1953-ban egy frissen végzett kolozsvári színészosztály – amelynek tagjait több mint 1900 jelentkező közül választották ki 1949-ben – fogta magát, és együtt ment el Nagybányára színházat alapítani, Harag György vezetésével. Nem volt ezt könnyű elintézni a bukaresti minisztériumban, de sikerült. Elfoglalták a rettenetes állapotú játszóhelyet, és miután használhatóvá pofozták, belefogtak. Ők lettek a Nagybányai Állami Magyar Színház, majd a Nagybányai Állami Magyar Színház szatmári tagozata, miután 1956-ban átköltöztek Szatmárnémetibe, a 19. század végén emelt színházépületbe. Eleinte erős (távol)tartózkodással fogadták őket a helyiek, de a Harag György rendezte Nem élhetek muzsikaszó nélkül meghozta az áttörést, és onnantól kezdve több jelentős, szakmailag is díjazott előadást hoztak létre: a Csíky András címszereplésével bemutatott Hamlettől az Elekes Emma főszereplésével játszott Anna Frank naplójáig és tovább.

Harag György 1960-ig vezette a társulatot, majd követték őt az utódai, alaptótársai, előbb Csíky András (aki lemondott, amikor a színház román társulatot kapott társbérlőnek), azután Ács Alajos. Sikeres időszakként tartják számon Parászka Miklós tizenhárom éves éráját, majd Lőrincz Ágnes, Czintos József, Keresztes Attila és Bessenyei István ült a direktori székben, míg 2014-ben mintegy apáról fiúra szállt a színház, azóta irányítja Bessenyei Gedő István dramaturg, teatrológus a művészi munkát a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata nevű intézményben. Most, amikor a szatmári színház miniévaddal és majd’ egyhetes rendezvénysorozattal ünnepelte immár hetvenéves önmagát és szép múltját, szinte az összes, még köztünk lévő korábbi igazgató örömmel tette tiszteletét a városban, a színházban.

Világgá mentem, majd jövök!, r.: Nagy Regina. Fotók: Czinzel László

A programot műfajilag is változatosan állították össze. Részt vehettek a vendégek könyvbemutatón, koncerten, fotókiállítás-megnyitón, portréfilmvetítésen, szakmai konferencián, gyertyagyújtáson az elhunyt kollégák emlékére, örökös tagság címeket átadó ünnepi gálán. Egy délelőtt levetítették a Bérczes László rendezte Az ügynök halálát, amelynek bemutatásába beletrafált a Covid-járvány 2020 márciusában. Amikor bezártak a színházak, ez Az ügynök halála volt az első és a további karanténidőszakot is pozitívan meghatározó távszínházi élményem. A konyhaasztalnál ültem, szinte farkasszemet nézve Czintos Józseffel, aki mint egy nagy bölény – mint Ülő Bika – a monitort is átütő erővel és súllyal jelenítette meg Willy Loman alakját.

A szatmári rendezvénysorozat legfontosabb része természetesen a miniévad volt. Már tavaly lehetett tudni a műsorterv láttán, hogy igazi ünnepi szezon lesz ez. Rendezett a nagyszínpadon Mizantrópot a társulathoz csatlakozott Sardar Tagirovsky, ismét jött vendégnek Bocsárdi László, valamint megnyerték Andrei Şerbant, hogy – pályáján először – musicalt vigyen színre, a My Fair Ladyt. A miniévad utolsó estéjére pedig egy tavalyi bemutató jutott, a Márkó Eszter rendezte Hegedűs a háztetőn, amelyet állótapssal fogadott a közönség.

A szatmári színház szíves meghívásával élve négy nap alatt hat produkciót láthattam, köztük a színház huszonegy éve létrehozott Brighella Bábtagozatának Világgá mentem, majd jövök! című előadását. A címből sejthetjük – ha talán nem ismerjük az alapművet Michael Endétől –, hogy itt egy gyermeki sérelemből fakadó világgá menésről van szó. Nyolcéves kisfiú a főhős, Soma, akit a bábtagozatot vezető Nagy Regina rendezésében Bandura Emese látványtervező jóvoltából igen szeretnivaló bábfigurának láthatunk Kófity Annamária megformálásában. Vörös kóchaj, fekete kötött sapka, fanyar mosolyú arcocska, kapucnis felső, farmernadrág, tépőzáras edzőcipő. A gyermek problémái – úgymint: a felnőttek hülyék, nem értik meg őt, ráadásul kapott egy kishúgot – természetesen feloldódnak a szeretetben a mese végére. De az elég nyomasztó, hogy a világ felfedezése közben jószerével nem is történik Somával más, mint hogy találkozik egy hajléktalannal, aki ravasz mesével kicsalja tőle az összes zsebpénzét. Az előadás különleges világú. Sokat használják a sötétet, amelyben parókák, szájak, ruhadarabok fluoreszkálnak. Ennek van némi félelmetes hatása – hétévesnél idősebb nézőknek ajánlják a produkciót –, amit még fokoz Fehér Róbert zenéje. De azért csont nem törik, pánik nem támad sem a színpadon, sem a nézőtéren.

Varga Lóránt: Interaktív, r.: Lendvai Zoltán

A szatmári Északi Színház két társulata (a román és a magyar) a négyszáz nézőt befogadó nagyszínházon osztozik. Ezen kívül lehetőséget ad kisebb, kamara méretű előadások bemutatására a színház közelében kialakított ötven férőhelyes Ács Alajos Stúdió – ideális terepe a műhelymunkának és a kísérletezésnek. Két délutánom telt ezen a kis játszóhelyen kortárs művekkel, Mika Myllyaho Káosz című darabjával, illetve Varga Lóránt Interaktívjával. A háromszereplős Káosz női történetei bizonnyal számot tarthatnak a nézőnők érdeklődésére, valamint jó szakmai lehetőséget kínálnak arra, hogy három színésznő több szerepet játszva hozzásimítsa a kissé talán nagyszínpadi játékmódját az intimebb színházi térhez. Csábi Anna vendégrendező pasztell függönyök elé helyezte a színfoltként is beváló fáradt lilába öltöztetett, finom, érzékeny arcú Gál Ágnest, a sárgában karakterizáló Keresztes Ágnest és az erős gesztusokkal dolgozó, hars, tavaszifűzöld ruhás Rappert-Vencz Stellát. A végén a színésznők leülnek, és magukról meg a szerepformálásukról ejtenek pár privát szót.

Varga Lóránt Interaktívjának helyszíne egy hostel szobája, emeletes ágyak, az asztalon műanyag poharak. Lendvai Zoltán rendező a díszletre hosszas reklámfilmet vetít (talán) egy angolszász iskoláról vagy szervezetről, a középpontban egy kislányból diplomássá növő nőről. Ez a nyitány némiképp félrevezető, hiszen a darab szereplői magyar pedagógusok, általános iskolai tanárok. (Megmondom rögtön: az elragadó griberlijű Bogár Barbara életteli matektanárnőjét találtam a legátütőbbnek.) Egy kórusverseny kísérőiként töltik együtt az időt, isznak, beszélgetnek, szidják a rossz nebulókat. Kitűnő alkalom ez a Nagy Csongor Zsolt játszotta történelemtanár számára, hogy pontos terv alapján megreformálja az iskolát, illetve utóbb durva eszközökkel, tisztességesnek nem nevezhető módon megpuccsolja a Varga Sándor alakította igazgatót. Rappert-Vencz Stella énektanárja eleinte csendes szemlélő, aztán sodródó résztvevő, míg Méhes Kati pontosan érzékelteti, hogy idős biológiatanárnőként nemcsak komoly múltja van, de a kraft sem fogyott még ki belőle. A darab – amely a második rész végére politikai parabolává alakul – ugyan nem egy sebből látszik vérezni, de ez nem csökkenti a társulat érdemét: be kell mutatni kortárs szerzők darabjait, abból tanul az író. Jó esetben a színészek és a közönség is.

Amphitryon, r.: Bocsárdi László

Bocsárdi László harmadszor jött a szatmári társulattal dolgozni. Meg is látszik az Amphitryonon, hogy a színészek már nem járatlanok a Bocsárdi-féle színházcsinálásban. Van köztük mintaadó: a Sosiast játszó Diószegi Attila, aki vagy tizenöt évig dolgozott Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László keze alatt. Heinrich von Kleist darabja füstös, ködös, háborús előadásban elevenedik meg a nagyszínpadon. Arról szól, hogy talán nincs is határa a manipulációnak: odáig el lehet jutni vele, hogy tárgya/alanya – esetünkben Nagy Csongor Zsolt Amphitryonja és Diószegi Attila Sosiasa – a saját identitását megkérdőjelezze, netán el is veszítse. Ennek a markáns előadásnak van néhány különleges eleme, például amikor a Bartha József tervezte díszlet nagy, vastag fémfalai, a beléjük bújt díszletezők által gurigatva feltárják Amphitryon házát, benne zöld kert és fejen álló ezüst figura. Baljós a katonák által elözönlött befejezés is, amely semmi jót nem ígér hőseinknek (és nekünk). Orbán Zsolt ál-Sosiasa, Hermész és Rappert-Vencz Gábor kedélyesen élvhajhász ál-Amphitryonja, Zeusz első számú áldozata Amphitryon felesége, Alkméné, akinek szerepében Sosovicza Anna az előadás legerőteljesebb, leghathatósabb alakítását nyújtja. A Gyergyószentmiklósról ideszerződött színésznőnek furcsa a beszéde, furcsa a hevessége is, de elképesztő mennyiségű szenvedélyt és energiát mozgósít. Egy békés, boldog, szerelmes lélek lebomlását ábrázolja. Úgy omlik össze ez az erős, egyenes asszony, hogy annak robaját hallja lelki fülével a néző.

Andrei Şerban és Daniela Dima társrendező a My Fair Ladyben nagyjából korrekten levezénylik a musicalt. Bodor Johanna szellemes koreográfiájára angol szöveggel éneklik a dalokat a szereplők. Irina Moscu fel-le járó oszlopokat mozgató díszletében a színészcsapat a legfőbb látványosság. Fekete-fehérbe öltöztetett lóversenyközönség és magentaszínű estélyi viseletet hordó bálozók (jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna és Daniela Dima). A rendezői hangsúly a Kovács Nikolett játszotta Eliza helyzetére került. Bodea Gál Tibor Higgins professzora a fekete krampusz külsejével és a nem kifejezetten természetesen recsegős hangjával leginkább egy gyerekdarab negatív figurájára emlékeztet. A házában, oszlopos fonetikai műhelyében úgy bánik a kikupálandó virágoslánnyal, mintha a rabszolgája lenne. Semmi nyoma, hogy bármilyen érzelem, vonzalom, vágy ébredt volna benne. Nem csoda, hogy a végére, mire Eliza kék nadrágkosztümös, akár menedzsernek vagy felső vezetőnek is beillő öntudatos nővé válik, már nem szorul rá, nem ragaszkodik annyira Higginshez. Valószínűleg nem fog visszamenni hozzá. (Akárcsak az alapmű, Shaw Pygmalionjának Elizája.)

My Fair Lady, r.: Andrei Șerban

A miniévadot záró Hegedűs a háztetőn, ez a szeretnivaló zenés előadás méltó befejezése volt a rendezvénysorozatnak. Ott táncolt és énekelt benne szinte a teljes társulat. Márkó Eszter rendezése ugyan nem a gördülékenységével tüntetett, de Tevjeként a szatmári vezető színész, Rappert-Vencz Gábor energikus, jó érzékű és ritmusú, átélt alakítást nyújtott (nagy, világító kék szemmel). Mellette Kovács Nikolett nem a szokásos elnyűtt, fáradt, gondterhelt Goldét játszotta, hanem vidámat, sürgét, nevetőset. (Megjegyzem, az, hogy Kovács Nikolett adja Goldét és Eliza Doolittle-t is, arra utal, hogy talán hiány van Szatmáron igazán fiatal színésznőből.)

Amit láttam – láttam; amit nem tudtam, mert a múlt része, azt megtudhattam a szakmai konferencián, ahol az előadók korábbi korszakokról és produkciókról beszéltek. Ez tette teljessé a miniévadot Szatmáron, ahol érződik a színház történetében a folytonosság, az elődök spirituális jelenléte vagy legalábbis nem felejtése. Szeretettel gondolok azokra, akik ott lesznek majd a szatmári Harag György Társulat 100. születésnapjának ünnepségén.