Szerintem drámaíró az, aki nemcsak drámát ír, hanem azt is tudja, mitől működik jól egy színpadi szöveg. Nem azért nincs sok drámaíró, mert ezt ne tudnák, hanem mert olyan helyzetbe került a drámaíró szakma, hogy nem éri meg ezzel foglalkozni, nem lehet belőle megélni, nem kérnek fel.

Székely Csaba. Fotó: Bereczky Sándor

Dolgozol most valamin?

Állandóan dolgozom valamin. Az esetek száz százalékában felkérésre, most éppen a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház számára írok egy darabot. Kivéve, amikor olyan helyzet áll elő, mint idén, hogy egy színész barátom, Galló Ernő számára írni fogok egy monodrámát.

Valahol nyilatkoztad, hogy a drámaírókat nem kérik fel a színházak, ezek szerint, legalábbis a te esetedben, ez megváltozott.

Nem változott meg. A színházak általában rendezőket kérnek fel, közösen keresnek egy darabot, ami a rendezőnek is megfelel és a színháznak is jó. A rendező időnként mondhatja, hogy kortárs darabot szeretne, és hogy Székely Csabával szeretne együtt dolgozni. Ebben az esetben a színház kénytelen felkérni Székely Csabát.

Olyan nem szokott történni, hogy egy színház direkt téged kér fel?

Olyan is van, de nagyon ritka. Például a székelyudvarhelyi színház így keresett meg, de a Szegedi Nemzeti Színház is felkért egy színdarabra, aztán szólt Alföldi Robinak, hogy rendezze meg, ebből lett a Mária országa. A színházaknak jobban megéri, ha azt kérdezik, nincs-e véletlenül valami darabom, amit még nem mutattak be. Nem íróasztalfiók-író vagyok, szeretek úgy írni, hogy tudom a helyét a darabnak, ennek látom értelmét, ez egy élő műfaj, papíron nincs sok értelme. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy vannak emberek, akik szeretnek velem dolgozni, vannak együttműködések, felkérések rendezők részéről. Sebestyén Abával például szinte állandónak mondható a munkakapcsolatunk.

Többnyire történelmi témájú darabokat írsz, illetve gyakran foglalkozol a hatalom kérdésével. Erre kérnek fel, vagy te  kanyarodsz ide?

Szegeden egy történelmi darab megírására kértek föl, de eredetileg más lett volna a téma. A legújabb történelmi témájú munkám Az igazság gyertyái. Ez egy régóta dédelgetett terv, amit 6-7 éve görgetünk magunk előtt Sebestyén Abával. A Vitéz Mihály egy pályázatra született még a pályám elején. A történelmi darabjaim is jelentős részben a mai ember viszonyairól beszélnek a történelem tükrében. Mindegyiknek van kapcsolódása a mához, és hát az emberek nem sokat változnak, igaz sokat szelídültünk a történelem során, az emberi életet valamivel többre becsüljük, de az emberi méltóságot nem feltétlenül, csak más módszereink vannak a sárba tiprásra.

A közéleti téma sem idegen tőled.

Igen, igazából ez az én vonalam, ez az én világom, ebben szeretek működni. Magyarországon van egy erőteljes elvárás az írók irányában, hogy ne politizáljanak. Az a nagyon érzékeny helyzet állt elő, hogy bármilyen panaszt vagy kritikát fogalmazol meg, a társadalom bármely szeletével kapcsolatban, bármiről, amiről úgy gondolod, hogy nem működik elég jól, a hatalom elleni támadásnak fogják fel, és azt mondják, hogy politizálsz. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli filmszereplők például rengeteget tudtak panaszkodni arról, hogy magasak a rezsiköltségek, drága ez, drága az, nincs ez, nincs az. Ma, ha panaszkodsz, azt mondják, gyalázod a kormányt és politizálsz. A színház egyik hagyományos feladata tükröt tartani a társadalomnak, és én ezt szeretem csinálni.

Ez az elvárás öncenzúrára kényszerít? Megállítja a tollad?

Nem állít meg, de a rendezőtől és a színháztól is függ, hogy mennyire vállalják be. Van úgy, hogy a színház nem vállalja be, és nem lesz belőle előadás. Sajnos voltak erre példák.

Például a Vígszínház?

Igen, például a Vígszínház.

Mi történt ott?

Szombathelyen műsorra tűzték az Öröm és boldogságot, amit Alföldi Robi rendezett volna, de aztán az akkori igazgató úgy döntött, mégsem mutatja be. Megvolt a szereposztás, a bemutató időpontja, de félt attól, hogy milyen következményei lennének és milyen hatással lenne a társulatra. Megértem, nem hibáztatom, de soha nem fog ez a társadalom elindulni a normalitás útján, ha így gondolkodunk, ha nem vagyunk elég bátrak. Ez a fajta bátorsághiány és társulatféltés jelentkezett a Vígszínház esetében is.

De akkor miért téged kértek fel?

Először itt is a rendezőt, Kincses Rékát kérték fel, ő pedig engem. Nekem is, és Rudolf Péternek is volt egy elképzelése arról, hogy nagyjából milyennek kéne lennie ennek az előadásnak. A kettő részben találkozott, főleg abban, hogy ez ne egy árokásó darab legyen. Hogy mi az, ami szerintem nem árokásás, és mi az, amit ő gondol erről, az nagyon különböző. Nekem már van tapasztalatom konfliktushelyzetben élő közösségekről írni, abból a szempontból, hogy az ne legyen árokásó. Írtam egy darabot, ami konkrétan a magyar–román viszonyról szól, de ez a téma megjelenik más munkáimban is. Ezeket Marosvásárhelyen mutatták be a fekete március helyszínén, ahol a magyarok és románok egymásnak estek, ez egy sokkal durvább helyzet, mint ami Magyarországon a bal- és a jobboldal között feszül. Van tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogyan lehet ezeket a problémákat tematizálni. Igen, ki voltak mondva a dolgok, az egyik elvem ugyanis az, hogy ezeket ki kell mondani, mert az igazság felszabadít. Rudolf Pétert egész életemben tiszteltem, tehetséges színésznek tartom, éppen ezért az volt bennem, hogy szeretnék adni valamit neki, amitől szeretni fogják a színházát, új közönséget tud bevonzani, és olyan kritikai visszhangot kelt, amilyen eddig még nem volt. Ez a gesztus végül is nem valósulhatott meg. Az, hogy teljesen ingyen végigdolgozol rabszolgatempóban három hónapot, majd kirúgnak egy hivatalos ügyvédi levéllel, és meg se beszélik veled, hogy miért, szerintem egyáltalán nem elegáns, így nem lehet bánni egy emberrel, ezt nem lenne szabad. Egy későbbi interjúban meg egyszerűen hazugságokat állít rólam Rudolf. Azt mondta a HVG-nek, hogyha valaki megnézi a pályámat, azt láthatja, hogy sokszor előfordult már velem, hogy nem fejeztem be időben a darabot, és emiatt elmaradt a bemutató. Ilyen sohasem történt. Azt mondta, én azelőtt írtam ki a Facebookra, hogy ez az előadás nem fog megvalósulni, mielőtt ő úgy dönthetett volna, hogy esetleg elhalasztja. Az az igazság ezzel szemben, hogy én csak azután tettem ki ezt a posztot a Facebookra, miután a színház ügyvédeitől megkaptam a hivatalos leveleket, hogy nem lesz előadás. Hazugság, amiket állít, és nem értem, hogy miért tesz ilyet. Mi a humanizmus szellemében dolgozunk, az emberiességet terjesztjük a világban, ez az egyik feladatunk, és ha valaki ez ellen vét, nem biztos, hogy alkalmas a színházvezetői posztra.

Az igazság gyertyái, r.: Sebestyén Aba, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Fotó: Bereczky Sándor

A szakmán belül volt ennek visszhangja, volt, aki kiállt melletted?

Nem, nem érzékeltem, ez egy elhallgatott dolog volt. Az az igazság, hogyha ugyanez a román színházi kultúrában történik, hatalmas botrány kerekedett volna belőle. Itt engem tartanak a megsértett egójú írónak, aki ráadásul nem írta meg a darabot, és még pofázik is.

Sok színház úgy van vele, hogyha elő tud venni egy Shakespeare-t, amiben burkoltan lehet közéleti témákról beszélni, miért vegyen elő egy kortárs drámát, ami pacekba odamond?

A félelem az egyik oka annak, hogy ilyen kevés szókimondó kortárs dráma van a magyar színpadokon. Ez annak köszönhető, hogy itt elnyomó rendszer van. Elnyomó rendszer alatt azt értem, hogy az emberek félnek a vezetőiktől. A félelem miatt pedig beindul az öncenzúra, és az öncenzúra hatására megnyomorítanak drámákat, előadásokat, amelyek jobbak is lehetnének. Amikor romantikus érzelmekről beszélünk, az elhallgatás, a titok szebb és izgalmasabb, mert van valami szépség a titkolt sóvárgásban. Viszont amikor közéleti témákról beszélünk, fontosnak tartom, hogy mondjuk ki, ami van.

A színházigazgatók többnyire úgy gondolkodnak, hogy ha most kimondjuk a dolgokat, akkor ez csak a mostra és az ittre érvényes, tíz év múlva ez már senkit sem fog érdekelni. Márpedig mi éppenhogy az itt és most művészetét csináljuk, egy színdarabnak itt és most kell ütnie, itt kell erősnek lennie, itt kell hatnia.

Amikor dolgozol egy drámán, tudod, hogy kik fogják játszani az adott szerepeket?

Általában tudom, és ez megkönnyíti a helyzetet, így sokkal élvezetesebb írni, még a karakterábrázolás is könnyebb. Persze van ebben egy olyan veszély, hogy erősíted egy bizonyos karakterszerepbe beskatulyázott színész skatulyáját, mert esetleg te is egy olyan szerepet fogsz neki írni, amit már harminc éve játszik. Arra törekszem, hogy a színész szeresse amit csinál, szeresse mondani azokat a mondatokat, szeressen benne lenni azokban a helyzetekben. Abból lesznek a jó előadások, amelyekben a színész jól érzi magát, mert akkor tudja a közönséget is bevonzani.

Szívesen alakítasz a szövegen miután megírtad, vagy hagyod, hogy menjen minden a maga útján?

Egy ősbemutató esetében szerintem jó, ha a szerző elképzelése valamilyen módon megvalósul a születendő előadásban, mert ha nem, és azzal teljesen ellentétes a dolog, az kihatással van a darab további sorsára. Ha nagyon nem sikerül valami az adott színrevitelben, lehet, hogy később senki más nem fogja műsorra tűzni azt a darabot. Arra, hogy az én szándékaim is megjelenjenek egy előadásban, Sebestyén Aba a biztosíték. Ő mindig figyelembe veszi, amit gondolok. Amikor ő azt mondja, hogy itt kéne még egy pici jelenetecske, itt beszélgessenek még vagy csináljanak valamit, akkor azt szívesen leírom.

És abban az esetben, ha nem Sebestyén Abával dolgozol?

Mások nem szoktak hívni, hogy vegyek részt a próbafolyamatban. Az olvasópróbán vagy a bemutató előtt egy-két nappal ott szoktam lenni, de a próbákon már nem veszek részt. Ilyenkor azt valósítják meg, amit ők szeretnének. Az én elvem az, hogy meg kell próbálni úgy írni, hogy ne nagyon legyen lehetőség mást csinálni, mint ami meg van írva.

Volt, hogy csalódtál?

Általában nem csalódom, mert nem igazán tudnak eltérni attól, amit kitaláltam. De volt olyan élményem, hogy annyira átdolgozták a szövegemet, hogy már nem éreztem a sajátomnak. Igazából úgy kellett volna feltüntetni a plakáton, hogy Székely Csaba darabja vagy elképzelése nyomán írta a társulat, de az én nevem ne legyen ott, mert nincs sok közöm hozzá. Amikor nem írták át teljesen a szöveget, nem találkoztam olyan elképzeléssel, amivel ne tudtam volna egyetérteni.

Ezek szerint követed a drámáid útját, és nem mindegy, mi lesz belőlük.

Szövegszinten is foglalkoztat, hogyan fog elhangozni a színpadon. Mondatokat írok át, mert rájövök, ha ez színpadon elhangzik, akkor a negyedik szó nem lesz érthető, ilyenkor találok helyette egy szinonimát, vagy egy olyan szót, ami nem folyhat össze az előzővel. Picit a színész és a rendező fejével is gondolkodom, hogy a szöveg minél jobban mondható legyen és legyen ritmusa. Egyelőre nem tudom, mi lenne, ha én állítanám színpadra a saját szövegemet, de szerencsére erre is lesz példa. Jövő tavasszal rendezni fogok a Pinceszínházban egy monodrámát, amit én írok, és Bakonyi Csilla fogja játszani.

Magyarországon sok dráma, ami megszületik, a színészek improvizációjából dolgozik. Erről mit gondolsz?

A színházcsinálás az első. Nem az a fontos, hogy az adott darabot mennyire vágják szét, hogyan húzzák meg és állítják színpadra, hanem az, hogy amit kezdenek vele, az az előadás érdekeit szolgálja. Ha úgy születik jó előadás, hogy nyolcan-tízen csinálják, teljesen rendben van. Ha rossz előadás születik, akkor úgyis mindegy. A közösségi színházcsinálás nagyon jó hozadéka az elmúlt tíz-húsz évnek, egy picit felváltja azt a rendezői zsenikultuszt, ami miatt szabadúszó drámaíróként tulajdonképpen még ma is szenvedek. A színházak nem gondolkodnak drámaírókban, inkább rendezőkben, és zsenirendezőket kérnek fel, vagy olyan fiatal rendezőket, akikben ott van az isteni szikra, vagy azt gondolják róla, hogy ott van. Írókban nem gondolkodnak.

Kellene gondolkodniuk?

A magyar színházi kultúrában még mindig a szöveg az alap. Sokkal közelebb állunk az amerikai és az angol színházi kultúrához, mint gondolnánk. Próbálunk különböző trükkökkel élni, de a magyar közönség a történeteket szereti és a hagyományos dramaturgiát. Istenítünk minden olyan tökéletesen értelmetlen előadást, aminek picit is izgalmas a formája. Formát létrehozni könnyű, színházi kiáltványt írni is az. Néhány évvel ezelőtt Milo Rau svájci színházvezető írt egy színházi kiáltványt, amitől sokan hanyatt estek, hogy micsoda színházi gondolatokat fogalmaz meg. Én azt gondoltam róla, hogy egy ilyet fél óra alatt meg tudok írni, a kiáltványok önreklámok tulajdonképpen. Bármikor lehet nagyot mondani a színházról.

Vannak ma olyan drámaírók, akiket a színházak felkérhetnének új darabok írására?

Szerintem drámaíró az, aki nemcsak drámát ír, hanem azt is tudja, mitől működik jól egy színpadi szöveg. Nem azért nincs sok drámaíró, mert ezt ne tudnák, hanem mert olyan helyzetbe került a drámaíró szakma, hogy nem éri meg ezzel foglalkozni, nem lehet belőle megélni, nem kérnek fel. Lehet, hogy a drámaíróképzésnek eleve olyannak kéne lennie, hogy a színházak lehetőséget biztosítsanak a bemutatkozásra. Működhetne a színházak mellékprojektjeként, ahol a színház felkarolja a drámaírókat, és ha sikerül valami jót írni, a színház műsorra tűzi. Biztosítani kéne a bukás lehetőségét is, persze ettől nagyon félnek a színházak a jelenlegi anyagi körülmények között. Azt látom, hogy egy rendezőnél nem baj, ha bukik. Csinál egy jó előadást, utána három rosszat, mégis további felkéréseket kap, a drámaíró viszont újra és újra be kell bizonyítsa, hogy ért hozzá, és még akkor sem fognak bízni benne.

Sehol máshol nincs drámaíró szak, csak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Miért nem tanítasz ott?

Tanítanék, ha felkérnének, de nem kértek fel. Albert Máriának köszönhetem, hogy időnként voltak workshopjaim, egyszer meg egy fél éves kurzusom. Marosvásárhelyen van egy kis tér, a Drámazóna – ami szintén Albert Marinak köszönhető –, ahol felolvasó színházi előadások vannak a drámaíró hallgatók írásaiból. Az Egyetemnek van saját színpada, szerintem biztosítania kéne a fiatal drámaíróknak a megmutatkozási lehetőséget ugyanúgy, ahogy a kezdő színészek és rendezők is megmutatkozhatnak azon a színpadon. Az ő szövegeiket is színpadra kéne állítani. Fontos lenne, hogy a színész, a rendező és drámaíró szakok állandóan együttműködjenek.

Hogy lesz valakiből drámaíró? Mert úgy tudom, novellákkal kezdted.

Sajnos igen. Nem akartam drámaíró lenni, mert féltem a színháztól, nem akartam a színház közelében lenni.

Féltél?

Nem magától a színháztól, színházba járni szerettem, színházi ember nem akartam lenni. Úgy láttam, nagyon leszűkíti a gondolkodását azoknak, akik bekerülnek, csak színházban tudnak gondolkodni, és mindent ebből a perspektívából szemlélnek.

Végül te is ilyen lettél, nem?

Igen, de pont ezt akartam elkerülni. Úgy gondoltam, lecsökkenti az ember érdeklődési körét, és én sok mindennel szerettem volna foglalkozni, nemcsak ezzel. Végül is nagyjából tényleg csak ez lett. Azért lettem drámaíró, mert hallgattam a sors szavára, nem vagyok spiri, de amiről azt gondolom, hogy ez egy jel, egy útbaigazítás, akkor azt megpróbálom követni.

Mi volt a jel?

Amikor az első darabomat megírtam, a Szeretik a banánt, elvtársak?-at, és beküldtem a BBC pályázatára, egyáltalán nem számítottam rá, hogy a nyertesek között lesz, és a legjobb európai drámának választják. Pont abban az évben indított drámaíró szakot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Akkor azt gondoltam, hogy ezek valahogy összefüggenek. Az első év nagyon nehezen ment, de aztán másodévben egyre inkább úgy éreztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. Sokat tanultam Horváth Pétertől, Spiró Györgytől, Hatházi Andrástól és a kollégáimtól. Segítettek a fejlődésben, és ezért hálás vagyok nekik.

10, r.: Sebestyén Aba, Radnóti Miklós Színház. Fotó: Dömölky Dániel

Az írás önmagában is mozgat, vagy csak azért írsz, hogy egy jó előadás szülessen belőle?

Nem, belső kényszer is az írás, muszáj valamit írni. Az összes dolog közül, amit írni lehet – és ebbe beletartozik az esszé, az újságcikk, a kiáltvány –, a drámaírást szeretem a legjobban. Igaz, elég gyakran mondogatom, hogy ebben az országban, ebben a világban, csak a hülyék írjanak, és abba fogom hagyni, menjetek a francba, mert itt nem érdemes, de mégsem tudok leállni.

Miért pont drámaíróként tudod a legjobban kifejezni magad?

Annyira a lényegre koncentrál, mint semmi más. Szeretem, hogy nem kell leírással foglalkozni, hogy milyen színű az ég és hogyan hajlik a fűszál a szél fuvallatára. Bejön két szereplő és egymásnak esnek, nekem ez tetszik, mert a lényegre koncentrál. Odáig kell feszíteni, amíg a jelenet feszültsége tart, amikor kezd egy picit kiengedni, vége a jelenetnek. Én ezzel tudok menni.

Mennyire vagy tudatos írás közben, kidolgozol mindent vagy hagyod sodortatni magad?

Is-is, az mindenképpen megvan, hogy ki kicsoda. A sodortatás része, hogy milyen lesz a karakter. Kitalálom, milyen tulajdonságaik vannak, hogyan gondolkodnak, de amikor elkezdem őket beszéltetni, nem mindig akarnak olyanok lenni, mint amilyennek elképzeltem őket, elkezdik élni a saját életüket. Amit elképzeltem, nem működik a másik karakterrel való beszélgetés vagy interakció során, másfajta hozzáállás működik. Ilyenkor hagyom, hogy megtörténjen ez a másfajta hozzáállás, így változnak a szereplők az írás során.

És ezáltal változik a történet is?

Az elejét és a végét tudom, de szeretek hagyni magamnak egy kis bizonytalanságot, hogy felfedezés legyen számomra is az az út, hogyan jutok el oda. Vannak darabok, ahol nagyon ki kell dolgozni mindent, például a 10-nél, de ahol nem kell ennyire kimérni mindent, ott mindig jut egy adag meglepetés nekem is. Útközben olyan, mint amikor bekapcsolod a biztonsági övet, és hallod azt a klikk hangot, hogy na, itt összekapcsolódott valami, és ez elégedettséggel tölt el.

Volt bármilyen kudarcélményed a saját írásaiddal kapcsolatban?

Az Öröm és boldogság című darabom az, ahol volt egy szándék, ami túlságosan erőteljesen rajta van. Nem kell okoskodni, nem kell megmondani az embereknek hogyan éljenek és mit gondoljanak, ki kell választani egy jó témát, megfelelő szereplőket, ők sokkal összetettebben és több oldalról megvilágítva el fogják mondani a dolgokat. Az Öröm és boldogságban viszont elmondtam, hogy mit kéne gondolni, és ilyen szempontból ezzel nem vagyok elégedett. A saját elveim ellen vétettem, de nem bánom, hogy megírtam.

Olvasol kritikát?

Persze, mindig.

Volt olyan, ami megbántott?

Mivel alapvetően hasznos dolognak tartom, ezért a megbántódással is óvatosan bánok, nem szeretek megbántódni, kritika nélkül pedig nem lenne teljes a színházi élet. Volt úgy, amikor azt éreztem, hogy itt félreértettek, vagy lusták voltak, és ha picit jobban belegondoltak volna, akkor meglátták volna, hogy nem úgy van, ahogy leírták. Próbálok úgy tekinteni a kritikára, mint amiből tanulni lehet, egy jó kritika bővíteni és gazdagítani tudja azt, amit a saját művemről gondolok. Nem szeretem a személyeskedést, vagy amikor érezni a kritikuson, hogy az aktuális lelkiállapota befolyásolta az írást, vagy az, hogy magánemberként mit gondol. Az azóta megszűnt Népszabadság hasábjain jelent meg egy borzalmas kritika, ami azzal a mondattal kezdődött, hogy Székely Csaba egyre rosszabb drámákat ír. Ez a személyeskedésnek olyan foka, amit nem kellene megengednie magának egy kritikusnak. Mi köze ehhez annak az előadásnak, vagy azoknak a nézőknek, akik meg akarják ezt nézni? Mi közük hozzá, hogy milyen tendencia mutatkozik az én drámaírói karrieremben? Ezzel számukra nem szolgáltatott különösebb információt, csak belém szúrt. Ráadásul nem is igaz, hiszen az adott kritikus nem is látott minden, a drámaimból készült előadást. Olyan drámák születtek ezután, amik erre rácáfoltak, például a 10. Van egy olyan hagyománya a magyar kritikaírásnak, hogyha bántó, akkor jó. Anélkül, hogy a többiekről rosszat gondolnék, Kovács Bálintot emelném ki, az ő kritikáit szívesen olvasom akkor is, ha nem az én előadásomról szól. Szeretem, ahogyan ír és ahogy látja a dolgokat. Írt már olyan kritikát egy előadásomról, amivel nem értettem egyet, és úgy éreztem, igazságtalan volt, de ennek ellenére őt mindig szívesen olvasom.

Szerintem szüksége lenne a magyar színházi életnek gyorsreagálású kritikára is. Például a Stuber Andrea-féle netnaplóra, persze nem mindig sikerül úgy, hogy ne bántson meg vele alkotókat, de az, hogy születik egy kritikai szöveg még aznap, vagy másnap reggel, az szerintem fontos. A Mária országa kapcsán ő volt az egyetlen, aki elkérte a szöveget, bár nem látta az előadást, de elolvasta, és jelölte is a Kritikusdíjra. A többi kritikus el se olvasta a szöveget. Volt egy-kettő, aki elment megnézni az előadást, például Kovács Bálint, és ennyi.

Mária országa, r.: Alföldi Róbert, Szegedi Nemzeti Színház. Fotó: Szabó Luca

Hogyan fogadják a munkáidat Magyarországon, illetve Romániában, van különbség?

A román színház magyarul író román drámaírónak tart, játsszák is a darabjaimat román nyelven. Ha Caragiale, aki görög volt, lehet a legnagyobb román drámaíró, akkor miért ne lehetne egy magyar is román drámaíró, ha Romániában él és alkot. A kortárs román drámáról szóló színháztörténeti munkában is benne vagyok, mint kortárs román drámaíró. A román színház sokkal nyitottabb, mint a magyar, azokra a dolgokra is, amelyek a színházi szcénában történnek szerte a világon. A Szebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál egy óriási inspirációs forrás a román színházi alkotók számára. Láthatnak előadásokat Tokiótól Luxemburgig, Melbourne-től Mexikóvárosig. Átengedik magukon azokat a hullámokat, érzéseket és folyamatokat, amelyekkel ott szembesülnek. Magyarországon ezt nem annyira tapasztalom.

Olvasol drámákat?

Nem igazán. Bevásároltam egy csomó, észt, dán, skandináv, orosz kortárs drámakötetet, de rá kellett jönnöm, hogy ennek nem volt sok értelme, mert képtelen vagyok egyet is elolvasni.

Annyira rosszak?

Igen, nem tetszik. Fölösleges befektetés volt, nem tudom, de lehet, hogy rossz oldalnál nyitottam ki őket. Például amikor először olvastam Viripajevtől, nem tetszett. Aztán láttam a tatabányai Részegeket, és rájöttem, hogy milyen jó, és a látottak után felülbíráltam azt, ami a papíron van. Most már nagyon jó írónak tartom. Ez is csak engem igazol, mert mindig azt mondom, hogy engem ne olvassatok, hanem nézzétek meg a színdarabomat a színházban.

Akkor mit olvasol? Egyáltalán fontosnak tartod az olvasást?

Igen, csak sajnos nagyon kevés időm van rá. A Vörös és feketét olvasom Stendhaltól, nekem ez kimaradt annak idején. Visszatérve arra, amit az elején mondtam, a magyar színházi kultúrában elvárás, hogy ne politizálj. Ha valaki a Vörös és feketét bárhol kinyitja, és olvas belőle 5-6 oldalt, biztos, hogy találkozni fog politikával: liberálisok, baloldaliak, bonapartisták, royalisták lépten-nyomon. A világirodalom egyik legnagyobb regénye sűrűn politizál, és úgy is megértem, hogy milyen volt az általános vélekedés a bonapartistákról a főnemesség körében, vagy hogyan gondolkodtak a köznemesek, papok, kisemberek, és egyáltalán, milyen volt a politikai légkör, ha nem pontosan ismerem az adott történelmi kort. Ha száz év múlva elővesznek egy Székely Csaba-darabot, talán megértenek valamit abból, hogyan működünk ma, itt, ebben a kultúrkörben.

Egy művésznek mennyire kell foglalkoznia közélettel, politikával?

Szerintem ez alkati kérdés elsősorban. Legyünk boldogok, éljünk szabadon, ez a fontos, és ha a politizálás nem tesz boldoggá, akkor ne csináld. De ha valakinek sokat jelent, és szeretne foglalkozni vele, azt meg nem kell lehurrogni, és azt mondani, hogy te csak írjál, és ne politizálj. Ugyanakkor nem gondolom, hogy nekem meg kéne mondanom, kire kell szavazni és melyik rendszer rosszabb. A műveimen keresztül szeretem megmutatni, hogy bizonyos káros folyamatok hogyan működnek. Hogyan lehetséges az, hogy egy embert – aki a szomszédom volt, jóban voltam vele –, rövid idővel később már nem is tartom embernek, és azt gondolom róla, hogy el kell taposni, meg kell semmisíteni. Ezeknek a folyamatoknak a veszélyességére például felhívhatjuk a figyelmet, és ezt nem tartom politizálásnak.

Érnek a véleményed miatt olyan támadások erdélyi magyarként, hogy nem vagy eléggé magyar?

Persze. Az, hogy időnként interjúkat adok, és közéleti témákról beszélek, eddig csak rosszat hozott az életemben. Viszont ha befognám a szám és nem beszélnék erről, azzal magamat hazudtolnám meg. Ha a véleményemre kíváncsi valaki, elmondom, akkor is, ha kellemetlen, szerintem ennek így van értelme. Erdélyi magyarként ez nagyon így van, kötelességed azt gondolni, hogy Magyarország miniszterelnöke törődik velünk, segít minket. Az otthoni fideszesek egyébként sokkal normálisabbak, lehet velük beszélgetni, bizonyos helyzetekben ők is látják a rendszer visszásságait, nincs olyan éles szakadék, mint itt. Hogy magyar- meg székelyellenes vagyok, Az igazság gyertyái kapcsán is felmerült, dehát ez nyilvánvaló ostobaság. Ha valaki ismer, tudja, hogy milyen vagyok, szeretem Erdélyt, szeretek ott élni, szeretem a közösséget is, de ugyanúgy, ahogy egy fekete ember kimondhatja azt a bizonyos „n” betűs szót, és szabad a sajátjait kritizálni meg szidni, akkor legyen nekem is szabad. Amikor a tükörben meglátod, hogy mustáros az arcod, ne a tükröt szidd, hanem töröld le az arcod. Erdélyiként annyira egyszerű lenne igazodni és kijelenteni, hogy imádom ezt a rendszert – rögtön jönnének lehetőségek, díjak, pénz, pozíció, minden. Mégis a nehezebbik utat választom, meg szeretném mutatni hol van a probléma és beszélni róla. Erkölcsileg ez a helyes, és szerintem a színháznak is ezt kéne csinálnia, hogy erkölcsileg helyes dolgokat közvetít.

Lehet egyezség abban, hogy erkölcsileg mi a helyes?

Szerintem nem kérdés, hogy erkölcsileg mi helyes, csakhogy az emberekkel elhitették, hogy az is helyes, ha végtelenül gyűlölöm a másikat. Ahogy bejövök ebbe az országba, mindenhol propagandaplakátokat látok, gyomorforgató és ízléstelen az egész. Az ízléstelenség a legjellemzőbb erre a rendszerre, és nemcsak arra, amit a politikai vagy a közéleti szférában csinálnak, hanem az általuk művészetnek tartott területeken is. Ha ízléses dolgokat csinálsz, akkor már felvetted a harcot.