Az előadást, amelyben dolgoztam, a színház benevezte a 2024-es TESZT-re, de a kurátorok nem válogatták be, úgyhogy savanyú szőlőtől maszatos ujjakkal írok, kedves olvasó, egy szavamat se hidd el. Kedves olvasó, aki nem is vagy, hiszen elfogytál rég, mint szaksajtóból az állami támogatás. Ha volnál, megkérdeznéd, mire fel a trágár cím.

Hát, hogy kattints és olvasd el. Vagy hogy pasit fogjak. Vagy hogy egy népszerű magyar darab címére próbálkozzak erőtlen intertextuális utalást tenni. Vagy hogy megbánjam majd legkésőbb akkor, amikor a szaklektor kidobja a mocskos szájú szöveget a szerzői kötetemből. Vagy hogy állati ciki legyek, és ezért megjegyezz. Vagy hogy felvegyem azt a szerzői diszpozíciót, amelyből a tizenötödik TESZT néhány előadása fogalmaz.

Fotók: Cornel Putan

A fesztivál idei tematikája, „A másik nézőpont” épp olyan általános és bármire ráhúzható, mint a tavalyi volt, ezért aki nem akar éhen maradni a fesztiválprogram salátája után, magának végzi el a kurátori munkát: válogat és összefüggéseket sző. Az én 2024-es TESZT-em előadásainak alapgesztusa és leglényege a metaszínházi számvetés az illúzióképző apparátussal, a populáris vagy akár a szubkultúrák motívumainak magától értetődő, tudatos használata és azzal együtt a vágyakozás a népes közönségre, valamint a kompromisszumot nem tűrő alkotói és társadalmi önreflexió.

A házigazdák 1978-ában sem a vállalkozás sokat emlegetett grandiózussága, hanem ez az okos játékosság a legizgalmasabb. Tomi Janežić a Csiky Gergely Állami Magyar Színház egy korábbi „fogása”: a szlovén rendezőt még Gálovits Zoltán fedezte fel és hívta meg a TESZT-re. Mostani, első temesvári, egyben első romániai és első magyar rendezésének kulcsmomentuma egy videóbejátszás: a rendező filmes munkatársa, Carlo Zoratti jelentkezik be különböző valós, külső helyszínekről, hogy minden zegzugról elmondja, ez bizony igazi és nagy személyes jelentőséggel bír a rendező számára, azért került bele az előadásba. Első világháborús fronthelyszínek és banális tömbházsarkok sorjáznak, Zoratti bohóctréfába illő, vállalt bambasággal prezentál, és az egyik snittben kiböki: háta mögött ez itt egy akármilyen tó, nem az a tó, amiről az előadásban szó van – ahhoz túlságosan drága lett volna elutazni. Mintha azt mondanák ezek az előadások, hogy amikor a mesterséges intelligencia a valóságnál valóságosabbnak látszó képeket generál, nem lehet másképpen művészetet csinálni, mint magáról a létrehozás folyamatáról, miértjéről és etikájáról gondolkodva.

Nőt választottam avatáromul, hogy könnyebben elérjem az eszméimmel a gamer srácokat, ezért láttok most ti is női testben – mondja nekünk, nézőknek a Zágrábi Ifjúsági Színház előadásában Lucija Dujmović színésznő, aki, később értjük meg, a norvég szélsőjobb tömeggyilkost, Anders Breiviket alakítja az Istentelen ifjúság e kortárs átiratában. Egy másik előadásban, a Selma Spahić rendezte horvát A makrancos hölgyben a szereplők kijelentik, hogy Shakespeare után négyszáz évvel ezt a darabot már csak genderkritikai olvasatban lehetséges színre vinni. A Teliholdban Nagy József fehér öregistene szerzői tollával hadonászva hívja életre állatként lihegő, sziszegő teremtményeit, a hét fekete táncost. Ivo Dimchev elmeséli, hogy egyszer illemből leszopott egy fesztiválkurátort, mert a híres koreográfusok így szokták. Közben öklendezve mélytorkozza az előadás díszletéül szolgáló festőállvány egyik tartólécét, és szabadkozik: bocs, most nincs más, aminek, akinek a segítségével illusztrálja a megidézett jelenetet. A randiappokról szóló It’s a match-ben Tózsa Mikolt a témaválasztása miértjeiről kezd közvetlen kiselőadásba, közben ledobja a cipőjét, majd ugyanazzal a meghökkentő könnyedséggel a bugyiját is, míg végül a meztelen mellére, ágyékára feltálalt csipsszel kínál: tessék, vegyétek, ki amit megkíván. A finn Livsmedlet Színház Láthatatlan vidékek című tárgyanimációjában az előadók teste válik terepasztallá, a színész a jelenet részeként mázolja kékre a hasát, hullámzó tenger lesz a menekültek, a párcentis műanyagfigurák hánykolódó csónakja alatt.

Mi veszi át az illúzió helyét, amikor előtérbe tolakszik az apparátus? Mi adja a színház igazságát, ha a színház azt állítja, nincs szerep, nincs fikció, nincs negyedik fal? És mit mond el rólam, a nézői éthoszomról az, hogy élveteg kíváncsisággal nézem… kit is? Kire vonatkozik az újvidéki előadásban, hogy „hülye ez az Árpád” – Mészáros Árpád színészre, vagy a Történt egyszer Újvidéken című előadás Árpád nevű szereplőjére, a színészre, akit Mészáros Árpád alakít? Urbán András igazgatói székfoglaló rendezése hatalmasat packázik velünk. Kijátssza, és végül az abszurdig srófolja a kulisszák mögé bepillantást engedő dramaturgiai konvenciót. Előbb csak furfangos tréfának, sekélyes mókának tűnik az egymást civil nevükön szólító színészek civakodása, versengése, sok ilyet láttunk már, és laza fércnek a közéjük iktatott musicalszámok és operettslágerek. Aztán egyre több a gyanúsan rögvalónak hangzó megjegyzés, éles elszólás a színpadi háttérmunkások 350 eurós bérétől a szabadkai színházzal való összehasonlításig, az egyszerre rangot jelentő és megnyomorító újvidéki játékhagyományokig, a magukat kisemmizett, olcsó kurvának érző színészekig és a trágár színházat elutasító közönségig.

De ebben az önvizsgáló áldokumentarizmusban mindegy, hogy tényszerűen mi az igaz: az a lényeges, hogy mit képes az előadás tematizálni. A valósággal való bármi egyezés csak tétet ad a kérdéseknek, választ rájuk nem.

Például, kísértetiesen önazonosnak tetszik az újvidéki társulattól az az állítás, hogy ők bizony rossz rendezővel is képesek jó előadást tető alá hozni – emlékezzünk csak vissza a nagyszerű Elor Emina néhány évvel ezelőtt Stuber Andreának adott interjújára –, amint az is, hogy a legendás újvidéki előadásokat jegyző Harag Györgyről zengenek ódákat, noha koruknál fogva aligha dolgoztak vele sokan. És bár nem tekinthető színháztörténeti dokumentum értékűnek, hiszen talán csak a poentírozás kedvéért hangzik el, de elhangzik: Harag György isteni keze úgy tudott széket hozzá vágni a színészhez, hogy az nem fájt… Urbán nem magyaráz, csak ott hagyja nekünk a súlyos Liliom-párhuzamot, és lehetővé teszi, hogy elgondolkodjunk, talán ez a replika is paradigmaváltás a Haragról szóló szakmai diskurzusban. (A zseniális és bölcs, saját színházi kultúráját meghaladó művész és szellemi lény képét az Obiectiva Theodora árnyalta – profanizálta – először, amikor testet adott neki: Haragot nem mint rendezőt, hanem mint romantikus és szexuális lényt jelenítette meg Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs hangjátéka.)

A szinte teljes létszámában felvonuló társulat mellett négy színinövendék is fellép. Nemcsak szekundálnak nekik, hanem kölcsönösen el is verik egymáson a port: ezek, hogy azok „totál demodék” a társadalomkritikus avantgárd hülyeségükkel, azok, hogy ezeknek még vagy húsz évig nem engedik át úgyse a színpadot, de a kulisszák mögött legalább van kit megkefélni. Urbán ebben sem kíméletes, nemcsak a társulat idősebb férfiszínészeinek jut ki, hogy lihegjenek a fiatal kolléganők után. Ragadozó nő is lehet, főleg ha egy társulat beltenyészetként záródik önmagára. Így jut Banka Líviának a címben idézett, vulgáris replika, és az, hogy közben árgus szemekkel mustrálja az unokája korú akadémistákat: „Tisztelnek, tisztelnek, de ki fog megbaszni?”

Úgy tűnik, Urbán vezetésével az újvidéki társulat arról is tud beszélni, amiről minden más magyar színház mélyen hallgat.

Mi? Urbán András: Történt egyszer Újvidéken. Kisebbségi extravaganza sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal
Hol? Az Újvidéki Színház a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón
Kik? Banka Lívia, Crnkovity Gabriella, Szalai Elor Emina, Faragó Edit, Ferenc Ágota, Figura Terézia, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Magyar Attila, Mészáros Árpád, Német Attila, Ozsvár Róbert, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán, Szalai Bence, valamint az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatói: Sadiković Marijo, Bagi Natália, Dedovity Tomity Lea, Greguss Lilla, Gusztony Endre. Zenészek: Darko Kolbas, Bába Tibor. Dramaturg: Oláh Tamás. Zeneszerző: Szerda Árpád. Koreográfus: Gergye Krisztián. Díszlettervező: Marija Kalabić. Kosztüm: Senka Ranisavljević. A rendező munkatársa: Lénárd Róbert, Puskás Zoltán. Rendező: Urbán András. A TESZT honlapja színlapokkal: teszt.ro