Kavicsok csikorognak a lábak alatt, sírkövek szolgálnak ágyul és asztalul, a palota nejlonnal borított vasszerkezete üvegház, amely megvédi az uralkodó elitet a népet sújtó örök téltől. Mélyfekete és sápadtfehér színekből szőtt világ ez, absztrakt tér, amelyben kísértetként bolyong a halovány Elektra, és amelyben a színek csak hazudhatnak, az ékszer gazemberek fizetsége és lehetséges fegyver, az áldozat nem engesztelés, hanem korrupció. A rendszerből profitálók és a szorongva sodródók összekeverednek, aki emlékezni merne, annak nyomor és üldöztetés a része. Aligha kérdés, mitől értjük Magyarországon Elektrát: az elnyomás aurája generációk óta génjeinkbe égett reflexként hívja elő a gyomorgörcsöt, a félelem hiánya elképzelhetetlen luxusnak tűnik.

Fotók: Dömölky Dániel

De mégis: mitől magyar Szophoklész-Bornemisza-Móricz szikár, erős, tántoríthatatlan, bosszúszomjas asszonya, aki nem felejt? Aki Valló Péter rendezésében maga ragadja törékeny kezébe a fejszét, amellyel anyja megölte apját, hogy szemért szemet vegyen, hogy vérért vérrel bosszuljon? Aki áttöri a hermetikus nejlonfalat, aki nem alkuszik, s aki vérrel borítja az igazát szimbolizáló fehér ruhát?

A régies nyelvezetű szöveg, a fehér tógára vett kapucnis pulcsi, az archaizáló, mégis modern vonalvezetésű kisestélyit idéző női ruhák éppúgy a színház színház voltát hangsúlyozzák, mint a szerzői elő- és utószó. A színészek artikuláltan ejtik az idegenül, de ismerősen hangzó sorokat, amelyek így, mivel megértésük nem okoz nehézséget, a játék jellegétől és a beszélői stílustól függően gazdagodnak mitikus ősiséggel, vagy válnak modorossá. Gál Réka Ágota lélektani mélységgel megrajzolt Elektrája mintha az egyszerűséget, keresetlenséget képviselné ízes nyelven elpanaszolt sirámaival, míg Kovács Patrícia élvhajhász Clitamnestrájának, Brasch Bence kétdimenziós erőemberként lefestett Aegistusának vagy épp Orosz Ákos szégyentelenül opportunista Parasitusának szájából ugyanez keresettnek, affektáltnak hat.

Ez az ellentét végigvonul az előadáson. Elektra szélsőséges érzelmi kitöréseit a lelki rezdülések aprólékos és hiteles ábrázolása menti meg attól, hogy nevetségessé váljanak – és Gál Réka Ágota játékából nem hiányzik a kockázatvállalás, amellyel képes a tragikumot elvinni annak határáig, anélkül, hogy alakítása komikusba csapna át. Csakhogy a Magyar Elektra alapvetően nem pszichologikus eszközökkel közelít az Elektra-mítoszhoz, az alakok többsége karakter, a dráma politikai példázat, Szophoklész mitologikus valósága Bornemisszánál keresztény erkölcsi útmutatás, Móricznál polgári színjáték politikai éllel. A helyszínek és a találkozások konkrétabbakká, absztraktból hétköznapi logikájúvá válnak, a motivációk és a személyiségek azonban elvontabbak lesznek.

Nem az az érdekes, mit él át Elektra, akinek összetett érzelmi világát leuralja a bosszú vágya: ha mindez fontos volna, akkor Elektra megítélése billegne a nézőben, és minden szereplőnek – legalábbis a történet szempontjából jelentőseknek, amilyen Clitamnestra, a királyné, Chorus, a népet megtestesítő asszony vagy éppen Chrisothemis, Elektra simulékonyabb, passzívabb, de szintén erős igazságérzettel megáldott húga – meg volna a maga erős, Elektráéval egyenértékű igaza.

Azonban Kovács Patrícia Clitamnestrát démonikussá rajzolja, Brasch Bence Aegistust legalábbis nagyranőtt gyermeknek, ha nem már-már állatiasan egyszerű ösztönlénynek. Agamemnón meggyilkolásának évfordulóját ünnepelve rendre olyan szexuális túlfűtöttséggel esnek egymásnak, mint tilosban találkozó friss szerelmesek – holott csak uralkodóként már tíz éve élvezhetik egymás társaságát-testiségét. Ebből a szatirikus elrajzoltságból nehéz is volna megszólaltatni Clitamnestra igazát, bár beszél arról, hogy első férje mellett boldogtalan volt, és hogy Agamemnón „simán” feláldozta közös lányukat, Iphigéniát a politika oltárán, mit sem törődve az anyai szív fájdalmával. De ha ilyen démonikusan gonosz ez a női alak, akkor Elektrának – és a nézőnek – sem kell elbizonytalanodnia saját igazában, bosszúszomjának „jogosságában” egy pillanatra sem, és meggyőződéssel olvashatja Elektra anyja fejére annak gyilkosságon túlmenő bűneit, kezdve az egykori nászi ágy megszentségtelenítésétől a zsarnoki uralkodáson át a gyermekei halála iránti kínzó vágyig.

Ebben a fekete-fehér világban nincsenek titkos motivációk, belső gyötrődések, filozófiai kérdések és eldönthetetlen dilemmák. A történet kacskaringók nélkül halad előre a biztos végkifejletig, ha Elektra vagy Clitamnestra nem is mindig tudja, merre, mi nézők nem kételkedhetünk, és nem csak azért, mert ismerjük a történetet. Ez legnehezebb helyzetbe az Orestest alakító színészt, Kövesi Zsombort hozza: néma tanúságtételként kell asszisztálnia a cselvetésének következményeként őt sirató Elektra összeomlásához, a hosszas és fájdalmas siratáshoz, anélkül, hogy a pszichológiai realizmus eszközei adottak lennének számára (és még akkor is rendkívül nehéz feladat volna ez a szavak és akció nélküli, lehetetlenül összetett arcjáték).

Mert egy mitikus valóságban teljesen rendben van, hogy egy síró maszk hosszan lamentáljon szintén maszk mögé rejtőző, halottnak hitt testvérével a háttérben. De a Móricz-féle polgári körülmények között, ahol emberek találkoznak konkrét helyszíneken (a palotában, Agamemnón sírjánál), és ahol Elektra törékeny, hús-vér, elveszett, labilis kamaszlány, elég nehéz megérteni az éppen csak megismert Orestest: miért hallgatja végig – velünk együtt – a szívszorító siratást, ha el is mondhatná testvérének az igazságot; mint ahogy végül el is mondja. Nyilván meg lehet magyarázni a dolgot, mondjuk nem akarja belekeverni testvérét, akit nem is ismer, abba a bosszúba, ami életveszélyes és sötét, de megrendültségében nem bírja tovább türtőztetni magát. A helyzet azonban színpadi szituációként abszurd, és Orestes feszengése, tehetetlenül lógó végtagjai, meg-meginduló odalépése mintha inkább ennek a megnyilvánulása volna, mintsem a benne zajló lelki folyamatnak. Elektra áll a színpad közepén, de a szituáció feloldásának kulcsa Orestes kezében van, ezért most ő a központi alak, a figyelem rá összpontosul.

Clitamnestra álmot lát, és félelmében lányát, Crisothemist elküldi Agamemnón sírjához áldozni. Az áldozat egy húsokkal rakott tálca fehér kendővel takarva, az anyagon átüt az állat vére. Elektra arra kéri testvérét, dacoljon anyjuk akaratával, ne haragítsa magára az isteneket, és dobja el az áldozatot. Crisothemis így is tesz, de ahelyett, hogy vízbe vetné, elrejtené vagy épp megsemmisítené a „bűnjelet”, egyszerűen eldobja ott, ahol éppen van. Innentől végignézzük, ahogy a szereplők kerülgetik azt a színpadon, a királynő majdnem rá is lép a következő jelenetben. Amikor Clitamnestra végül észreveszi, szó nélkül int csupán szolgálójának, hogy vegye fel, és maga mutatja be az áldozatot. A jelenet abszurditását nem menti, ha a szöveghűség követeli meg, hogy így alakuljon – mégis, hogy létezik, hogy a kegyetlen anya, aki semmilyen körülmények között nem tűr ellenállást, ezt a nyilvánvaló szabotázst mindenféle megjegyzés nélkül tudomásul veszi, és egyszerűen maga mutatja be az áldozatot?

Elképzelhető, hogy ezek a belső logikátlanságok az eredeti mű iránti tiszteletből adódnak, de túl azon, hogy ez a megközelítés mennyire releváns a színházi élmény szempontjából, itt már a darab jellegéből is adódik a kérdés, hogy egyáltalán mi volna az eredeti: maga a mitologikus történet, amelyet (többek között) Szophoklész is feldolgoz, Bornemisza átdolgozása vagy Móricz átirata? Attól magyar ez az Elektra, hogy magyar nyelven beszél vagy attól, hogy valami sajátosan magyarral gazdagítja a mitologikus alakot? A befejezést látva egy pillanatra egyértelműnek tűnik, hogy Valló Pétert mi foglalkoztatta ebben a műben. Elektra csatlakozik Oresteshez és embereihez, hogy közös erővel mészároljanak le mindenkit az egykori uralkodó elitből – még Parasitust is, aki igyekszik az utolsó pillanatban köpönyeget fordítani, és segít megölni a királyt. Majd ott állnak megmerevedve a halottak között, fehér ruhájuk és fiatal arcuk vértől vöröslik, és a kép semmi jót nem ígér. A bosszú bosszút szül, és ki tudja hol kezdődött és hol a vége a láncolatnak. Annál nagyobb zavarral konstatálom, hogy erről a Magyar Elektra-értelmezésről nekem ma sehogyan sem Magyarország, hanem a Közel-Kelet jut eszembe. De kell-e ehhez az ízes ősi nyelv, a szöveghűség és egyáltalán, a „magyar” jelző Elektrának?

Mi? Bornemisza Péter – Móricz Zsigmond: Magyar Elektra tragédia magyar nyelven Szophoklész Életrájából
Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Kik? Gál Réka Ágota e.h., Kovács Patrícia, Brasch Bence, Orosz Ákos, Balázsovits Edit, Kövesi Zsombor, Zoltán Áron, Virág Panna m.v., Kukovecz Ákos e.h. Rimár Izabella, Szabó Renáta. Díszlettervező: Horváth Jenny. Jelmeztervező: Benedek Mari. Koreográfus: Hojsza Henrietta. Dramaturg: Kovács Krisztina. Világítástervező: Csontos Balázs. Rendező: Valló Péter.