Könnyebb lenne megszámolni azokat a színházakat, amelyek nem emlékeztek meg valamilyen formában a Petőfi-bicentenáriumról, mint azokat, amelyek ezt megtették. A Petőfi-életműből közvetlenül merítő, változó színvonalú előadások mellett azonban kevés olyan darab született, amelyik új szemszögből, a mából nézne rá a költő életére, műveire vagy kultuszára. Voltak azért jó kezdeményezések, mint a Pannon Várszínház és a Kalligram Kiadó Karaffa pályázata, amelyben a meghívott szerzőknek a töredékben maradt drámát kellett továbbírni vagy újragondolni. Vagy Szabó Attila PETŐfi-SZELfi című darabja, amely a középiskolás korosztályhoz kívánta közelebb hozni a tananyaggá merevedett Petőfi-képet.

Szörényi Júlia és Krucsó Júlia Rita a Barguzin – lehullt csillag fénye című előadásban, r.: Fábián Péter, Ciróka Bábszínház, Kecskemét. Fotó: Éder Vera

Ami a dráma és a színház területét illeti, Fábián Péter Barguzinja az évforduló egyik legnagyobb nyeresége, hiszen nemcsak egy kitűnő darab íródott meg, de a szerző rendezésében emlékezetes előadás is született belőle a kecskeméti Ciróka Bábszínházban. Pedig Fábián Péter nem tett mást, mint újraolvasta Petőfi verseit, és talált hozzájuk egy olyan kontextust, amely az olvasókat/nézőket is arra készteti, hogy friss szemmel nézzenek rá az ezerszer hallott sorokra. Mint amikor egy sokszor látott képen hirtelen felfedezünk valami eddig észre sem vett szépséget.

Fábián Péter drámái szinte mindig a múltba nyúlnak vissza, hogy ezen keresztül beszélhessenek a jelenről. Ezúttal is így történt, a dráma egyik szála 1849-ben, a másik a jelenben játszódik Burjátföldön, ahová egy régész utazik, hogy felkeresse az ott raboskodott Petőfi sírját. Az alapötlet kötődik Kecskeméthez, hiszen 1989-ben a helyi „kazánkirály”, Morvai Ferenc indított expedíciót a szibériai Barguzinba Petőfi földi maradványainak felkutatására. Később kiderült, hogy egy női csontvázban vélték megtalálni a költőt. Nem csoda, hogy ez a már-már morbid történet szolgált kiindulópontként, hiszen a szerző szívesen használ darabjaiban groteszk, ironikus elemeket. A humor itt is átitatja a szöveget, ráadásul a nyelvi humornak egy különleges változata, itt ugyanis a szöveg jelentős része Petőfi (és más költők) soraiból áll össze, a szereplők pontos vagy éppen frappánsan „összeollózott” idézetekkel beszélgetnek egymással:

– A múlt árnyai szólottak tehozzád?

– Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

– Ezt hogy értéd?

 – A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék… szerelmük gyümölcse mi vagyunk! […] Érzem, hogy én is egy sugár vagyok! Egy gondolat bánt engemet!

Ebből következően a Barguzin az a dráma, amely más nyelven, a Petőfi-verseket nem ismerő közönség előtt nem hathat úgy, mint magyarul. Nem mintha maga az alapsztori a maga abszurd fordulatával ne lenne bárhol érdekes, de az az öröm, amit a nézőnek a jól ismert verssorokra való rábólintás okoz, csak a Petőfit ismerőknek adatik meg.

Mindez önmagában sem lenne kevés, ám a tét hirtelen emelkedik, a tévhit lelepleződik, a barguziniak addig sziklaszilárdnak hitt identitása, mely a magyarországi őstől való származáson alapult, romokba dől. A darab már eddig a pontig is többször felvet egy ide kapcsolódó másik fontos kérdést, a határon inneni és túli nézőpontok különbözőségét: „Az is kész csoda, hogy tudnak magyarul! (kínos csend) Úgy értem, csodálatos, hogy élnek magyarok itt, az isten háta mögött. (még kínosabb csend) Úgy értem, a határontúl. Úgy értem, a határontúlon is túl. Csoda” – mondja a régész a burját magyaroknak.

Ettől kezdve azonban az lesz az alapkérdés, hogy mitől is vagyunk magyarok. Mi történik velünk, ha kiderül, hogy hazugságban éltünk? Milyen kapaszkodót találhatunk? A választ megint Petőfi versei adják meg. Ahogy a szerző írja, „verskórus épül” a cselekményben fontos szerepet játszó, egy vers híján teljes Petőfi-összesből. Lehet, hogy leírva ez a szavalókórus túl egyszerű megoldásnak tűnik. És az sem új gondolat, hogy mégiscsak a nyelv és az irodalom identitásunk egyik alapbástyája. Az előadásban azonban mindez csodálatosan, revelatív erővel működik. Magam a verskórus helyett a verskatedrális szót éreztem pontosnak, mert az egyszerűen és természetesen megszólaló versek összességükben már-már szakrális összhatást adtak ki.

Ha az ember elolvassa a drámát, vagy megnézi a belőle készült előadást, óhatatlanul késztetést érez, hogy otthon levegye a könyvespolcról a ki tudja, mióta ott porosodó Petőfi-összest. És közben elgondolkodjon arról, mit is vinne magával egy önkéntes vagy nem önkéntes száműzetésbe.

A dráma letölthető INNEN