A K – mint kontrollt traumaköltészet műfajjal jelöli a Stúdió K színlapja. A kissé túlhasznált „trauma” jelzővel illetett kifejezésről előzőleg nem derül ki sok. De mire számítson a néző? Költői színházra, felolvasóestre, netán alexandrinusokba szedett szövegre? Ez talán mindegy is: amit ez a szóösszetétel biztosan sugall az az őszinteség és az intimitás.

Fotók: Piti Marcell

Az előadás plakátján a Bevezetés az esztétikába kurzusok leggyakrabban emlegetett műtárgyát, a ready made alfáját és omegáját jelentő Duchamp-féle Forrást látjuk. Ez annyiban kétségtelenül illik az előadáshoz, hogy annak díszletét egy férfi WC adja, hét piszoárral, két vécécsészével, és egy lábakon álló káddal. Meg még talán annyiban, hogy ezek a tárgyak néha másként funkcionálnak: bárszékként, kórházi ágyként, esetleg autóként, ami természetes, hiszen színházban vagyunk (látvány: Fekete Anna). Az előadás szempontjából azonban – bár hülyén hangzik, és a fennkölt megfogalmazással ellentétben teljességgel profán a gondolat – de ez a helyszín a lemeztelenedés és a megtisztulás tere, hiszen ezek a tárgyak a megtisztulás kellékei. De kinek és legfőképpen mitől kell megszabadulnia, megtisztulnia? Vajon ez a nézőnek szóló felhívás, hogy nem kell görcsösen ragaszkodni a mindenre kiterjedő irányításra, ahogy azt a felvonások elején lévő közös meditációs légzőgyakorlat sejteti? Vagy inkább egy alkotói önvizsgálat fázisainak és felismeréseinek az összegzését látjuk? Talán nem túl nagy spoiler, ha rögtön elárulom, hogy inkább az utóbbiról van szó.

Az előadás többszörösen áthallásos gegje, hogy a címében és az egyetlen megnevezett szereplőjében is játékba hozza a játszóhelye nevét, illetve a falra felfestett mottóból a főszereplőt, meglepetésként pedig a színház alapítóját, Fodor Tamást is színpadra szólítja. Ez a gesztus egyértelműen a Stúdió K törzsközönségének szól, a valóság színpadi meta univerzummá csavarintása fölötti összekacsintás. De amíg a „K” a színház nevében a szépen alliteráló: „folytonos képzésre, kreativitásra, a közösségben kísérletező, kapcsolat-építő, különleges konfliktusokat kíméletlenül kereső, kíváncsian kutató kritikai műhelyre” utal, addig az előadásban mindez a kontrollra szűkül. Ugyan a két kifejezés nem éles ellentéte egymásnak, mégiscsak egy spektrum két elég távol eső pontján helyezhetnénk el őket. A kérdés csak az, hogy hogyan békíthető ki egymással ez a két merőben eltérő világnézet? A gordiuszi csomó feloldása azonban sokkal egyszerűbb, mint elsőre tűnik, mivel az előadásban éppen a címben megnevezett kontroll, az irányítás, az ellenőrzés az uralom különböző formái és mechanizmusai válnak a kísérlet, vizsgálódás tárgyává.

Pontosabban K úr – aki ha úgy vesszük címszereplője is az előadásnak – kontrollmániája, mivel úgy tűnik, hogy az élet minden területén irányításra törekszik. Ebből kéne engednie, egy egészségesebb hozzáállás érdekében. Mivel ha a körülmények összjátéka folytán a dolgok kicsúszni látszanának ellenőrzése alól, akkor az összeomlás fenyegeti. A dolog pikantériája, hogy K úr és a rendező Hegymegi Máté közötti párhuzamra nem csak sejtelmes utalásokat kapunk, hanem nyilvánvalóak némely egyezések is. Egy rendezőtől természetesen elvárjuk az irányítást, és azt, hogy egy előadásban minden részletet kézben tart, illetve minden az ő jóváhagyásával történik. De a színpadon kívül ilyen szempontból nincs tétje a rendezettségnek, ezért ez az elvárás sem ilyen egyértelmű, azt csak saját maga számára tarthatja fenn bármelyik rendező. Viszont az előadás arra is bőven szolgáltat példát, hogy a rendezés, és az előadás is rendelkezhet olyan elemekkel, amelyek a rendező irányításán kívül esnek. Mindezekkel együtt jogosan merül fel a nézőben, hogy Hegymegi élveboncolását látjuk az előadásban. Hegymegi hangsúlyosan jelen van a színpadon – ami egy rendezőtől szokatlan gesztus – és sokszor tűnik úgy, mintha az ő elméjét, emlékeit, rémképeit látnánk megelevenedni. Mivel Hegymegi az előadás folyamán többször is a nézőtér felől tekint a játékra, egyszerre kínálja fel a befogadói azonosulást, és szerepel a színpadi projekció médiumaként, mintha néma narrátora lenne a történéseknek.

Hegymegi mégsem egyedül jegyzi a darabot, szerzőtársa (egy újabb K úr) Peer Krisztián. Az ő rímei és időmértékei, metaforái, képzettársításai, költői eszközei hasonlóképpen strukturálják az elhangzó szöveget, mint bármilyen rendezői instrukció. Az előadás képei sem kronologikusan, sokkal inkább asszociációk szerint szerveződnek, és amikor már elfogadnánk, hogy Hegymegi felől olvassuk az előadást, ő is beáll a játszók közé, és ugyanúgy kapja a ritmust, ahogy azt korábban ő írta elő a többiek számára.

Az előadás többször is megszólítja a nézőt, néha közvetlenül, kérdés formájában, máskor felkapcsolják a teremben a világítást. Mégis, a kezdeti narrátori pozíció által felkínált nézőpont bebetonozódik, és egyértelműen kijelöli a néző helyét, értelmezésének kereteit. Egy önéletrajzi ihletésű előadást nézünk, ami önterápiás gyakorlat is egyben, lásd az előadás megjelölt műfaját: traumaköltészet. És bár ez a három kifejezés: önéletrajz, terápia, trauma (amelyek bizonyos szempontból szorosan össze is tartoznak) divatos hívószavak az irodalomban és egyre inkább a színházban is, kicsit kezdenek elkopni. Kiváltképp abból a pszichologizáló szempontból, amiből erednek.

Az irányításmánia megértésére tett kísérletek csak a szöveg, és a szüzsé szintjén valósulnak meg. Ebbe belefér az is, hogy Hegymegi többek között saját magán is élcelődjön. Érzésem szerint azonban rendezéseiben nem itt van a kutya elásva, Hegymegi rendezéseiben a kontroll a megvalósításban, a színpadképekben, a beállításokban, az előadás ritmusában valósul meg, tehát alapvetően formai elem. Ebben az előadásban a forma marad a szigorú keretek között, a tartalom alul marad, nem tudja szétzilálni, hiába lenne pont ez a tétje. A dekonstrukció megáll az egyén szintjén, és nem terjed ki a tettek, az alkotás és az alkotás mechanizmusainak mikéntjére. Ha Hegymegi valóban a saját kontrollmániáját próbálta maga előtt is tisztába tenni, akkor elsősorban a saját rendezői struktúráit kellett volna kritika alá vonnia. Elismerem, ez nehezebb.  De így valódi megtisztulás helyett csak cicamosdás történik.

Mi? Peer Krisztián – Hegymegi Máté: K – mint kontroll
Hol? Stúdió K Színház
Kik? Szereplők: Pallagi Melitta, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Samudovszky Adrián, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Kaszás Gergő, Mátyás Viktória, Urbán Kristóf, Hegymegi Máté. Dramaturg: Zsigó Anna. Látványtervező: Fekete Anna. Látványtervező asszisztens: Kaszás Nina. Zene: Urbán Kristóf. Fény: Berta Ninett. Asszisztens: Mátyás Viktória. Rendező: Hegymegi Máté.