiáival, az öblös kerámia mosdótál a hozzá való kancsóval, a játékban mind-mind életre kelnek. Kés, villa, tányér „csóküzenéssel” surran a helyére, amikor Irma (Waskovics Andrea), a távoli rokon szerelemgyerekéből kiscseléddé avanzsált szolgáló színre lép. Ennek a tündértempójú létezésnek kedves nyitóeleme például a síkos tenyérből magasra ugró szappan az első viháncolás idején. Waskovics Andrea, ha kell, üvegcipős, ha kell, tenyeres-talpas, súlyosan érzéki Hamupipőke. A korabeli Nemzeti Színház kakasülőjén kulturálódva, fölcsipegette és – Molnár Ferencnek köszönhetően – költészetté rakta össze a maga giccshatáron imbolygó világképét. Majd száz évvel ezelőtt, a pesti ősbemutató idején, egy másik költő, Tóth Árpád, aki akkor épp az Est lapok recenzense volt, így írt: „Csodáljuk Molnár művészetét, ahogy elénk teríti és szerető kézzel kisimogatja előttünk ezt a fehér lelkecskét, mint egy furcsa kis cselédi levélpapirost, aminek a sarkába rikító rózsák és búgó gerlicék vannak pingálva, a lap pedig telisded teli írva a kis Irma vágyódásainak paraszti kedvességű ákombákomaival, primitíven nekirugaszkodó fantáziája megható helyesírási hibáival.”

Csak dicséret illeti a szöveget gondozó dramaturgot, Mohácsi Istvánt, és vele a rendezőt, hogy sem Irma, sem Sipos Lajos alakját nem „mohácsizták” túl, vagyis nem súlyosbították újkeletű motívumokkal őket, s nem írtak nekik ólomnehezékekkel korszerűsített, magyarázó sorsokat. Megtették viszont ezt az elmélyítést, ezt az élethez való „hozzárontást” a szerelmi négyes másik két tagja esetében, a Kovács Patrícia által varázslatosan játszott Adél megrajzolásakor, s kissé lazábbra és züllöttebbre vették Császár Pál (Medveczky Balázs) figuráját.

Az est tragikomikus hősnője mindenképp Kovács Patrícia szépen öltöztetett Adélja (jelmeztervező Remete Kriszta), a gróf úrfi hajdani, levetett szeretője, ő, aki mindent meg akart nyerni, s aki – ebben a történetben most – mindent elveszít. Öröm nézni a szerelemtől háborodott ösztönlényecskét játszó Waskovics Andrea és a megtöretések sorozatát elviselő, mindent túlélő, konspiratív és számító, érett asszonyt alakító Kovács Patrícia minden megnyilvánulását. Tele van velük a színpad, ha megjelennek, és ezt a szó legnemesebb értelmében mondom.

Waskovics Andrea

Érdekes figyelni Stohl András kellőképp merevre fogalmazott Sipos Lajosát. Jéggé dermedve eszmél, csak lassan érti meg a maga helyzetét, s benne saját magát. Semmi, korából és mesteremberi mivoltából esetleg elvárható jovialitás nincsen benne, inkább valami kudarcokhoz szokott, szűkölő férfibánat jellemzi, ami saját, felismert erőhiányából, testi-lelki eladósodottságából származik. (Színházba járók fogják tapasztalni, milyen szép, ahogy a magyar iparos alakján kissé átdereng a Centrál Színházban nemrég játszott Ödön von Horváth darab Kasimirjának vad kétségbeesése.)

Az est egyik ajándéka Vlahovics Edit kígyónyelvű örömanyája. Tökéletes választás volt őt meghívni Adél – föltehetően tág lelkiismeretű – anyjának eljátszására. Sokat ad az összképhez, s szépen jellemzi az átdolgozás elsötétítő technikáját, hogy ez a változat Adél kamaszfiát nem a szegedi internátus egyenruhájában képzelteti el Irmával, hanem, hogy még jobban fájjon, a gyerek halálát említteti, Sipos Lajos által. Mélyítő, romboló Mohácsi-effekt, hogy a lakodalmi kavalkád ködében Adél és Császár Pál még lebonyolít egy lopott ölelkezést a molypillékkel teli spájzban. Lesz is ettől egy kis repedés a történetben, hisz nehéz innét fölkapaszkodni, csárdást parancsoló „elintézéseket tenni” a mindent elvesztés erkölcsi platójáról. De – érdekes módon – sikerül.

A kezdeti dobhártyaszaggató rikácsolás, amire sokakkal együtt például a házmesternét játszó Tar Renáta is rákényszerül, idővel szerencsére alábbhagy. Maga a hanghibásnak tűnő lakodalmi jelenet viszont eléggé töredezett a jelenlegi állapotában. Nincs még meg a felvonás zeneisége és pontos koreográfiája sem. A próbákon alighanem kiderült, hogy ha Kovács Mártonék Szakértők nevű zenekara folyamatosan muzsikál, semmi nem hallik majd a fontos dialógusokból. Így aztán, a dinamikus lüktetés helyett, ahelyett, hogy – mint később pedig sikerül a teret fölborzolni – átzúdulna a tömeg a tépelődő vallomások szünetében, értelmezhetetlenül halk, bianco cincogás kíséri a jeleneteket. Elképzelhető, hogy valami sterilitásra való törekvés húzódik meg e korhoz, helyhez nem köthető zenei világ alkalmazása mögött, de inkább csak a bizonytalanság jön át vele. S közben, minthogy minden párjelenet rendezői balon toporogtatja a szereplőket, egyszerűen beég a térnek ez a része, s elfárad a néző nyaka is.

Vannak íróilag és rendezőileg fölvitaminozott, bájos figurák a játékban. Ilyen például Csapó Attila magát a vízben/esőben rögtön föltaláló hajóskapitánya, Radnay Csillának a lakodalomba is betévedő, érző lelkű prostituáltja, Gados Béla másodállásban fényképészként ügyködő, belterjesen kerületi rendőrorvosa, s ilyen legfőképp az ő istenével gyermekien intim viszonyban lévő, mozgását tekintve pedig egészen folyékony fiatal pap, Zoltán Áron figurája. A tiszteletesnek még arra is van érkezése, hogy jó ütemben vágja magát egy jelenetet záró festői pózba, vagyis hogy kecsesen ívelt mutatóujját – a Leonardo da Vinci képek sűrűn előforduló motívumát – a mennybéli vélt irányába fölmutassa. Fesztbaum Béla mint „echte” Molnár-figura, rendőrtanácsosként zárja le, s foglalja míves, blondel keretbe az egész játékot.

Talán az előadás magas szintű színészi és rendezői megmunkáltságának köszönhető, hogy a rendőrségi sarokba pisilő Stetner úr (Telekes Péter) és az öklendő, majd ritmikusan sugárba’ hányó Viola kisasszony (az igen ígéretes Virágh Panna m.v.) láttán nem kapott el az utóbbi évek váladékszínházi viszolygása. A nyitójelenetre visszatérve, azt azonban erősen kétlem, hogy Irma nem csupán fölrakja az asztalra szépformájú rüsztjét, de merő meghökkentésből kissé az ujjak közét is dörzsölni kezdni. Ugyan már.

Két dolgot meg biztosan nem hiszek el. Az egyik az, hogy a többször is kimódoltan viselkedőnek megrajzolt őrmester (Horváth Szabolcs) megüti (!) a környék esettségében is erőt sugárzó Adél kisasszonyát, a másik pedig, hogy „az urak” kint hagyják az esőn a muzsikuscigányokat. Ez utóbbi valahogy térben is logikátlan akciónak tűnik.

S míg a színpadról leszivárgó fertelmes „szivarfüstön” és az égett kávéfőzős, rendőri hivatal szagán merengek kissé, megosztom az érdeklődőkkel, hogy a Magyarország című lap 1924. augusztus 31-i, vasárnapi számában miképpen indokolta meg Molnár Ferenc bemutatásra váró, friss darabjának címadását. „Maga ez a szó, üvegcipő, létét a legidősebb Hamupipőke-meséknek köszönheti. Valaha, régen, amikor még nyomtatás útján nem terjedtek szét a világon a mesék és a legendák, a középkor francia trubadúrjainak száján és kobzán élt csak a mese, melyben a tündér egy soulier de vair-t (tarka szövetből készült) cipőt vitt Hamupipőkének. Ezt a vair-t ugyanúgy ejtik ki, mint verre-t, holott a vérre üveget jelent. A kiejtése mindkét szónak ugyanaz! Így tehát, amikor lassanként elterjedt a nyomtatott betű is, a Hamupipőke-mesék tündére a nyomtatásba szedett mesékben már nem soulier de vair-t, hanem soulier de verre-t vitt Hamupipőkének. Nem tarka szövetből készült cipőt, hanem üvegcipőt. Az üvegcipő szebb, fantasztikusabb valami, minta színes szövetből készült cipő.” S ebben a nyilatkozatában azt is mondta még az író: „Ebben a darabomban egészen egyszerű, kicsinyke emberek beszélnek és mozognak.”

A Vígszínház mostani előadásának egy igen szép pillanatát őrzöm még, az egyik egészen kicsi embert, a szakácsnét játszó Majsai Nyilas Tündére emlékezve. Miután mindent megfőzött, még a mosogatás megkezdése előtt, falnak támaszkodva elszív egy cigarettát. S ahogy azt a munkában megfáradt asszonyok teszik, melle alá gyűrt inge elejével titkon megtörli, fölitatja az odagyűlt verejtéket.  Ő azon Hamupipőkék egyike, akiknek rendre elfelejt a sors üvegcipőt küldeni.

Mi? Molnár Ferenc: Az üvegcipő
Hol? Vígszínház
Kik? Szereplők: Waskovics Andrea, Stohl András, Kovács Patrícia, Medveczky Balázs, Tar Renáta, Bölkény Balázs, Vlahovics Edit m. v., Telekes Péter, Csapó Attila, Virágh Panna m. v., Zoltán Áron, Majsai-Nyilas Tünde, Kopek Janka, Horváth Szabolcs, Radnay Csilla, Balázsovits Edit, Fesztbaum Béla, Gados Béla, Dino Benjamin, Bach Kata, Virág Péter, Rimár Izabella, Siklódi Szilvia/Biczó Anna, Kóbor Balázs/Nánási Attila, Loós András Patrik/Rusz Patrik, valamint a Szakértők Zenekar: Kovács Márton (hegedű), Benkő Róbert/Hock Ernő (nagybőgő), Alexi Gergely/Ágoston Béla/Szabó Zoltán (klarinét, duda, pengetős hangszerek), Bodor Tibor/Móser Ádám (harmonika). Díszlettervező: Mohácsi András. Jelmeztervező: Remete Krisztina. Dramaturg: Mohácsi István. Világítástervező: Friedrich Gergely. Zene: Kovács Márton. Koreográfus: Kovács Márton. Rendező: Mohácsi János.