Az elmúlt években egymást követték az Ibsen-bemutatók a Miskolci Nemzeti Színház stúdiójában, a Játékszínben. Kevéssel a pandémia előtt Rusznyák Gábor a Vadkacsából készített eredeti, mai, „újragondolt” verziót, amelyet két évaddal ezelőtt Béres Attila kortársi környezetbe ültetett, de a játékkonvencióktól alapvetően el nem rugaszkodó Babaház-rendezése követett. A Hedda Gablert ismét Rusznyák Gábor értelmezésében láthatjuk – és ha a színlap követné a rendező névalkotási ambícióját, megtekintése előtt alighanem arra gondoltam volna, hogy ez lesz az ibseni alapoktól a legerősebben elszakadó bemutató.

Fotók: Éder Vera

Csakhogy a színlapon szokatlan módon (és aligha véletlenül) csupán a színészek neve olvasható, klasszikus szereposztás nincs – vagyis a szerepnevek hiányoznak. Így csak az előadást nézve tudhatjuk meg, hogy a miskolci verzióban Ejlert Lövborgot Elrejt Lőpornak hívják, Jörgen Tesmant Röngennek (vagy néha Teszkónak), Brack bírót Krampnak (az -usz végződést megúszta), Julle nénit pedig egyszerűen Sütimamának szólítják. (Thea neve megmaradt – gondolom, h nélkül.) Ami a címszereplőt illeti, őt leggyakrabban Gabinak vagy Gabbinak nevezik, de eljátszanak néha a keresztnevével is. És ha már Hedda, akkor Edda: az egyik jelenetben a zenekar egyik régi slágerének (Éjjel érkezem) részletét éneklik a mulatozó férfiak. Az elkeresztelésnek ez a sajátos(an blőd) effektje elvben megágyazhatna egy különleges, groteszkbe vagy abszurdba hajló, a reálszituációktól elemelkedő játéknak, vagy akár egy olyan, sajátos értelmezésnek, amely csupán az Ibsen-mű alapkaraktereit és alapmotívumait hagyja meg, és egészen eredeti fénytörésben láttatja a történetet. Ám a gyakorlatban sajnos nem ez történik; Rusznyák Gábor (legalábbis minden bizonnyal ő, hiszen a színlap sem átdolgozót, sem dramaturgot nem tüntet fel) alaposan átírta az Ibsen-dráma szövegét, a történéseket a mába helyezte, ám a cselekményt és a szerkezetet gyakorlatilag érintetlenül hagyta.

Ami önmagában persze méltányolható alkotói eljárás, csakhogy a Hedda Gabler esetében nemcsak a sajátos átkeresztelésekkel, hanem a jelen idősíkjával is határozott diszkrepancia jön létre. Merthogy bármennyire kortársi életérzést tükröz is Ibsen drámája, ahhoz, hogy az egyes figurák hitelesnek tűnjenek, és viszonyrendszerük konzisztens legyen, mégiscsak oda kell képzelni a száz évvel ezelőtti társadalmi állapotokat. Ami a címszereplő karakterének értelmezésekor kulcsfontosságú, hiszen a minden kisszerű társadalmi konvención felülemelkedni képes Hedda rettegése a botránytól csak akkor érthető, ha odaképzeljük a botrány miatti teljes társadalmi elszigeteltséget (vö. Anna Karenina). És egyáltalán: az, hogy a környezetéből vitathatatlanul kiemelkedő formátumú személyiség nem tud mit kezdeni az életével, sorsával, jóval könnyebben magyarázható a korszak társadalmi konvencióiból (kasztok, szűk munkalehetőségek, utazási nehézségek stb.) kiindulva.

Nem azt érzem tehát az átírás és a rendezés problémájának, hogy nem valami különleges trouvaille-ra épít, vagy hogy nem fordítja a reális történéseket szürreálisba, hanem azt, hogy nem hoz létre egy önmagában erős, időtlen, ontologikus síkot, amely Hedda tragédiáját a társadalmi környezettől függetlenül átélhetővé tenné. És amely ne késztetne arra, hogy lépten-nyomon rákérdezzek – borzasztóan földhözragadt módon – az egyes szituációk mai érvényességére, sőt, értelmére. Márpedig nem kevés ilyen kérdés merül fel bennem. Ezek egy része általánosabb: ha tényleg csak ennyi a közeli férfiválaszték, miért nem keres Hedda valaki mást, vagy miért nem próbál a munkában, a karrierben kiteljesedni? Más részük gyakorlatiasabb és még rémesebben földhözragadt: vajon a relatíve fiatal, dinamikus Lőpornak mi szüksége Teára (vagy bárki másra) ahhoz, hogy a számítógépbe (laptopba) pötyögje világmegváltó alkotását? És hogy sikerül a különleges produktumot úgy áttennie a pendrive-ra, hogy ne maradjon meg az eredeti fájl a számítógépen? E kérdéseket alighanem tudatos nagyvonalúsággal hagyja figyelmen kívül a rendezés, ami érthető volna abban az esetben, ha a fent említett, a rögvalóságtól elemelkedő, az emberi viszonyokat, szituációkat ontologikus síkra emelő játéktér létrejönne. Ennek híján viszont csupán a határozott rendezői gesztussal a mába áthelyezett reálszituációk kibontását látjuk, és a fenti kérdésekre csak olyan válaszok adhatók – ha az egész történet hitelességét nem akarjuk megkérdőjelezni –, amelyek még az ibseni koncepciónál is kisszerűbbnek mutatják a karaktereket. Érteni vélem, hogy például Lövborg/Lőpor alakjára eleve vetül némi ironikus fény; Simon Zoltán játéka finoman, de határozottan mutatja, hogy az ügyeletes zseniként kezelt férfi távolról sem olyan zseniális, mint azt a többiek képzelik – de azért a „távolról sem olyan zseniális” és a „gyakorlati dolgokban életképtelen” között mégiscsak van egy viszonylag széles sáv. Hedda alakja már azáltal is veszít formátumából, hogy ettől a férfitól akar valamit, de a másik kettő sem javít sokat a helyzeten. Brack/Kramp szerepében Farkas Sándor ugyan a konvencióknál jóval fiatalabb és férfiasabb karaktert formál, akit a szokottnál jóval szorosabb kapcsolat fűz Heddához, ám aki a döntő pillanatban elképesztő érzelmi unintelligenciáról tesz tanúbizonyságot – pontosan azt az utat választva, amellyel biztosan eltaszítja magától a megszerezni vágyott nőt. Feczesin Kristóf egyébként színes és szórakoztató alakítása pedig még a szerepkonvenciókhoz képest is ijesztően kicsinyesnek és szűklátókörűnek mutatja Jörgen/Röngen alakját. Ha mindehhez még hozzávesszük a röhejesre ferdített neveket, és azt a környezetet, amelyet a körülöttük lévő figurák – Edvi Henrietta a többiekre tág szemekkel néző, Lőporért értelmetlenül rajongó Teája és Molnár Anna cél nélkül nyüzsgő, Röngenbe kapaszkodó Sütimamája – megjelenítenek, akkor egy méltatlanul kisszerű világ képe bontakozik ki előttünk. Olyan világé, amelyet Hedda Gabler valószínűleg már a dráma történéseinek kezdete előtt otthagyott volna – de nem a másvilág, hanem egy másik világ (város, ország, család) kedvéért.

És ezt voltaképpen Mészöly Anna alakítása is alátámasztja, amely az első jelenetekben a tehetetlenség érzéséből fakadó feszültséget mutatja; a nő céltalan indulatai Tea és Lőpor megjelenése után kapnak konkrét irányt. Ám ez az irány – a méltatlan környezet miatt, valamint annak okán, hogy a szépség utáni fennkölt és irracionális vágyakozás Ibsennél sem meggyőzően kibontott aspektusa ebben az előadásban végképp elmosódik – nem más, mint a birtokvágy, a féltékenység és a bosszú. És mindez akkor is kicsinyesnek hat, ha Mészöly Anna amúgy meggyőzően játssza a belülről fűtött, sebzett, nehezen kiismerhető, környezetén uralkodni vágyó titokzatos asszonyt – egész egyszerűen azért, mert az alakítás révén Hedda ugyan formátumos intrikusnak, manipulátornak látszik, de a színpadi valóság kontextusa nem mutatja őt valóban formátumos személyiségnek. Amit látunk, így nem több egy, a végtelenül kisszerű környezetét manipuláló, de némiképp téves helyzetértékelésébe belebukó nő drámájánál.

Márpedig formátum híján legfeljebb szarkasztikus komédia lehetne Hedda története – ehhez viszont a szövegben és a játékban is kevés a humor. És feltehetőleg nem is ez az alkotói ambíció; legalábbis nemcsak Mészöly Anna alakítása mutat más irányba, hanem a látvány, a stilizáló hatású, Hedda lelkiállapotát tükröző mozgás (koreográfus: Harangozó Lili) és a rendezés néhány eleme is. Látványon itt elsősorban nem is Tihanyi Ildi választékos, az alapkarakterekhez jól passzoló (így Hedda esetében finoman elegáns) jelmezeit értem, hanem főként a Rusznyák Gábor által tervezett sajátosan eredeti díszletet. Egy kissé rideg szobában vagyunk, ahová a lakók még alig költöztek be. Néhány bútor van csupán a színen, meg dobozok, ilyen-olyan kacatok, amelyek innen-onnan előkerülnek – feltűnnek köztük gyerekjátékok is, amelyek éppúgy utalhatnak a címszereplő gyermekkorára, mint a gyermek hiányára (illetve a megszületendő gyermekre – a játék erősen sejteti, hogy Hedda állapotos). A szoba zöld falai nemcsak hidegséget árasztanak, de valami furcsa sejtelmességet is, az ablakok pedig mintha inkább vásznak lennének, amelyekre Hedda gyermekkori emlékei is rávetülnek. Így idéződik meg a gyermekkor, az apa alakja – nemcsak árnyjátékként, hanem a maga konkrét valójában, hiszen megjelenik a gyermek Hedda is. Sőt, a kislány kulcsszerepet kap Hedda metaforikusan megfogalmazott öngyilkosságában: ő süti el a fegyvert. Ez a fajta szimbolikus ábrázolás és stilizálás egy egészen más stílusú és jelentésű előadás felé mutat –amelyet én szívesebben néztem volna…

Mi? Hedda Gabler (Henrik Ibsen drámája nyomán)
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Mészöly Anna, Feczesin Kristóf, Simon Zoltán, Edvi Henrietta, Farkas Sándor, Molnár Anna, Kuti Zsófia. Díszlettervező: Rusznyák Gábor. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Videó: Hajdufi Péter. Koreográfia: Harangozó Lili. Rendező: Rusznyák Gábor