Már az ültetés alatt szembeötlik, hogy Juhász Nóra díszlet- és jelmeztervező minden berendezési tárgyon rajta hagyta az árjelölőt. A jelmezeken sajnos már nem fityegnek, de a cinikusabb énemben ennek ellenére is megfogalmazódott a költői kérdés, hogy vissza fogják-e váltani. Ennél pozitívabb hozadéka is van a lifegő papírfecniknek, hiszen jelzik, hogy a kimondhatatlan nevű bútorok és berendezési tárgyak, ha nem is a legolcsóbb árfekvésűek közül valók, de nem is a legdrágábbakból, vagyis pontosan abba a kategóriába esnek, amiből egy magyar középosztálybeli még válogathat, és amivel többnyire körül is veszi magát. Ettől még pont olyan érzése van az embernek, mintha (a már nem létező) IKEA magazin enteriőr fotóját látná megelevenedni.

Fotók: Éder Vera

Ha nem is állandó szereplője, de gyakorta visszatérő vendége a magyar színházi repertoárnak Marius von Mayenburg. És ez nemcsak Budapestre igaz, több vidéki nagyvárosban (Miskolc, Kaposvár, Nyíregyháza) is mutatták már be darabját. A Szkéné az Exit Generációval közös produkciójával, a 2010-es Perplex című Mayenburg-darabbal nyitotta meg évadát.

A cím, amit Garai Judit eredetiben hagyott, zavart, meghökkenést jelent. És ezt a zavart a nézőtérre és a színpadra egyaránt lehet érteni. Mayenburg ugyanis nem a megszokott dramaturgiai eszközökhöz nyúl, amikor jelenetet akar váltani, hanem az egyes szereplők motivációit, egymáshoz való viszonyait és habitusát is átúsztatja egyik szerepből a másikba, amivel észrevétlenül újabb és újabb jelenetek kezdődnek el. Mire a néző felocsúdik, addigra már bőven egy másik jelenetben járunk, és a szereplőkről kialakított képünk is megváltozik. A címben is jelzett zavart tehát ebben az esetben nem a szituációk vagy a karakterek abszurditása kelti, hanem a dramaturgia, amelyet Mayenburg alkalmaz.

Nem tudom, hogy direkt szerzői instrukció tiltja-e, de Szenteczki Zita rendezése nem jelzi, sem fény, sem hanghatással, sem semmilyen egyéb eszközzel, hogy valami megváltozott az adott jelenet folyamán: akár egy fent említett „átalakulás”, akár a helyszín vonatkozásában. Hacsak nem azért, mert direkt a zavarkeltés a célja, míg egy figyelemfelhívó gesztussal ennek az ellenkezőjét érné el. Tovább bonyolítja az amúgy is szövevényessé váló helyzetet, hogy mind a négy színész, bármilyen szerepbe is kerüljön a saját keresztnevét használja. Török-Illyés Orsolyát nyaralásából hazatérő feleségként, majd au pairként, rögtön utána pedig a felvigyázott gyerek anyjává avanzsálva is Orsinak nevezik a többiek, Simkó Katalint végig Katinak, Farkas Ádámot és Dénes Viktort pedig Ádámnak és Viktornak. Tehát még annyi segítséget sem kap a néző, hogy a nevek alapján különböztesse meg a szerepeket. Ez viszont minden bizonnyal szerzői instrukció.

Ráadásul az előadás egyik utolsó jelenetében a szereplők szétbontják a játéktér közepére felállított mintalakás falait, amelyek virágszirmokként veszik körül a berendezett szobát, sőt verbálisan is áttörik a „negyedik falat”. Mindezt azzal is tetézik, hogy a szerepből kilépve kvázi civilként kezdenek viselkedni, elmondják a nézőknek, hogy ők sem tudják, hogy mi történik, majd a rendezőjüket hívják segítségül, és mivel nem érkezik meg, az ő létezését is kétségbe vonják. A jelenet azonban nem több, mint színházi klisé, mert a felismerés, hogy színházban vannak nem befolyásolja az utána következő jelenetet, amiben visszatérnek a korábbi szerepekhez és játékstílushoz.

Ha azonban a zavarkeltő dramaturgiától és az egymással fedésbe kerülő szerepektől eltekintünk, akkor laza szálra fűzött komikus jelenetek sorát kapjuk, ami közelebb áll az Arthur Schnitzler-féle Körtánchoz, mint Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című darabjához. (Az újabb jelenetet mindig az „alakváltó” szereplő generálja, végül pedig a kiindulási ponthoz is visszatérünk, a darab végén az első jelenet folytatását látjuk.) Vagyis alapvetően egy polgári vígjátékkal van dolgunk, még úgy is, hogy az a legváratlanabb helyeken van megbolondítva. Éppen ezért érdekes az Exit Generáció előadásában is szereplő két alapítója (Farkas Ádám és Dénes Viktor) részéről, hogy azt a Szenteczki Zitát kérték fel rendezőnek, akinek eddigi munkái között még nem szerepeltek vígjátékok. A kellő tapasztalat hiánya pedig az előadáson is meglátszik. Mondom ezt annak ellenére, hogy a nézőtéren többször is felhangzott a nevetés, de ilyenkor vagy egy-egy színészi megoldást, vagy egy egysoros poént díjazott a közönség.

A jelenetekben nincs meg a kellő ritmus, amit ebben az esetben különösen nehéz pontosan belőni. A viccek dramaturgiája egy lassú felvezetés utáni gyors csattanóra tanított meg bennünket. A Perplex esetében viszont a poén helyén néha hosszan kéne kitartani az abszurddá váló szituációt, mert ez a célja az egésznek, míg a felvezetés csak egy gyors helyzetképet igényel. De az előadásban ez a ritmika legtöbbször kisimul, amitől viszont az egész vontatottabbnak érződik a kelleténél. Ehhez az is hozzájárulhat, hogy sem Exit Generáció, sem a színészek pedigréje nem hemzseg a vígjátékoktól, pláne a kommerszebb vígjátékoktól, pedig Mayenburg dramaturgiája pont erre épít.

Mintaként szolgálhatna a kritika címében megidézett Buñuel-film, ami épít a burzsoázia közegében játszódó kortárs filmek és színdarabok bevett szokásaira, és a nézői elvárások ellenében csavar egyet a konvenciókon. A Perplexben azonban ez nem tud megvalósulni, mert hiába az abszurditásig fokozott szituáció, ha nincs kellően felépítve és alátámasztva. A megidézett zavar, perplexitás ahelyett, hogy segítené az interpretációs törekvéseket, ellenkező hatást ér el. A néző kapaszkodók nélkül, gyakran tanácstalanul sodródik az árral. Buñuel filmje szürreális túlzásai ellenére is komolyan veszi a burzsoáziát és a saját célját, hogy ezt a társadalmi osztályt pellengérre állítsa. A Perplexben azonban nem világos, hogy komolyan veszi-e, lesajnálja vagy teljesen hülyének nézi a kispolgárt.

Az előadás szövegében helyet kaptak Kabai Lóránt versei is, amelyek észrevétlenül simulnak a dráma szövetébe. Hárs Anna háttérben maradó dramaturgiai munkája a versek révén sallangmentesen hozza közelebb a drámát a magyar valósághoz, mint bármilyen más eszköz, amire szükség is van, hiszen a Mayenburg által ábrázolt német középosztály elég messze van a miénktől.

Az előadás műsorfüzetében több kérdést is találunk arról, hogy valóban a környezetünk határoz-e meg minket, hogy kibújhatunk-e a bőrünkből, vagy szétfeszíthetjük-e a polgári társadalom kereteit. Az egzisztenciális kérdések még úgy-ahogy elfogadhatóak – bár nagyon mély filozófiát senki se várjon –, de társadalmi dekonstrukciót emlegetni nem más, mint mézesmadzag. Mert annak ellenére, hogy milyen sok témát érint, az előadás nem szolgál nagy megfejtésekkel, sőt talán eggyel sem. De lehet, hogy fölösleges ilyesmit várni tőle. Az öncélúság is szórakoztató lehet, ha kellő pontossággal ragadja meg tárgyát. És ez nemcsak a tartalomra, hanem a formára is igaz. Sajnos ez nem tud eléggé érvényre jutni a kitörő vulkán, takarítónő-halál és jávorszarvasszex közben.

Mi? Marius von Mayenburg: Perplex
Hol? Szkéné Színház
Kik? Szereplők: Török-Illyés Orsolya, Simkó Katalin, Dénes Viktor, Farkas Ádám. Díszlet- és jelmeztervező: Juhász Nóra. Dramaturg: Hárs Anna. Fordító: Garai Judit. Vers: Kabai Lóránt. Kórusmű: Ferenczi Nagy Bogi. Rendezőasszisztens: Szirtes Lili Lujza. Rendező: Szenteczki Zita.