Galántai György 1966-tól bérelte művészeti célból a boglári temetődomb egyik kápolnáját, ahol alkotóként a magyar neoavantgárd színe-java megfordult. Néhány év után azonban a kádár-kori hatóságok bezárták és felszámolták az alkotótelepet. A betiltás ötvenedik évfordulójára az EKF Veszprém-Balaton rendezvénysorozat részeként eseménysorozat született, a helyi hátteret a Babel Camp adta.

Kelemen Kristóf: Szeánsz (Necromancy). Fotók: Simon Zsuzsi

Amikor másodszor mentem fel a kápolnába, elidőztem pár percet a kriptában vetített 50 pluszos fotókon. Mellettem Galántai György beszélgetett éppen a készülő kiállításról a bemutatóját szervező Kelemen Kristóffal, majd a Babel Camp vezetőjével. Galántai alkudozott, hogy szeretne lelógatni a kápolna plafonjáról egy tárgyat, ahogy annak idején is lógatott le szobrokat. A Babel Camp vezetője erre nem volt vevő, és a felügyeleti szervekre hivatkozva nem engedélyezte. Az évfordulós eseményen a magát undergroundnak mondott Babel Camp szervezője csak úgy virította a rendbontás tilalmát!

Az émelyítő balatoni haknik évtizedek óta a nyár velejárói – nagyon ritkán lehet látni (ha ugyan) figyelemre méltó előadást vagy kiállítást ott, úgyhogy igencsak megörültem a nyár végi boglári eseménysorozatnak. S minthogy három eseményt vagy azok változatait többször játszották közel egy-egy héten keresztül, ebben az időszakban háromszor is jártam Bogláron. Volt ennek az örömnek persze személyes oka is: a templomdomb a gyerekkororom helyszíneinek egyike. Most vinnyogva olvasgattam a kék kápolnában kiállított dokumentumok közt az egykori eseményekre vonatkozó elsárgult Somogyi Néplap-oldalakat, amit megyeszerte annakidején mindenki járatott. Első osztályos, balatoni vakációzó gyerek voltam, amikor Hajas Tibor 1973. július 21-én előadta a felső kápolnában a Szabadságipari adás IV. csatorna című szövegét (melynek utolsó sora ennek az írásnak a címe) – és amire gondos szüleimnek persze nem jutott eszükbe elvinni. Pedig a kápolnákhoz fel szoktunk járni, mert akkoriban innen volt a legjobb kilátás a tóra. Fülledt, tücsökzenével teli nyári délutánokon lestük a derékig érő gazban fészkelő madarakat, kerülgetve a terepen elhelyezett beton tereptárgyakat, amelyek védték a gyerekeket, nehogy leessenek a lejtőn. A nemrég kikelt kismadarak mellett a legnagyobb izgalom az volt, nyitva maradt-e egyik vagy másik romos kápolna üres, de bizsergetően izgalmas kicsi tere.

Pálinkás Bence György – Török Tímea: Akik a dombot a hátukon tartják

Az első esemény a szabadban volt, az azóta kiépített és rendben tartott, sétányokon átjárható dombon, a felső kápolna mellett, a fűre terített alkalmatosságokon. Schuller Gabriella és Százados László kurátorok szakmai terepismerete és ízlése alapozta meg, hogy aki idetévedt, igazán nagy élményt kapott. Bár a sorozat ugyanúgy nem volt látható a nagyközönség számára, ahogy az 50 plusz évvel ezelőtt a dombon megforduló művészek és alkotásaik. Ez a forma, hogy vissza-vissza kell jönni a következő impulzusért, tökéletesen képtelen: ki engedheti meg magának azt a szuperluxust, hogy ezért utazgasson ide? A helyiek pedig szemmel láthatóan vagy nem értesültek az eseményről, vagy nem érdeklődtek iránta. Azonban arra a lehető legjobb volt ez az időzítés, hogy benne lehessen maradni a hullámban, amit ötven évvel később keltettek mindazok, akik alkotóként megjelentek itt.

Az első színházi emlékakció Pálinkás Bence György és Török Tímea Akik a dombot a hátukon tartják című munkája volt. Ők közös munkába fogtak a helyi lakosokkal – az alkotói szándékok szerint nőkkel –, hogy felidézzék, a hetvenes évek elején mit jelentett helyi kis- és nagylányoknak a fővárosból érkező, a rendszer peremén billegő művészek megjelenése. Azok, akik vállalták a történetüket, le is írhatták azt. Persze a hagyományos művészettörténeti reprezentáción kívül így is lett egy töredékes, alul-kívülnézeti utólagos olvasata annak, amit ez az évfordulós esemény ünnepelt.

Németh Hajnal: Szabadságcsapda

Visszagondolva, a térhasználat és a színházi nyelv is jelentésteli volt: az első „performansznál”, ahogy az alkotók nevezték, a kápolnán kívül voltunk, és felolvasást hallgattunk, majd moderált keretek között beszélgettünk, és kiscsoportokban összeokoskodtunk egy képet arról, milyennek találtuk az elhangzottakat. A színházat nézni szerető ember ilyenkor is színházat néz, miközben persze részt is vesz. Ez ugyanakkor rendkívül szórakoztató, hiszen ilyenkor kicsit az is láthatóvá válik, ki mit gondol a színházról, mit és hogyan értelmez, miként viszonyul magához és másokhoz, miként és hogyan alakítja a játékot. A helyi történetek közt persze elhangzottak olyan momentumok, amelyek élénken bevésődtek, hiszen drámaiak – persze nem kell semmi extrém, kékfényes borzalomra gondolni, de nagyon láttatta ez az ötvenévnyi távlat, mi és hogyan hat emberek életére, amit adott esetben akkor az egyébként érzékeny alkotók észre sem vettek. Így az előadás egyik eredője a kérdés: ki lehet művész? Hiszen ezen a – voltaképpen – workshopon a résztvevők együtt gondolkodtak és kvázi alkottak a kezdeményezőkkel.

A következő színházi forma Kelemen Kristóf Szeánsz (Necromancy) című VR-alapú munkája olyan dimenzióba vitt, ahol régmúlt dolgok hűlt helyével szembesülhettünk, sőt akár kézzel érinthettük: többek közt a néhai King Kong performansz férfi főszereplője, Breznyik Péter virtuális alakja szembejött velem, és felém nyújtotta a kezét, én a valóságban nyújtottam felé a sajátom, és ott valóban találtam is egy kezet – gondolom, Kelemen Kristófét. Izgalmas, érzéki játék volt a háromdimenziós látványvilágban elhangzó szövegre hagyatkozva belépni egy másik világba. A bájos alapötletet, hogy a jelenben felvett videórészleteket összemontázsolják vonatkozó régi filmekkel és képekkel, a nagyon jól megírt szöveg keltette életre. Ki volt találva, honnan kihez szól a beszélő, ezt mikor, miért váltja, mennyi és milyen típusú ismeretet oszt meg a korabeli alkotókról, és mi mást mond még az ember fülébe, ami által úgy mozdítja meg érzelmeit, hogy a figyelme a múltba és az úgynevezett örökkévalóságba is tekint. A szövegben ugyanakkor végig bujkál valami csintalanság is, hogy semmit nem kell komolyan venni – legfőképp magunkat nem. Kitüntetett módon jutottam be a templomtérbe, mivel egyedül voltam ott, kvázi kisajátítottam azt húsz percre. Involváltan mentem el (nagyon nem is akaródzott elmenni, ha lett volna merszem, megvárom a napi lista végét, és még egyszer kérem a játékot), és mint Kelemen Kristóf egyébként elfogult nézője, azt is újragondoltam, hogy előtte vajon miért hitetlenkedtem, hogy minek ezzel a sportmozgás szimulációs marhasággal bármit is vacakolni ebben az inspiráló térben.

A harmadik és egyben záróhét pedig az ilyen hosszú projektek előnyeit is megmutatta: a szerencsés visszatérő néző nemcsak a térben, de időben is mélyebbre hatolhat az élményben, és mondhatom, azóta sem tud betelni az eseménysorozattal kapcsolatos online oldalak nézegetésével.^[1] Az lett a benyomásom, valahogy így lehet jól felidézni ötven évvel korábbi művészeti folyamatokat, műveket, azok helyét a kánonban, illetve arról is gondolkodni, közben mi történt velük, a mából nézve mi érdekes mindebből, kinek mit jelenthettek az akkori dolgok, és most kinek mit jelenthetnek.

A zenész-képzőművész Németh Hajnal több csapatot hozott helyzetbe. A performatív installáció mellett úgynevezett „szimultán koncertek” is voltak, amelyek az 1970-73-as kápolnaműtermi események dokumentációjának, egyes motívumainak felhasználásával, azok prózai, illetve zenei változataiként szólaltak meg. A térfigyelő kamerákon keresztül rögzített események vágott verziójából készült felvételeket nézve^[2] eszembe jut, hogy a néhai alkotók kevésbé voltak szem előtt, mint az emléküket felelevenítő happeningelők, akiket az utóbbi években szó nélkül elfogadott köztérimegfigyelő-rendszer (térkamerák) eszközeivel archiváltak. Imponálóan pimasz megoldás.

Galántai György: Az emlékezés súlya. Fotó: Halasi Dóra

A zárónap fellépője pedig maga Galántai György volt, aki projektjeinek résztvevőjével, műveinek szerkesztőjével, Klaniczay Júliával csinálta meg az akciót. A falakon körben látható kiállítás anyaga beszédes volt: a ’70-es évek alkotásainak dokumentációja és az alkotásokra adott politikai reakciók váltogatták egymást. Galántai és Klaniczay felmásztak egy piros-fehér-zöld létrán a magasba, és végül mégis legálisan a kápolna terében zuhanyfüggönytartó rudakra, hasmánt, gyorskötözővel középen rögzítették a hetvenes évek eleji fotót – mivel a rendezvény felelőse, a Bábel Camp vezetője fenntartókra és hatáságokra hivatkozva nem engedte meg Galántaiéknak, hogy a plafonba tegyenek egy rögzítőt, amit az esemény után nyom nélkül eltüntettek volna. A fotó a Jel akciót ábrázolta a kápolnából (1972). A sorozat többi darabján pedig Galántai guggolva, széttárt kézzel hanyatt, keresztet formálva vagy a kápolna tetején állva testéből szakrális jelet képzett. Mi változott a vietnámi papucsos Krisztus-póz óta?

^[1] https://artpool.hu, https://hajnalnemeth.com és https://www.galantai.hu
^[2] https://www.youtube.com/watch?v=n8OFZmN-SSM&list=PLp7ME5f6nCnUq3cYRpsao9mVODud3wFI-&index=1

Mi? Pálinkás Bence György – Török Tímea: Akik a dombot a hátukon tartják – A balatonboglári kápolnaműterem történetének vizsgálata feminista nézőpontból
Hol? Kék kápolna, Balatonboglár
Kik? Szövegeket írták: Elekes Dóra, Kállay Eszter, Mán-Várhegyi Réka. Szervező: Jezerniczky-Klinszki Anna.
Mi? Kelemen Kristóf: Szeánsz (Necromancy) dokumentarista VR-installáció
Hol? Kék kápolna, Balatonboglár
Kik? Szereplő: Baki Dániel. Narrátor (magyar): Berényi Nóra Blanka. Narrátor (angol): Thieser Anna. Technikai vezető-vágás: Tömör Gábor. Zene: Kristóf Márton. Fény: Szabon Balázs. VR-konzulens: Fazakas Fanni. Látvány-konzulens: Pázmány Virág. Rendező-asszisztens: Totobé Anita. Rendező, író: Kelemen Kristóf.
Mi? Németh Hajnal: Szabadságcsapda – Performatív installáció
Hol? Kék kápolna, Balatonboglár
Kik? Meghívott közreműködő művészek: Arnold Dreyblatt, Galántai György, Sőrés Zsolt, Jeremy Woodruff. További közreműködők a szimultán koncertek előadásában: Barta Péter, Bóna Lora Lorina, Csernátony Dóra, Sophie Horvath, Janesch Ágoston, Janesch Péter, Koffler Júlia, Kovács Bence, Goran Milosevic, Nagy Katica, Oláh Kálmán, Orgon Albert, Pál Zsuzsanna Rebeka, Zofia Polak, Politzer Róza, Puka Károly, Szabó Pál Placid, Till Attila, Vincze Dimitrij