Szenvedélyekkel teli két előadást láttam a mai Magyarország területének elsőként alapított magyar nyelvű kőszínházában, a 200. jubileumi évadát élő miskolci színházban. Sok tehetséges ember megfeszített munkájának köszönhető, hogy az utóbbi években a vidéki színházművészet zászlóshajójává lett ez az intézmény. Különösen becsülendő az a mindinkább erősödő törekvésük, amellyel az ifjúságot próbálják hatókörükbe vonzani. Most újfent tapasztalhattam: felnőtt módra beszélnek itt mindenkivel. S érthetjük ezen a darabválasztások rendjét, de a különböző rendezői nyelveket beszélő alkotók szabadságát is. Igen izgalmas volt közelről érezni, miképpen működik egy-egy produkció, ha az egyiket – a salemi boszorkányperek tragikus eseményeit felelevenítő Miller-darabot – a megszabadulás vágya, a másikat – Büchner költői játékát – a kiszabadulás reménye élteti. Kezdem a sötétebb történésekkel.

A szálemiek. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

„Mindig így volt e világi élet…” Akár Vörösmarty szavait is mormoghatta magában Rusznyák Gábor, a darab rendezője, amikor Hubay Miklós fordítását felfrissítve és különböző történeti korokból vett anakronizmusokkal díszítve mai színpadra igazította Miller 1953-ban írott, A salemi boszorkányok című darabját. Ezzel a művével, amit az azidőtájt Amerikában dúló „mccarthyzmus” allegóriájaként tartanak számon, mintha saját magát próbálta volna fölkészíteni Miller arra az 1956-os megpróbáltatásra, amikor Elia Kazan – mondván, hogy Miller kommunista gyűlésekre jár – följelentette őt. Az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság kihallgatta, sőt, el is ítélte az írót a Kongresszus „megsértéséért”, hisz nem volt hajlandó azonosítani azokat, akikkel a gyűléseken találkozott.

A Salem zord vidékén, puritán tanok szerint élő brit telepesek közösségében kirobbant tömeghisztéria első áldozatát, a hatvan éves Bridget Bishopot 1692. június 10-én akasztották fel, s az elhíresült „boszorkányper” során fellógattak még 18 helyi lakost, az idős Giles Corey meg a kínvallatásba halt bele. 80 embert börtönöztek be és 150 főt gyanúsítottak meg „fekete mágia” gyakorlásával – hamis vádak alapján. S hogy mi közünk minékünk ezekhez a hajdani perekhez? Mi közünk a félelem és a megfélemlítés légkörében élőket megkeserítő rágalomhadjáratokhoz? Döntse el ki-ki, tapasztalatai szerint. Csak köpködj, valami ott ragad majd! – üzemel a jelenkori propaganda, réges-régi módszereket megismételve. (Plutarkhosz mondja, hogy Nagy Sándor egyik „udvornyik”-jának volt hatékony életelve a mondás: „Audacter calumniare, semper aliquid haeret.” Azaz: Rágalmazz bátran, valami ott ragad!) Most, amikor a kivédhetetlen, mert központilag terjesztett befeketítő suttogásnak már oly sok hazai közösséget sikerült lebontania és lezüllesztenie, hogyne figyelnénk Proctorék drámájára! Miskolc színházcsinálói támadhatatlan áttétellel, de nagyon is hozzánk szólnak.

Nem mondom, okoz némi tájékozódási bizonytalanságot az első kép. Mint egy hatalmas jégbarlang, úgy magaslik előttünk Khell Zsolt díszlete, nyugtalanító, vízszintes tükörcsíkkal a hátfalában. De mit keres benne egy körözve zümmögő drón? Hol vagyunk? Később kiderül, mindig és mindenütt, ahol a hatalom és a lelkiismeret összeütközik, s ahol nem véd törvény, mert a becsület védtelen a vak hittel és a lejárató „kampányokkal” szemben. A gyönyörű, jégfehér templombelsőre emlékeztető színpadkép menet közben megmagyarázza magát, alighanem a salemiek imaháza ez, ahová – Tihanyi Ildikó lilás-fekete és indigókék ruháiba öltözve – szörnyülködni és jajongani gyűl össze a nép. Forrponton indul a játék, s aki magasba tartja a történéseket, az nem utolsósorban a szédült röpködéssel próbálkozó, és most felébreszthetetlen lánykája, Betty (Baranyi Emma) fölé hajló, beijedt Parris tiszteletest játszó Lajos András. Teljes a pánik, mert éjjel a lányok egy csapata titkos és tiltott varázsló szertartást játszott az erdőn, és mikor a tiszteletes meglátta őket, úgy megijedtek, hogy azóta se tértek magukhoz. Míg folyik a találgatás és a dolgok kimagyarázása, mint piros lángocska a zúzmarás légtérben, Abigail Williams (Prohászka Fanni) futkos veres fejkendőjében embertől emberig. Ő volt az éjszakai bűbájkodás szervezője, ő beszélte rá Titubát (Varga Andrea), Parris fekete (itt később felismerhetően cigányasszonynak öltöztetett) szolgálóját, hogy csirkevérrel és egyebekkel ügyeskedve rontást küldjön az ő hajdani asszonyára, Elizabeth Proctorra (Mészöly Anna), hogy annak halála után már teljes mértékben övé legyen az egyszer már megkapott gazda, John Proctor (Simon Zoltán), a település egyik első embere. A lányok, menteni próbálván magukat, arról hablatyolnak, hogy ők ördögi befolyás alá kerültek, s kezdik megnevezni a rájuk ható „boszorkányokat”. Megjelenik Proctor gazda, aki visszautasítja Abigail újabb, támadóan érzéki kínálkozását, olajat öntve ezzel a tűzre, s elérve, hogy Abigail újabb tervet forraljon Proctorné ellen.

A szálemiek

Megérkezik az ördögűzésre szakosodott Hale tiszteletes (Feczesin Kristóf), s megkezdődik a hosszú hónapokon át tartó vizsgálódás. Jönnek a városi bírák, a buzgó és kegyetlen, ifjú Danforth (Börcsök Olivér), az idősebb Hawthorne (Salat Lehel), s előttünk hullik szét a falu eddig úgy, ahogy, de mégiscsak összetartónak mondható közössége. Míg Thomas Putnam, a gazdag ember (Fandl Ferenc) már a saját további tollasodását tervezi, Mrs. Putnam (Seres Ildikó) a maga halott újszülöttjeit siratja, rontással vádolva a mindenki által szeretett és tisztelt, sokgyerekes Rebecca Nurse-öt (Nádasy Erika).

Mint az élő parázs, olyan Prohászka Fanni Abigailje. Kiemelkedő a Mary Warrent, Proctorék befolyásolható szolgálólányát játszó Czvikker Lilla alakítása, s megrendítő az ebben az előadásban kínvallatással nyílt színi halált haló Giles Corey-t megformáló Gáspár Tibor játéka. Izgalmas követni Feczesin Kristóf Hale tiszteletesének színe változását, s borzongva lehet felfedezni korunk ifjú politikusait Börcsök Olivér bírójának alakjában. Szép és erős Simon Zoltán és Mészöly Anna nemes emberséggel viselt vívódása. Fájdalmas és felejthetetlen a kettőjüket összekötő, s „Isten hideg szelében” lassan elszáradó, szomorú szerelem szakaszainak ábrázolása. Érdekes jelenség, hogy Lajos András megejtően szabályos, tiszta arca Parris tiszteletes szerepében kissé késlelteti a játszott figura silány belsejének felismerését. Nagyon óvatosan jegyzem meg, hogy ennél a szép, ezüstös fejnél egy csapzottabb, esendőbb, esetleg előre fésült üstök talán jobban jelezné a földi javakra érzékeny pap lényét.

Remek a tömeg mozgatása, s ebben minden bizonnyal része van a koreográfus L.Tóth Eveline-nek. Csúfondáros rendezői ötlet a „madárkodó” lányok hisztériáját megfejelő kartánc, aminek a zenéje AronChupa I’m an Albatraoz című, jól ismert száma. Nehezen bár, de érteni lehet a magányos Proctorné magát nyugtató szertartását a kezébe vett, éneklő „hangtállal”. Időtlenné teszi a jeleneteket a nyakba akasztott rabláncok csörgése, míg az újból fölröppenő, mindenkit kileső drón korszerű vetített képeket lő a falakra, mintha valamilyen „kormány” egy mai tüntetésen ellenőrizné a gyülekezőket. Szellemes a régi típusú személymérleg vádlotti pulpitusként való használata, s éppoly elgondolkoztató a magyar történelem rendőregyenruháinak fölvillanása, mint Parris tiszteletes elegáns, bármely közeli alföldi városban most is föllelhető papi ruhát idéző, tintakék és fekete palástja. Azt meg csak a végén veszi észre az ember, hogy a játék során lassan minden falubeli a mai magyar vidékiek, vagy akár a nehezebb életű nyolcadik kerületiek szedett-vedett, hétköznapi ruháit kezdi viselni.

A térdelő tömeg előadást záró Miatyánkja végül fölszabadító gospelre vált át, a tragikus történet erejétől azonban még sokáig nem lehet megszabadulni. Az általam látott előadás diákközönsége mély érdeklődésről tett tanúságot, minden kicsit hangosabb megnyilvánulásuk is az előadással, a jelenetek értelmezésével foglalkozott. És rendben van ez így.

Leonce és Léna

Míg A szálemiek címen futó előadás egy végletesen kiszolgáltatott, félelemben tartott emberi közösség széthullását és maga által is megsegített testi-lelki pusztulását követi, a Leonce és Léna, a német romantika poétikus álomjátéka egy képzelt ország képzelt ifjainak kóválygását és magakeresését, s a történettel együtt az egymásra és a magunkra találás reményét kínálja fel. Ennek a produkciónak a helybeli megzenésítés, Cser Ádám idézetekben és utalásokban gazdag muzsikája a legnagyobb újdonsága. S jó és felfrissítő érzés megélni azt a könnyed tegező viszonyt, ami a kamaraszínház közönsége és az előadás között jön létre. „Babácskáim!” – szólítja meg kissé szélütött uralkodóként a saját népének nézett közönséget Keszég László, s bizony, lehetetlen néki ellenállni.

Elvarázsolt világban vagyunk. Akkora hold van a szemközti falon, hogy a közönség akár ültében is elérheti, legalább is érzésre. Sűrű, sötétkék nyáréjszaka után aranyló reggellel indul a nap. Tele a temető színültig virággal, a sírokon heverésző Leonce, a nagykorúság küszöbén álló mesebeli királyfi (Bodoky Márk) lelke meg tele sóhajtással és magát nem találó ifjúi révedezéssel. Épp belefáradt Rosetta (Mikita Dorka Júlia) iránti szerelmébe, s épp a halálvágy különböző formáit próbálgatja, miközben egy – később fontossá tett – titkos képecskét szorongat a kebelén.

Van a teatralitásnak egy tartománya, amelyben csak légtornász adottságokkal bíró rendező tud megépíteni egy röpképes előadást. Hogy Szőcs Arturnak megvan az ehhez szükséges felhőjáró biztonsága, azt már előző rendezői munkái láttán észleltem, ez a mostani pedig még az esetleges kételkedőket is meggyőzné. S persze, aligha van kézre állóbb darab számára, mint az 1813-ban született és 1837-ben tífuszban elhunyt ifjú Büchner harmadik színműve, a Danton halála és a befejezetlen Woyzeck után 1836-ban megírt Leonce és Léna.  Könnyed és ironikus, filozofikus költészet ez, cselekményét tekintve pedig dramaturgiai léggömböcske az egész.

Leonce és Léna

Mint ismeretes, a már korántsem százas, ám de szeretetre méltóan zakkant Péter király (a remek Keszég László) eldönti, hogy fia, Leonce, a szomszédos ország hercegnőjét, Lénát (Baranyi Emma) fogja elvenni, s amint fia megnősül, átadja neki a trónt is. A fiatalok lázadnak a számukra kiszemelt, ismeretlen jövendőbeli személye ellen, s – külön-külön – világgá mennek. Leonce herceget újonnan szerzett, hajléktalan barátja, Valerio (Farkas Sándor), Lénát pipázó nevelőnője (Rusznák Adrienne) kíséri el. Leonce és Léna találkoznak, egymásba szeretnek, majd dacosan hazaérnek, s álruháikban a már kétségbeesett Péter király elé állnak. A fő kérdés, persze, vagyishogy mivé is legyen az ember a maga ifjúi erejével, közel sincs megoldva, mindazonáltal kissé felhős, de boldog vég köszönt a résztvevőkre.

Thurzó Gábor fordítását, rengeteg látható és hallható ötlettel, kedvükre alakítgatták a csapat tagjai. Sándor Júlia dramaturg illesztett bele vendégszövegeket, melyekhez Cser Ádám szerzett zenét, jól énekelhető, szellemes kórusszámokkal és mulatságos szólókkal látva el a szereplőket, akiket mindvégig Rákai András kísér zongorán, nagy figyelemmel. Pompásan érzik a stílust a királyi udvar személyei, a gátlásos Szertartásmester (Tegyi Kornél), az aggodalmas Szóvivő (Kokics Péter), a nagyvonalú és elegáns Kórusvezető miniszter (Molnár Anna), a szavakra vadászó Költő (Tóth Dominik), s mindig jó pillanatban szólal meg a Méregkóstoló (Cselepák Balázs), az Udvari káplán (Márton B. András), de még az Államtanács Elnöke (Demeter Sándor) is. A díszlet- és látványtervező Kovács Dániel Ambrus szobácska méretű terében, a sírkertet elborító tarka virágok előtt úgy sorakozik az udvar népe a zöld pázsiton, mintha kékes fekete ünneplőjükben maguk is afféle mozgatható dísznövények lennének.

Az, hogy a végén, a felhangzó dalból (Mamy Blue…!) kiderül, hogy Leonce herceg az ő nemrég elhunyt édesanyja képét szorongatta folyamatosan, nem biztos, hogy gazdagítja a darabot. Ez a nagyon is konkrét „megfejtés”, bár elfogadható, szűkíti Leonce személyiségét, levesz a figura homályosan is terjedelmes erőteréből. Ez a parányit szájba rágó szűkítés fedezhető fel Valerio esetében is, a hozzá kötött „alkohol” motívum miatt. S be kell valljam, bár elragadtatással kellett megállapítanom, milyen finom érzékkel illesztették a darabba Heine, Byron, Babits, sőt, a Nagy Vőfélykönyv odaillő sorait, nekem gondot jelent, mert minőségi különbsége miatt erősen elüt ezektől Heltai Jenő Alkohol című, igen könnyed versének Valerio alakját is leegyszerűsítő, többszöri idézése.

S bár talán időnként kicsit túlhangosított, mindezekkel együtt szívesen megnézném újra és újra a miskolciak Leonce és Léna előadását. Tüneményes játék ez.

Mi? Arthur Miller: A szálemiek. Hisztéria két részben – Hubay Miklós fordításában.
Hol? Miskolci Nemzeti Színház.
Kik? Simon Zoltán, Mészöly Anna, Kuti Zsófia, Prohászka Fanni, Lajos András, Börcsök Olivér, Feczesin Kristóf, Rózsa Krisztián, Salat Lehel, Czvikker Lilla, Seres Ildikó, Fandl Ferenc, Bagány Zsófia, Nádasy Erika, Keresztes Sándor, Tóth Dominik e.h., Gáspár Tibor, Kokics Péter, Varga Andrea, Rudolf Szonja, Mikita Dorka Júlia e.h., Baranyi Emma e.h., Farkas Sándor, Eperjesi Erika, Kerekes Valéria, Kuti Zsuzsanna, Tegyi Kornél, Döbröczöni Véda. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Koreográfus: L. Tóth Evelin. Rendezte: Rusznyák Gábor.
Mi? Georg Büchner: Leonce és Léna – Thurzó Gábor fordításában
Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Kik? Bodoky Márk, Baranyi Emma e.h., Farkas Sándor, Keszég László, Mikita Dorka Júlia e.h., Rusznák Adrienn, Tegyi Kornél, Kokics Péter, Molnár Anna, Tóth Dominik e.h., Cselepák Balázs, Márton B. András, Demeter Sándor. Díszlettervező: Kovács Dániel Ambrus. Jelmeztervező: Zubornyák Emese. Dramaturg: Sándor Júlia. Zeneszerző, sound designer: Cser Ádám. Mozgás: Kocsis Andrea, Lukács Ádám. Rendezte: Szőcs Artur.