Az abszurd humor jól ütemezett és kifogyhatatlan, az elrugaszkodott helyszínek vizuálisan is eltávolodnak a valóságtól, miközben a külön kis heppjeikre fixált szereplők által a tudattalan vágy és a tudatos szándék epikus küzdelme elevenedik meg az exopotámiai sivatagban. Ebben a Boris Vian-átdolgozásban épp csak az tűnik oda nem illőnek, hogy Fehér Balázs Benő rendezése tulajdonképpen nagyon is logikus.

Fotók: Dömölky Dániel

Meglepő, bizarr körülmények váltják egymást, a labdajáték ellentmond a fizika törvényeinek, a tükörkép függetleníti magát a gazdájától, a pap liturgikus halandzsanyelven, ostyavetővel térít, az orvos legfőbb parancsa, hogy ne a beteggel foglalkozzon, a lakatlan sivatagban vasútvonalat építenek, a vállalatigazgató pedig gyerekvért adat magának infúzióban rekreációs drog gyanánt. Horváth Jenny díszlete mindehhez hatásos látványvilágot illeszt feltűnő, élénk színekkel, nyugtalanítóan eleven tárgyakkal. A nézőteret ezúttal a Kamra hosszanti tengelye mentén egymással szembefordított széksorok alkotják, de nemcsak a székekkel határolt középső tér adja a játszóhelyet, hanem a játék minden oldalról dinamikusan körbevenni látszik a közönséget. Két kisebb pódiumon konkrét helyszínek jelennek meg, lakótér svéd játékkonyha hangulattal, száj alakú, ágyneműevő kanapéval az egyik oldalon, hátborzongató hüllő-ember hibridek anatómiai rajzaival dekorált orvosi rendelő a másikon. A második felvonásban pedig a Kamra belső terét csaknem teljes egészében piros műszőrme borítja.

Külsőségei ellenére ez a világ többé-kevésbé logikusan működik. A leginkább a multiközeget idéző vállalati szférával vagy a vallással kapcsolatos kritikus hang és az átlagember kiszolgáltatottsága megjelenik benne, mégsem hatja át az a teljesen kiszámíthatatlan, minden szenvedésre közömbös zűrzavar és káosz, ami a regény sajátja. A szokatlan elemek és fordulatok dacára nemcsak a rendezés érződik logikusnak, hanem már a Laboda Kornéllal és Komán Attila dramaturggal megdolgozott szöveg cselekménye is koherens és jól követhető. A szereplők valamennyien aktív cselekvők többé-kevésbé egyértelmű, az eseményeket legalábbis kielégítően magyarázó motivációkkal, azaz az első felvonás térben-időben elkülönülő jeleneteinek figurái mind valamilyen hóbortot követve, de sajátos értékrendjük értelmében mégis világos céllal kötnek ki a lakatlan exopotámiai sivatagban: egyesek a megszokott életük elől menekülnének, más az ott végzett projekttel reméli biztosítani az állását, és van, aki csak a repülőgépmodelljének keres megfelelő kifutót a pusztaságban.

Az előadás fókuszában a szerelmi háromszög áll, már az első jelenetben kiderül, hogy a saját világába visszavonuló Artúr visszatérő éjszakai álmainak főszereplője nem más, mint közeli barátja, a mindig szerelmes, extrovertált Max legújabb választottja, Rochelle, az író. Artúr próbálna ugyan szabadulni ebből a kínzó helyzetből, de végül mindhárman utaznak, és míg Max és Rochelle valóságos párkapcsolatuk kibontakozásával a közeledés-távolodás folyamatában egyensúlyoznak, Artúr a Max iránti féltékenységével és nem csillapodó, vágyakkal teli álmaival van elfoglalva.

Tasnádi Bence Max szerepében lendülettel, harsányan játszik, Vizi Dáviddal már alakításaik amplitúdói révén is beszédes kontrasztot alkotnak egymással. Bár az előadás kiegyenlítettebben összpontosít az egyes szereplőire, Artúr már csak olyan szempontból is főszereplővé válik, hogy nála a legkirajzoltabb az előadás tétje, érzelmileg is hozzá lehet legkönnyebben kapcsolódni. Az ő esetében a vágy és a szenvedés nem egyszerűen egy elfajuló mánia hozadéka. Féltve őrzött belső világa kerül ki a valóságba, ezáltal kóros rajongása az álombeli tökéletes és készséges nőért egy valóságos, hús-vér személy iránti reménytelen vonzalom is lesz, és ez a kettő egyszerre van jelen. Az álmokkal való leszámolás ezért egy olyan fajsúlyos, átélhető cél, amilyennel a fixációik körül kerengő szereplők közül egyedül ő rendelkezik, a többiek mozgatórugói egyszerűbbek, elrugaszkodottabbak vagy épp csak kevésbé átláthatóak. Vizi Dávid alakítása ki is érdemli ezt a főszerepet, Artúr belső vívódásai, gyötrődése, frusztrációja ugyanolyan átütően jelenik meg néma gesztusaiban, testtartásában, tekintetében, mint fokozatosan szétbomló viselkedésében és az álomsík teljesen más érzelmi töltetű, szimbolikus eseményeiben.

Rujder Vivien alakítása finoman elkülönült verziókat jelenít meg Rochelle-ből: kezdetben az álombeli nő misztikumát, elérhetetlenségét, aztán valóságos megjelenésével az első benyomás távolságtartása és izgalmassága, a kizárólag a hivatásába szerelmes író határozott integritása fűződnek egymás után, majd a Maxszal való kapcsolatban Rochelle fokozatosan alárendelődik, feloldódik, végül gyakorlatilag eltűnik – ezzel párhuzamosan pedig Artúr álmaiban is destruálódik mint ideál, itt a követelőzés és felkínálkozás agressziójával foszlik le róla korábbi énje és annak vonzereje. Ezt a folyamatot Szakos Kriszta excentrikus jelmezei is láthatóvá teszik: kettejük szimbiotikus egységének kialakulásával Rochelle fokozatosan átvesz külső jegyeket Maxtól, előbb csak egy fülbevalót, majd az öltönye mintáját is magára ölti.

Noha a cselekmény középpontjában Max, Artúr és Rochelle állnak, a show-t mégis Elek Ferenc viszi el a valláskritikus sztereotípiákból összegyúrt, anyagias, hedonista, de a válságos helyzetekben mégis emberségesnek bizonyuló pap szerepével. Csalhatatlan komikusi érzék kell ahhoz, hogy a szöveg ismétlődő paneljei sokadjára recitálva is ugyanolyan viccesek, sőt egyre viccesebbek legyenek: tényleg tud visszatérően jól működni egy olyan faék egyszerűségű poén, mint hogy a szertartásszövegek kivétel nélkül satöbbizésbe fulladnak. A papnak a Vajdai Vilmos által megjelenített, a sivatagban kereszthordozást gyakorló, tétova hangú, igen szerény mentális képességeket mutató Jézussal folytatott párbeszédei kimondottan kínosan polgárpukkasztóak, mégis nevettetnek.

A kiégett, embergyűlölő orvos szintén sztereotípia, a figura mégis frissnek érződik, van tétje annak, ahogy megtudjuk róla, csak egy utolsó emberélet választja el a szakmai megsemmisüléstől. Kocsis Gergely az éles mondatokat lágy, enervált hangszínnel, sztoikus arckifejezésekkel társítja, és ebbe az elidegenedett pozícióba a karakterből, az előadás világából való kitekintés is áramvonalasan illeszkedik: az ő szövegében és alakításában elfér a szerep mellé a realitás, a színházi szakma és az azzal való párhuzam utalásnyi odaállítása.

Takátsy Péter merev, rugalmatlan testbeszédével a vállalatgépezet kiszolgáltatott kisemberéből leginkább azt hangosítja ki, mi történik, ha ez a kisember mégiscsak valamiféle hatalomhoz jut. Biró Kristóf és Molnár András többek között a – félmaszkként takaró overall ellenére is – elképesztően kifejező módon merev arcú bennszülöttek szerepében tűnnek fel.

Koós Boglárka játéka kissé elüt a többiekétől, mintha a józanságot képviselné ebben a különc sokaságban, mimikájában, hangsúlyaiban felfedezhető valami cinkos fanyarság, ironikus színezet, ami részben kívül helyezi a szituáción. Mikor valamennyi szereplő adrenalintól rángatózik, ő olyan, mintha csak a hecc kedvéért csatlakozna hozzájuk. Ez azonban legtöbbször ahelyett, hogy az előadás belső koherenciáját lazítaná, inkább a karaktert gazdagítja: Zoé, az orvostanhallgató így lesz talpraesett, két lábbal a földön álló, gyakorlatias, ugyanakkor játékos és kritikus természetű, komplett személyiségnek tűnik, aki kézenfekvően kínálja a lehetőséget, hogy mást is lehorgonyozhat magával a valóság göröngyös talaján.

A Pekingi ősz végig őrülten szórakoztató, miközben szürreális közegében mégis érzékenyen vizsgál társadalmi, személyközi és belső folyamatokat. Ekképpen a befejező jelenet is amennyire fricska, poén és persze elkerülhetetlen, előre megígért végkifejlet, legalább annyira tűnik nagy drámai pillanatnak. Nincs nyugvópont, nincs abszolút bizonyosság sem kívül, sem belül – ez a fanyar humorú, felemelően kaotikus realitás.

Mi? Boris Vian – Laboda Kornél: Pekingi ősz
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Koós Boglárka m. v., Rujder Vivien, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Vizi Dávid, Biró Kristóf e. h., Molnár András e. h. Adaptáció: Laboda Kornél, Komán Attila, Fehér Balázs Benő. Díszlet: Horváth Jenny. Jelmez: Szakos Kriszta. Dramaturg: Komán Attila. Zene: Józsa Tamás. Rendező: Fehér Balázs Benő