Viszonylag sokáig tartotta magát az a tévnek bizonyuló hit, hogy Pintér Béla darabjai a saját társulatának valók, s más színházak nem fogják játszani soha. A Gyévuska ősbemutatója kapcsán a Színház hasábjain is úgy vélekedett a kritikus, hogy „Pintér szerzői színházat csinál, prózában-zenében – nem ír, hanem színpadra ír, ami nagy különbség –, s az eredmény nem tekinthető sem kortárs drámának, sem kortárs operának. Egyiket sem fogja utánuk – főleg nélkülük! – eljátszani senki.” Azután először a Parasztopera hódított magának újabb színházi tereket, majd lettek (még külföldön is) A sütemények királynője-bemutatók, Szutyok-premierek, a Kaisers TV Ungarnt is több helyütt színre vitték. (Én személy szerint csodálkozom azon, hogy a Titkaink című kitűnő drámát egyelőre nem tűzték műsorra sehol. Ezt aligha tudnám mással magyarázni, mint hogy Pintér Béláék Titkaink-előadása überelhetetlennek tetszik.)

Fotók: Mészáros Zsolt

Két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a 2003-as születésű Gyévuskának, Darvas Benedek és Pintér Béla 1942-ben játszódó, a Don-kanyarba küldött magyar királyi 2. honvéd hadsereget megidéző zenedrámájának eljöjjön az ideje a színházainkban. (Talán nem függetlenül a világunktól és a világpolitikai helyzetünktől, amelyet pártunk és kormányuk jelölt ki számunkra.) A tavalyi évadban Miskolcon mutatták be a Gyévuskát Ascher Tamás rendezésében, Hegymegi Máté pedig a Tamási Áron Színházban vitte színre. (Nota bene: az külön megérne egy kisebb misét, hogy a sepsiszentgyörgyi közönségre miként hat a darab, főként a zenei anyaga, különös tekintettel az irredenta dalokra.) A művel legújabban a szombathelyi közönség találkozhat, ahol Nagy Péter István rendezett belőle dallam- és szöveghű, finoman 2024-re hangolt, totális teatralitású, nagy erejű produkciót.

A ma is műsoron lévő ős-Gyévuska színpadi jegyei közül a koturnus ugyan ottmaradt Pintér Béla szabatos, szikár, szertartásszerű előadásában, de például a smink mint maszk az újabb bemutatóknak is meghatározó vizuális jele. Miskolcon nemcsak a bohócosra festett arcokat, de magukat a jelmezeket is játékos rajzoltság és elrajzoltság jellemzi. Sepsiszentgyörgyön pedig a hadsereg uniformizálása a nagyméretű szürke katonakabátokon túl a fizimiskára is kiterjed: a férfiak mind kopaszparókát viselnek. A férfi-nő szerepcserét – miszerint Pintér Béláéknál Kovács hadnagyot színésznő, Szalontay Tünde játssza, Felkay ezredes feleségét pedig színész, Tóth József – a későbbi bemutatókban nem alkalmazták. Ez a művészet bódulatában élő ezredesné vonatkozásában nagyon is érthető: a miskolci és a szentgyörgyi társulat is rendelkezik vérbeli „harctéri” dívával-primadonnával Seres Ildikó, illetve Gajzágó Zsuzsa személyében. Szombathely nemkülönben, ahol Németh Judit Felkaynéja heves ihletettséggel énekel buzdító dalokat és szavalja a betiltott kétkeresztnevű költő forradalmi proletárverseit, karakteresen koreografált performansz keretében. Kovács hadnagyot, akit nevetségesen kisegér hangú katonának mondanak, ezúttal színésznő adja: Nagy-Bakonyi Boglárka. Elszánt tiszt, sápatag áldozat. Van egy váratlan pillanatuk Domokos Zsolt Halász századosával, ami megpecsételi Kovács hadnagy sorsát, miután kiderült zsidó származása. Ezt követően Nagy-Bakonyi Boglárka egyszerűen felejthetetlenül énekli el a Nincs kegyelem című Karádi-számot, és még a hátán is látszik dalolás közben a kétségbeesés, az igyekezet, amikor arról szól a nóta, hogy Új Európa születik, / beteljesül az álmunk.

A Gyévuska, akár az egy évvel korábban született Parasztopera, zenés mű, prózai megszólalás alig akad benne. Darvas Benedek muzsikája önmagában is szellemes egyveleg, Pintér Béla szövegével pedig pláne az: idézete és átirata kuplénak, sanzonnak, katonadalnak, indulónak és énekbeszédnek. A Weöres Sándor Színház előadásában a zenei anyag mind a zenekar telt hangzását (zenei vezető, karmester: Máriás Zsolt), mind a színészek énekes teljesíményét tekintve kifogástalanul szólal meg.

A szombathelyi Gyévuska revelatív módon igazolja a Nagy Péter István rendezőtől már szinte megszokott filmes látásmódot. A díszlet, a laktanyaépület, hosszan elnyújtva a színen eleve a régi, fekete-fehér filmeket idézi. (Szép pillanata a világosítónak, Kiss Zoltánnak, amikor Szabó Tibor Felkay ezredese zengeni kezdi a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot, s ő egyszer csak „kiszínezheti” a magyar királyi zászlót, a mellette feszítő horogkereszteset nemkülönben.) 1942. április 20-át írjuk, a Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred másnap indul az orosz frontra.

A színen látható laktanya ugyanígy nézhetett ki a háborút követő negyven évben is, legfeljebb a bicikliket vonták ki a honvédelemből, és lekopott a falról a Halász százados (Domokos Zsolt) által s. k. pofán vágott Heinz Ármin munkaszolgálatos (Némedi Árpád) vére. De a kép halványan megidézi a későbbi korszakot is, mindent, ami azóta is tart. Vonzza a szemet a koszlott, csupasz laktanyafalon három kicsi ablak egymás felett, vízfolyásnyom húzódik alatta. Amikor a teljes díszletfal megfordul, kiderül, hogy a kisablak mögött a mellékhelyiség található. Ott aztán drámai események zajlanak, és jellemző módon közéjük keverednek például olyan, ellenállhatatlanul mulatságos pillanatok, mint amikor Domokos Zsolt Halász századosa kézmosás után a zene ritmusára sprickolva rázza le a kezéről a vizet. Vagy az a zavaros perc, amikor Halász százados kénytelen szembesülni avval, hogy ő immár tagadhatatlanul vonzódik a hadnagyához. S ebbe a lefagyásos helyzetbe lazán belegyalogol az ezredes, könnyíteni magán. A másik két katonának nehéz marad. De ide vonulhat el Zsuzsa is, az ezredes morfinista lánya, akit Mari Dorottya olyan plasztikus testjátékkal ábrázol, hogy abból kisüvít a szűkölés, a szenvedés, a testi-lelki nyomorúság.

A Jeli Sára Luca tervezte díszlet a filmes látásmódot szolgálja: a képkeretben fal jár, mozog, s a látványt rendre beszűkíti. Töredékkép, részlet mutatkozik ilyenkor, mintha blendenyílás igazgatna elénk képkivágatokat. Különösen jó szolgálatot tesz ez a „búcsúbálon”. Hol az egyik, hol a másik szereplőre fókuszálunk, s snittenként változnak a jelenetek, ide és oda nézünk, követve a történteket. A bakák ez alkalomból fogadhatják a feleségüket. Nagy Cili és Herman Flóra asszonykája fekete-fehér mintás ruhával és archaikus divatfrizurával tett ki magáért, de nem arra számítottak, hogy az utolsó estén a fémbögrében felszolgált pezsgő mellett egy elhivatott dilettáns művésznő műsorához kell közönségként asszisztálniuk, s „Jókai Mór-versek” előadását elszenvedniük. Amikor szavaltában Felkayné (Németh Judit) művészi dúltsággal kitör, a váratlan hanghatástól ugrálni kezd a vekni kenyér Mikó honvéd kezében.

A katonaférjeknek – Hajdu Péter Istvánnak és Gyulai-Zékány Istvánnak – a nejük leuralásán kívül emberien gyáva és bátor megnyilvánulásait nyugtázhatjuk. Gyulai-Zékány Istvánnak további érdeme, hogy ő felel a koreográfiáért, amely a báli firgés-forgáson túl néptáncos részeket tartalmaz, különböző tájegységek elemeit használva. De már önmagában az ritka élmény, hogy egy Pintér Bélában valaki minimum olyan szinten néptáncol, mint Pintér Béla, sőt amikor Gyulai-Zékány István a Horthy Miklós katonája vagyok körül lelassítva táncol, az maga a káprázat. Ugyancsak emlékezetes színpadi jelenség Szerémi Zoltán német vezérezredese, aki szintén morfinista, és lehet, hogy voltaképp a vastag katonakabátja tartja össze. Mindenesetre úgy énekel, félelmetesen és delejesen, mintha a torkából rozsdás gépfegyverek hangja ropogna-recsegne elő. Megértőbb, puhább, ironikusabb figura Szabó Tibor Felkay ezredese, aki egyszerre igyekszik lojálisnak maradni a németekhez és a maga magyar katonáihoz, de azért nem ajánlatos egyetlen alárendeltjének sem annyira kihúznia magát vigyázz állásban, hogy számottevően magasabbnak hasson nála.

A báli este tragédiába fordul, és kivégzéssel zárul. A likvidált katona piros vérszalagot húz elő a zsebéből, majd kilép a filmkeretből. A Gyévuska mint színdarab ezen a ponton általában óhatatlanul lezárul, és mindig nehéz zökkenőmentesen, illetve közel azonos hőfokon folytatni a történetet a Don-kanyarban, az orosz hómezőn. Nagy Péter István lebontja ekkor a filmkeretet – az átdíszletezésre módot adnak Mikóné Jolánka (Nagy Cili) férjének írt levelei –, s innentől a forgószínpad forog körbe a semmiben. Egy üvegdobozban, amelyen majd csorogni fog a vér, Mikó honvéd (Gyulai-Zékány István) hajtja a kerékpárt rendületlenül. Levelek hullanak közben, a tábori posta jön az égből. Majdnem halinacsizmás, usánkás orosz nők járnak körbe énekelve, miközben Halász (vagyis a százados drámáját egyszerre szikáran és érzékenyen kiteljesítő Domokos Zsolt) megküzd a bűntudatával, egy partizánlányra vetítve ki a maga áldozatát. Mikóné az utolsó levelében – amelyet Mikó honvéd már nem kaphat meg – 2024-ig tekint előre a jövőbe, 80 évesnek képzelve el hamarosan megszülető gyermekét. Az emberek helikopterrel járnak majd dolgozni – énekli –, és nem ismerik a kenyérjegyet. (Másik szövegváltozatban: a gyűlöletet.) A szombathelyi előadás utolsó perceiben Halász százados előtt (vagyis praktikusan mögötte, a színpadfenéki vásznon) lepereg az életünk. Negyvenöttől napjainkig. Úgy hat ez a megrendítő befejezés, mintha Halász Sándor a Madách Imre Ádámjához hasonlóan nem szeretné megélni már az elkövetkezendőket. És sehol egy bízva bízzál.

Mi? Darvas Benedek – Pintér Béla: Gyévuska
Hol? Weöres Sándor Színház – Szombathely
Kik? Szabó Tibor, Domokos Zsolt, Nagy-Bakonyi Boglárka, Némedi Árpád, Gyulai-Zékány István, Hajdu Péter István, Szerémi Zoltán, Németh Judit, Mari Dorottya, Herman Flóra, Nagy Cili. Zenekar: Máriás Zsolt, Kiss Márton, Berki Antal, Fodor Dániel, Hotzi Péter, Lővey Márk, Ujhelyi Péter, Juhász Tibor, Morvay András, Kovács Attila, Lakatos Tamás. Díszlettervező: Jeli Sára Luca. Jelmeztervező: Szabados Luca. Zenei vezető: Máriás Zsolt. Dramaturg: Tóth Réka Ágnes. Koreográfus: Gyulai-Zékány István. Rendező: Nagy Péter István.