Az Apertúra két régi-új bemutatója klasszikus történetekhez nyúlva beszél a máról: női egyenjogúságról, egy népcsoport démonizálásáról, háborúról, békéről, demokráciáról, demagógiáról, elfajuló népharagról. Az eredmény két erőteljesen szövegközpontú, olykor döcögős, ám annál tanulságosabb előadás.

A nagy erdő, mely tele van homálylyal. Fotó: Dorinka Studio

A nagy erdő, mely tele van homálylyal a 19. század végi tiszaeszlári vérvád történéseit veszi alapul. Az előadás jelene maga a per, a visszaemlékezéseket kissé didaktikus módon, a sárga fény különíti el a bíróságon történtektől. Kezdetben csak olykor-olykor szakítják meg ezek az epizódok a történet folyamát, majd egyre sűrűsödnek, s végül, egészében nézve azt mondhatjuk, több a felelevenített esemény, mint a cselekmény fő szála. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen ezekből a visszatekintésekből lesz érthető maga a bírósági per, és így mutatkozik meg igazán, hogy egy adott közösség milyen könnyedén hergeli magát egy másik közösség ellen, hiszen a jelen konfliktusait a múlt eseményei árnyalják. A bírósági per és az események felelevenítésének váltakozása jó ritmust adhatna, ám az előadás alapvetően rendkívül lassú tempója inkább széttagoltságot eredményez.

Az egyik legemlékezetesebb jelenet a tetemnézés. A falu lakosai egymást követve lépnek a bíróság elé, hogy bizonyítsák vagy éppen cáfolják, hogy a Tiszadadán talált holttest Solymosi Eszteré. A jelenet olyan, akár egy casting; a szerep, amire jelentkeznek, pedig lehetne a legjobb állampolgár – hiszen két kivétellel mindenki azt mondja, amit a bíróság hallani szeretne. A két kivétel pedig nem más, mint Eszter édesanyja (Meyer Lili), aki hűvösen, ám annál határozottabban jelenti ki, hogy nem nézi meg a holttestet; és Eszter barátnője, Julcsa (Csarkó Bettina), aki egy kamaszlány minden igazságérzetével, vállalva a következményeket állítja, hogy a holttest márpedig Eszteré. Ami azonban igazán különlegessé teszi a jelenetet, az az erős képiség. A „castingra” érkezők egy falap mögül lépnek a mikrofonhoz, amin egy, a holttestet jelképező fehér ruha lóg – ez a mikrofonállvány háttere. A fehér ruha kétségkívül Eszter tisztaságára, ártatlanságára utal, emellett igazán érzékeny ábrázolása a szöveg szerint meztelen holttestnek.

A nagy erdő, mely tele van homálylyal. Fotó: Dorinka Studio

Benkó Bence a tiszaeszlári vérvád jegyzőkönyve alapján készült produkciót a pécsi OSZIP vizsgaelőadásaként is színpadra vitte. Az előadás lehetőséget ad arra, hogy a játszók több különböző szerepben megmutassák magukat, talán ezért is volt az Apertúra előadásának is enyhe színészmesterség-vizsga hangulata. A színészek jól vizsgáztak, pontosan és határozottan váltottak a karakterek között, s mindezt bármiféle túlzás vagy ripacskodás nélkül. Bán Bálint és Formán Bálint tutajosként saját szerepüket ironikusan véve önelégülten hajolnak meg a hullaúsztatás bevallását követően. Borsányi Dániel mint elnök saját hatalmát a kelleténél komolyabban véve, gyermeki izgatottsággal, a vallomásokat sürgetve igyekszik úgy alakítani a történetet, hogy az a saját narratívájának megfeleljen. Urbán Richárd Bandija az elnök szavait visszhangzó, a hatalmat gondolkodás nélkül követő kisember paródiája. Király Dániel Miskaként, az 5-6 éves zsidó gyermekként büszkén vall úgy, ahogy azt a hatalom megkívánja, s tőle igaznak hangzanak a kétségkívül a szájába adott mondatok. Karaktere csupán egy kisgyerek, aki szeretne megfelelni a felnőtteknek, ám ők ezt csúnyán kihasználják – ettől tűnik ő igazán kicsinek, amit az irreálisan magasra állított mikrofonállvány vizuálisan is szépen megerősít.

Az előadás meghatározó eleme a zene (Horváth Szabolcs), amely brechti songok módjára idegeníti el a nézőt az eseményektől. Az elidegenítés további eszközei a folyamatos kiszólások, és annak hangsúlyozása, hogy ami a színpadon történik, az „csak” színház. A szereplők „csak” színészek, az előadás elején esküdtekként megszólított közönség tagjai pedig „csak” nézők.

Az elidegenítés ezen formája a Fábián Péter rendezte Felhőkakukkvárnak is fontos eleme, amelynek bemutatójára 2022-ben a k2 Színház és a KV társulat koprodukciójaként került sor, s most az Apertúra Bázison kapott helyet. Az alkotók vállalkozása nem kevesebb, mint leporolni Arisztophanészt, hogy az antik komédiaköltő újból megtanítsa Európát nevetni. Erre a szereplők – Formán Bálint, Jászay Dorina, Király Dániel, Száger Zsuzsa és Urbanovits Kriszta – rá is játszanak, mikor az Arisztophanész nevével fémjelzett kötetet szó szerint leporolják, a portól köhögnek, tüsszögnek, s el is ájulnak, majd felébredve antik drámabéli karként mondják el a bevezetőt.

Fábián Péter hét drámát gyúr össze rendezésében, melyek időrendben követik a peloponnészoszi háború eseményeit. A fő hangsúly azonban nem a fronton, hanem a hátországon van. Fábián a hét történet mindegyikében azt domborítja ki, miként próbál a kisember élni és túlélni, s milyen eszközökkel igyekszik beleavatkozni a nagypolitikába, csak hogy véget érjen a háború. De tényleg mindenki azt akarja, hogy véget érjen a háború? Formán Bálint békéért áhítozó, elkeseredett athéni polgárként földet szór a padlóra, s dacosan kijelenti, hogy a befedett terület az övé, s különbékét köt a spártaiakkal – a nép azonban ellene fordul. Két eszme vív csatát egymással: a már-már túlzott hazaszeretet és a béke iránti vágy, bármi áron is; s nincs olyan forgatókönyv, mely szerint a kettő megférne egymás mellett. Hasonló a helyzet a második hahotában is – így nevezik a különálló, ám precízen átvezetett, szinte egymásba olvadó történeteket –, amikor Lüszisztraté (Urbanovits Kriszta) szenvedélyesen biztatja a többi asszonyt, hogy tagadják meg a szexet, amíg véget nem ér a háború, hogy ezzel vegyék rá férjüket a békére. A többi nő először nem is igazán érti, hogyan tud ez segíteni, s az eskütételnél is vonakodnak – ez számukra is nagy áldozat. Jászay Dorina később Hermészként békésen ül az Olümposzon, s tudomást sem vesz az emberek háború okozta szenvedéséről. Bedugja a fülét, mert túl sokan és túl sokat fohászkodnak az istenekhez. Ebben a történetben ne várjuk a deus ex machinát.

Felhőkakukkvár. Fotó: Toldy Miklós

Ezen a ponton érdemes kitérni az előadás humorára, kiszólásokra, beszólásokra és áthallásokra. A szöveg tele van szóviccekkel, melyek forrása leggyakrabban valamilyen kulturális utalás kiforgatása. Ilyen például a nők esküjének kezdete: „Az Olümposz összes istenére és a magyarok istenére esküszünk…” vagy éppen a harmadik hahota, a Nőuralom kezdete, amelyben a nők férfiaknak öltöznek, hogy részt vehessenek a népgyűlésen: „Volt egyszer egy ember, szakálla volt gender.”. A szövegre mondhatjuk, hogy sziporkázó, bár az én ízlésemnek már inkább túlcsordulnak a poénok, és még inkább erősítik az előadás szövegközpontúságát. Előfordult azonban helyzetkomikum is, ennek egyik jó példája Száger Zsuzsa és Király Dániel kettőse, ahogy azt próbálgatják, hogy is kell jól férfit játszani. A produkció a színház intézményét a mából nézve is kritikusan szemléli, például akkor, amikor a Lüszisztraté kapcsán elhangzik, hogy ezt a darabot a színházak akkor veszik elő, ha túl sok a ráérő színésznő. De nem csak a színházról, hanem a nézőkről is ironikus mondatok hangzanak el: „Elmondjuk, miről szól? Itt ül a pesti értelmiség, tudja betéve.”. Az alkotók tehát folyamatosan játszanak a jelen és a múlt, a valós helyzet és a színpadi helyzet közti kontraszttal, s egyes jeleneteknél ez már parodisztikusan jelenik meg. A negyedik, A lovagok címet viselő hahotában Jászay Dorina és Király Dániel (a) Démosz elkötelezett szolgáiként igyekeznek leváltani a Demagógot – sikertelenül. Kétségbeesésükben fellapozzák az előadás elején már felbukkanó könyvet, hogy megnézzék, mit ír Arisztophanész, hogyan próbálkozzanak még, azaz hogyan folytatódik a dráma.

Benkó Bence rendezéséhez hasonlóan a zene a Felhőkakukkvárnak is egyik alappillére. Razvaljajeva Anasztázia a múzsát játssza – ezt ő maga mondja –, s hárfán kíséri az előadást. Az ötlet alapvetően jó, bár izgalmasabb lenne, ha ezt a szerepet nem kellene megfogalmazni, hanem a színpadi eseményekből egyértelmű lenne, hogy a hárfán játszó nő a múzsa. Erre azonban nem kerül sor, az előadás egyetlen pontján sem fohászkodnak hozzá a karakterek. Kár.

Felhőkakukkvár. Fotó: Toldy Miklós

Bár a múzsát nem, de a nézőt annál többször szólítja meg mindkét előadás. Szó szerint is, hiszen a közönség van, hogy Athén népét, van, hogy a bírósági esküdteket, van, hogy az olümposzi isteneket, s van, hogy saját magát, a közönséget „játssza”. S mint utóbbi, türelmesen vár, amíg az attikai paraszt (Király Dániel) a ganajtúró bogár (Formán Bálint) hátán felrepül az istenekhez, hogy végre véget érjen a háború, és bízik abban, hogy valóban a változás szeleinek zenéje fúj. S ha nem, hát megy ő is Felhőkakukkvárba.

Mi? Benkó Bence – Horváth Szabolcs: A nagy erdő, mely tele van homálylyal
Hol? Apertúra Bázis
Kik? Szereplők: Bán Bálint, Borsányi Dániel, Csarkó Bettina, Formán Bálint, Király Dániel, Meyer Lili, Urbán Richárd, valamint Dajka Szúra Szeréna és Urmai Blanka. Zene: Horváth Szabolcs. Produkciós vezető: Berta Ninett. Rendezőasszisztens: Papp Leticia. Rendező: Benkó Bence
Mi? Fábián Péter: Felhőkakukkvár
Hol? Apertúra Bázis
Kik? Szereplők: Formán Bálint, Jászay Dorina, Király Dániel, Száger Zsuzsa, Urbanovits Kriszta. Zene: Razvaljajeva Anasztázia. Fény-hang: Lengyel Bálint. Rendezőasszisztens: Kővári Szimonetta. Produkciós vezető: Ternai Krisztina, Erdélyi Adrienn. Rendező: Fábián Péter