Az Under500 fesztivált a Covid hívta életre és idén ötödjére rendezték meg az Artusban. A név is innen – az ötszáz fő feletti rendezvények tilalmából – ered. A program többnyire a kortárs táncból és társterületeiből: a kortárs képzőművészeti, zenei és a performatív közegből gyűjti résztvevőit. Szervezőgárdája is olyan művészekből áll, akik fontosnak tartják, hogy  a kísérletezésnek, az önkifejezésnek és az összművészetiségnek az intézményes kereteken túl is szabad tere legyen.

Mindebből látható, hogy a fesztivál identitásának alapelemét képezi a közösségiség, gyökerei a szakmán belüli kapcsolódás igényében keresendők. Ennek megfelelően általában a fellépők közül kerül ki a közönség nagy része, de az idei kiadásra nagyjából ugyanekkora arányban érkeztek nézők a szakmán kívülről is. A zene, a performansz, a kísérleti színház, a kortárs tánc és a vizuális művészeti formák egyszerre vannak jelen és formálják egymást a fesztiválon: a kétnapnyi válogatásban rengeteg, összesen 26 esemény kapott helyet, amihez az Artus terei kényelmes környezetet kínálnak.

Vass Imre: Reading the Room. Fotók: Hivessy Menyhért

A közösségiség a marketingben, a fesztivál „word of mouth” hírelésében is megragadható: több táncművész, performer is magára veszi annak a felelősségét, hogy a nézőket az aktuális előadáskezdésekről tájékoztassa. Ez a fajta biztonság a program sűrűsége ellenére egészen flow élménybe helyezi a nézőt. A közösségi működés kevésbé szívderítő aspektusa – már én magam is unom, hogy erről kell írnom, de a teljes képhez hozzátartozik – hogy a támogató személyzet egy része, és a teljes fellépőgárda ingyen dolgozik ezen a két napon. Idén először a fesztivál teljes mértékben támogatás nélkül maradt, az operatív költségekre szánt 5.000 eurót a stáb adománygyűjtő kampánnyal teremtette elő – ebbéli sikerük szintén visszaigazolta a rendezvény létjogosultságát.

A támogatások hiánya a fesztivál kurátori koncepcióján is rajta hagyta a nyomát, ugyanis az előző évekkel ellentétben, amikor a program magja az előző kiadásban szereplő alkotók felkeresése, illetve ajánlása mentén alakult, idén kiküldtek egy levelet a területen dolgozó alkotóknak, és előre megkérdezték, hogy mindenki vállalja-e ingyen a fellépést. Számos igenlő válasz érkezett, ezek közül azok a projektek – túlnyomórészt work in progress bemutatók – kerültek be a programba, amelyek technikai megvalósítását a helyszín és a felszerelés lehetővé tette.

A már felsoroltakon kívül vállalt kurátori törekvés volt az is, hogy stimulálják a generációk közötti párbeszédet, elősegítsék, teret adjanak új szakmai kapcsolatok kialakulásának. Az idei kiadásban ezt a törekvést mindenképpen siker koronázta: a legfiatalabbakat művészeti szakgimnáziumos diákok, a legidősebbeket az ötvenes korosztály képviselte.

Farkas Gergő: babes

Előfordulhat, hogy mindebbe pusztán a kritikus poétikus szeme látja bele az összefüggést, de számomra nem tűnik véletlennek, hogy a negatív és/vagy üres terek erős hangsúllyal, sokszor bukkannak fel a különböző előadásokban. Szász Zsófia Lágymagány című work in progress bemutatójában például egyedül mutat be egy moldvai körtáncot, körülrajzolva azt az üres területet, ahol az előadó által hiányolt közösségnek kellene lennie. Míg a második részben, de már mintegy az önmagán belüli üres teret körülrajzolva, rengeteg jelenleg használatos tánczsánert idéz meg, miközben a moldvai dallamokat már felvételről hümmögi. Szász az eredeti zenei anyagnak nemcsak az énekes, hanem a hangszeres részeit is eldúdolja – mintha valaki egy elveszített kulturális kódot próbálna kétségbeesetten visszahívni a jelenbe, egy olyan kódot, amelynek még szerves része volt a közösen eltöltött idő. A darabbéli csendekben pedig hallhatóvá válik a közönség finom zaja, mintha mi kísérnénk ezekben a pillanatokban az alkotáson keresztüli összekapcsolódás mind hangsúlyosabbá való igényét.

Márcio Kerber Canabarro Rehearsal 2 című work in progress bemutatója szintén az alkotói keresgélést idézi meg a negatív tér segítségével. Kör alakban helyezi el a nézőket, ő maga pedig a kör közepén foglal helyet, és mondja el szövegét a retináról, Prométheuszról és önmagáról. Ahogyan az üres falat bámulva hallgatom ezt a hazai közegben szokatlanul őszintének ható vallomást arról, hogyan ismerte fel, hogy unalmas, amit csinál és az alkotás folyamata kudarcos, nem tudok nem asszociálni a teljes független szcéna kiszolgáltatott helyzetére, és a hibázás ebből fakadó végletes, végleges természetére: hogy a kivéreztetés miatt mindenki biztosra kíván menni, és ebben a keretben egy kevésbé sikerült, vagy nézőket nem vonzó előadás könnyen válságérzeteket kelthet egy-egy alkotó számára.

Vass Imre Reading the room című performansza magát az üres teret mint koncepciót helyezi középpontba az előadás és az egyén mentális terének finom egymásra játszásával – pusztán bizonyos többször elismételt szólamok által azonosítva őket. Kellemes, érzéki élmény, ahogyan a figyelmem Vass ténykedése mentén ki-be közlekedik a testhatáraimon. Külön öröm, hogy az előadó egyértelműen reflektál a performansz nehezen olvasható természetére azzal, hogy még a térbe való belépés előtt megjelenít a közönséggel bizonyos szólásokat (to break the ice, thanksgiving), így adva kulcsot az értelmezéshez.

Farkas Gergő babes című előadását meg sem kísérlem pontosan leírni, mert lényege éppen az érzékelési dimenziók átjárásában rejlik, viszont kiemelném azt a pillanatot, amikor az alkotó-előadó térdelő pozícióból próbál felállni a performansz vége felé. Előadásmódja olyannyira pontos és fókuszált, hogy szinte látni kirajzolódni a levegőben azokat a térrészeket és súlytalan tömegeket, amelyek újra és újra visszanyomják őt a földre. Megkapó előadás, amely éppen ugyanannyit kínál a testi jelenlétre fogékony, mint a konceptuális művészet felől közelítő nézőnek.

AHA Kollektíva: Sweat Set

Szerencsére az elmélyült kitárulkozás mellett az elsöprő energiák is megjelennek a programban. Réti Anna koreográfus és Bencze Alma jazzénekes Hide and Seek című performansza csupán negyedórás, de előbbi – mindössze egy felsőrészt és a partnere testét használva – olyan égési fokon mutatja meg mozgásban a megmutatkozás pillanatát, hogy teljesen feltölt a nap további részére. Kiricza Bence ugyancsak, akinek crazy little flow című háromperces szólója a még képzésben részt vevők számára kialakított BLOOM szekcióban volt látható, továbbá Horváth Acca, aki trip.tan című előadásában a migrén belső megélését vetíti ki – szó szerint is – lenyűgöző fizikai teljesítményt igénylő, hosszú, repetitív testmunkája segítségével.

A kirobbanó energiát a leghosszabban az AHA Kollektíva Sweat Set című koreográfiájában figyelhetjük működés közben (alkotók: Piti Vivien, Oláh Balázs, Kancsó Luca, Kacsó Imola, Gláser Márton, Eyassu-Vincze Barbara). A csapat darabjaiban ^[1] korábban is felbukkanó törekvés – ellenállni a narratívaképzésnek, de meghaladni az esztétikai szempontokat – ebben az esetben a kidolgozott test fogalmára vetül. A koreográfia a fitneszgyakorlatok toposz-pózai és valamiféle a Nagy Dionüsziára emlékeztető csoportos tombolás között ingadozik, amely mögött mintha éppenséggel állításként húzódna meg a kettő közötti tanácstalan keresgélés.

Teljesen más, de szintén elemi energiákat megmozgató élményt képvisel számomra Juhász Maja és Kovács Luca most akkor kezdjük című work in progress bemutatója, amelyben – minden technikai nehézség és a térbe helyezés szűkösségéből adódó bukdácsolás ellenére – az autentikusság, a performerek személyiségének teljes vállalása és a közönség elé való kiállítása válik olyan értékké, amely leköti és megtartja a figyelmet. A perszóna kérdése egyébként is sok munkában jelenik meg, pontosabban az, hogy az előadó önmaga és egy karakter között hová pozicionálja magát, illetve pozicionálja-e magát egyáltalán. (Farkas Gergő például nem csak saját magát vagy személyiségének egyes elemeit, hanem a koreográfia teljes fizikai és mentális terét, valamint az abban megjelenő effekteket is egy egységes identitás részeként tekinti: ő Bébi.)

Nicole Clore & Molnár Csaba: The Show Must Go On/ The Graduation

A visszanyúlást az antik görög mitológia alakjaihoz szintén hajlamos vagyok a két kor érzékelhetően hasonló társadalmi lenyomatainak (integritás, egyén és közösség viszonya) számlájára írni Szász Zsófia az előadását felvezető rövid lecture-ben Terpszikoréként^[2] mutatkozik be, Márcio Kerber Canabarro pedig hosszan beszél Prométheuszról. Habár egyik sem klasszikus értelemben vett szerepfelvétel, mégis rávetülnek az előadóra és egyfajta plusz értelmezési rétegként szolgálnak azok számára, akiknek van kedve és figyelme ilyen intellektuális kihívással szembenézni. Ez egyébként a közös vonás a fesztivál számomra legkedvesebb előadásaiban: azaz, hogy egyszerű eszközökkel, de mégis komplex módon megengedik közönségüknek a puszta rácsodálkozást, de a mélyre ásást is, kinek, hogy tetszik. A perszóna, mint jelenség, nem csak megjelenik, hanem tematizálódik is Molnár Csaba Graduation című performanszában (további előadók: Oláh Balázs, Piti Vivien, Cseke Tamás, Soós Andi, Váth Máté, Gláser Márton, Kancsó Luca, Kacsó Imola, Oberfrank Réka, Szász Zsófia), amely egyenesen erre az alkalomra készült. Az előző mondatban füllentettem, ugyanis ez nem egészen Molnár, hanem Nicole Clore performansza is. Nicole Molnár egy alteregója, saját életúttal, praxissal, világnézettel, aki mesterkurzusaival már többször megfordult Magyarországon, és a fesztivál kiállításán is szerepel egy installációval. Az ő fiktív tánciskolájának záróvizsgájába tekinthetünk be, ahol egyik történés követi a másikat, miközben végig azon gondolkodom, miért nem egy „szimpla” dramatikus előadásként fogadja be az agyam, ami történik. Aztán a zárómomentumban, amikor az utolsóként vizsgázó diák Nicole helyett Molnárt szólítja fel, hogy vesse le a ruháit (értsd: fejezze be a játékot), megértem. Történetesen, hogy Nicole mint alteregó és nem mint karakter szerepel a színpadon, ami az egész performanszt egy felvállaltan (a szó homo ludensi értelmében) játékos keretbe helyezi. Párhuzamot von az előadás formája (valaki önmaga alteregójaként van jelen) és témája (művészeti oktatás, mentális jóllét és identitásformálás) között, egy olyan színpadi igazságot létrehozva, amely leválik a valóságról, de végső soron mégis minden valóságszerűség benne van. A játék megfelel a vizsgahelyzet frontalitásának. A felszólítás, hogy Nicole diákjai válasszanak maguknak aznapra egy-egy identitást, megfelel a Molnár és Nicole közötti viszonynak. És mindez akkor válik szembetűnővé, amikor az előadás végén a ruhák levételének aktusával az alkotók tulajdonképpen felszámolják ezeket a párhuzamos dimenziókat. Finomra húzott, gyönyörű dramaturgia.

Ilyen minőségű előadások mellett tulajdonképpen csak egyetlen aspektusa van a fesztiválnak, amely kis hiányérzettel tölt el. Az a tempó, mely a bevezetőben említett flow élményét okozza, de ami bizonyos szempontból hátrányos is számomra, mert nem tudtam időt szakítani workshopokra (ezeket az előadások részben vagy egészben ütötték), illetve a képzőművészeti tárlaton is csak kutyafuttában rohantam végig, pedig biztosan találtam volna itt is hasonlóan meghatározó pillanatokat. Természetesen ez a fajta teljesség nem lehet elvárás egy fesztivállal kapcsolatban. Sejtésem szerint ugyanezen okok miatt nem kaptak helyet a programban közönségtalálkozók, strukturált közös szakmai beszélgetések sem, noha – amennyiben ez cél – biztosan hozzájárultak volna ahhoz, hogy a közönség nem szakmabeli fele is részesülhessen abból a személyes találkozásélményből, amiből a szakmabeli felének e két nap alatt jócskán kijutott.

A fesztivál honlapja: UNDER500 FESZTIVÁL 2024 – Artus

^[1] Dense piece: https://vimeo.com/835348392

Senkiföldje: https://vimeo.com/910443063

^[2] A tánc és a kardalok múzsája.