Nem emlékszem, mikor láttam utoljára olyan előadást, amelyet egy közszereplő írt volna saját magáról. Karsai Dániel közszereplővé vált a szememben (jogilag bizonyára nem az), de nyilvános szereplővé mindenképp előlépett. Akárhogyan is, a köz szolgálatában állt ügyével. Testével, jogi küzdelmével, betegségével és főleg azzal az attitűddel, ahogy ezen az úton halad. Két alkotótárs, Szenteczki Zita és Bíró Bence közreműködésével írták meg ezt a darabot.

Fotók: Szkárossy Zsuzsa

Amikor a második részben, egy afféle talkshow keretében a közönség különböző kérdésekben voksolhat kézfelemeléssel, ilyen kérdés hangzik el: Tudva, amit tudunk a médiából, a „Karsai Dániel kontra magyar állam” ügyben kit támogatnánk mi most Strasbourgban, ha az eutanázia szabad választása volna a tét. Mindenki, kivétel nélkül a 6szín Teátrum teljes aznapi közönsége Karsait támogatja. Ez azt is jelenti, hogy a magyar társadalomban az aktív eutanázia támogatottsága jelentős, de legalábbis olyan mértékű, amelyet az államnak, a döntéshozóknak és jogalkotóknak valamilyen módon meg kellene hallaniuk. A magyar állam persze föld süket, de nem ez a lényeg, ebben nincs újdonság. Hanem az előadás ezen a ponton, a nagy közös egyetértés pontján világosan mutatja meg, hogy nem Karsai ügyének közvetlen előmozdítása a célja, tehát nem valamiféle aktivizmus lebeg az alkotók szeme előtt, amely nyomán győzni lehetne a magyar állammal szemben Strasbourgban vagy a Holdon. Vagyis az alkotók nem mélyebben akarnak beavatkozni a valóságba e mű eszközével ott, ahol az emberi jogi küzdelem elbukott. Hiszen itt ma este senkit nem kell meggyőzni, egyet gondolunk. Hanem bizonyos értelemben nagyon is egyszerű, művészi és esztétikai célok vezérlik az alkotókat: a színház nyelvén, lehetőségeivel egy emberi történetet mondani. Semmi aktivizmus, hanem: nézzük meg, mit tud elbeszélni a színház.

Ezért üdítő ez az este, ha szabad így fogalmazni, egyenesen lesújtva felemelő. Céljai, szerződése önmagával helyes, mondanám, vállveregetés nélkül, elismerően. (És igazi drukkerként; nem fogom véka alá rejteni, hogy Karsai Dániel küzdelmét nem csak támogatom, de emberileg csodálom, ahogyan halad ezen az úton, ebben a küzdelemben, amelyet már akkor megnyert, amikor elveszített.)

Így aztán az előadás esztétikai megformáltsága, gazdag metaforavilága, nyelvi és színészi játékai, különös csendjei, a konkrét valóság és a színpadi fikció összejátszása az ő nagy tétje. S mert két részben, valódi, egész estét betöltő darabként képzelték el ezt a történetet, bőséges mondandójuk van tehát – beszélik, táncolják, képbe, gesztusba sűrítik.

A hegymászó, hegyre igyekvő hős (Vizi Dávid alakítja) jelenetével kezdünk – fiatal, erős férfi, akinek ambíciói vannak. Hátán valódi súlyt cipel – egy embert, aki az ő hátizsákját, terhét alakítja. Szinte nyomban lecsap rá a következő jelenetben a ménkű: egy olyan nyelven elmondott diagnózis, amelyhez hiába kap vicces tolmácsot a még magabiztos férfi, egy hangot nem ért belőle. Gyabronka József orvosi szómágiája inkább komikus, mint félelmetes. Ám rövidesen nincs hová menekülni a diagnózis elől, az idegen szavakat felváltják az egyszerű magyar nyelvű állítások – a sötét kilátások, az als betegség lefolyása tőmondatokban hangzik el. (Engedtessék meg, hogy kisbetűvel írjam a kór nevét, annyira haragszom rá.) Nemrég még hegyet mászott, védekezik a fiú, vagyis most már a beteg. De nincs hová hátrálni a helyzetből.

Minden mást jelent e bejelentés után, amelyet a néző persze már nagyon is ismerhet. És más jelent a „Bye-bye, life, Bye-bye, happiness” dallama is, különösen az „I think I’m gonna die” sor, amit elénekelnek. Bizonyára meg fogok halni.

Az előadás egy privát és egy nyilvános ember története köré szerveződik. Az első rész inkább ez a privát történet, a betegség megismerése, a szerelemmel való találkozás, a magánember ügye. Talán az előadás egyetlen erőtlenebb pontja a szerelmi kvíz jelenet, amelyben a résztvevők laza mozdulatokkal, érdektelen kérdéseket követően dobják vagy sem partnereiket; talán túlságosan ismerős vagy tét nélküli mindez. Míg aztán azoknak, akiknek egymásra kell találniuk, egymásra is találnak. A szerelem azonban – ahogy a pár járja, csetli-botolja a maga útját, megható: két kiváló színész, Vizi Dávid és Kurta Niké mindvégig érdekesek, humorosak, meghatóak és erotikusak együtt.

A művészetben minden megszemélyesíthető – minden elvont fogalom, absztrakció, érzet. Megszemélyesül az éhség (Herta Müller Lélekhinta című regényében egy orosz fogolytáborban), a halál vagy a hűség a klasszikus festészetben, a jog vagy a filozófia allegóriája a szobrászatban, vagy a bibliai főbűnök. Az ember megfoghatóvá, érzékivé, háromdimenzióssá fogalmazza az absztrakciókat – nem csak láthatóvá teszi, de teresíti és cselekvővé avatja, ha tetszik. Egyszerűen jobban értjük az elvont fogalmakat az érzékeinkkel, ha látjuk, tapintjuk, formát és színt kap.

Itt ma este az als ölt fizikai testet. Hiszen a nyelv is „kihelyezi” a betegséget: azt mondjuk, valaki küzd a rákkal, legyűr egy betegséget vagy éppen az veri le őt. Mintha nem a testben hordozódna, nem a test volna a történesek helyszíne, hanem önálló élettel és akarattal bírna a vírus, a sejt, az agy elektromos kisülése.

A betegség ezen az estén úgy jelenik meg a színpadon egy másik (történetesen női, de ez egy absztrakt nő) ember testében, hogy hol mint bogáncs tapad a fiúra és viteti magát, hol teherként nehezedik rá, hol akadályozza „gazdáját”, hogy aztán végső nagy párossá váljanak, szinte összeforrnak. Lőrinc Katalin táncos ad kiterjedést az amúgy megfoghatatlan betegségnek; kettejük, a fiú és az als együttléte olyan teátrális nyelv, amely plasztikussá tesz valamit, amit amúgy sem lehetne a színpadon hitelesen (és főleg nem realisztikusan) megmutatni: magát a betegséget. Az akadályozottságot a mozgásban, a beszédben, az izmok sorvadását, a test lassú felszámolását, miközben az elme tiszta marad és minden érzékel. Ez a testet öltött metafora elkezdi mozgatni a nézői képzeletet, a másik ember teste egy folyamatos történés, tapasztalás, egy elháríthatatlan jelenlét. Folyton ott van. Nem tudsz róla megfeledkezni. Nem hagyja, hogy ne lásd. Az egész estén végigvezetett, gazdagon kibomló és fizikai tapasztalatokkal járó fogalmazásmód a kezdeti „hátizsákból” egy mindent irányító, akadályozó, mindenütt jelenlévő alakká válik. Szeretkezéskor ő lesz az a harmadik, aki nem enged, ellenáll, ellentart annak, hogy két ember egymásé legyen. A másik test behálózza, beteríti, megmássza azt, akiben valójában „lakik”.  Az előadás és a betegség előrehaladtával sem távoltartani, sem irányítani nem lehet. Saját életet él, saját története van. Elhatalmasodik, hatalmassá válik. Lassan megváltoznak az erőviszonyok, elbillen – az als erősebbé válik, mint hordozója. Ez a színpadi megoldás nem megszépít vagy felstilizál, hanem érzékivé tesz és jelenlévővé.

A központi szereplő, Dániel köré megtartó emberi kapcsolatok szövődnek – testvérével (Nagy Márk), szerelmével, majd ápolójával (Török-Illyés Orsolya), kibomlik egyfajta megtartó- és szeretetháló, amely nélkül már rég lezuhant volna. Sok életmorzsa, erős képek és helyzetek hagynak nyomot az esten. Olyan kimondhatatlan és csakis fikciós keretben működő élethelyzetek, amelyek megóvják a valódi szereplőt a megszégyenüléstől, de a fikciós figurának lehetővé teszik, hogy elbeszélje azt – mert nem jár sérelemmel. Például, hogy valaki már nem tud maszturbálni. Ez a fikció pajzsa – elbeszélhető az, ami a valóságban nem.

Az előadás második részében, mely egy remek talkshow-val indul, közelebb lépünk a nyilvánossághoz forduló Karsai figurájához. A valóság és a fikció finom imbolygása olyan pillanatokat is szül, amikor egymásba csúsznak ezek a dimenziók. Vizi Dávid amúgy is olyan szelíden viszi ezt a figurát, olyan átélten kapcsolódva a jelenhez, hogy látni vélem azt a közös nevezőt közte és a „modell” között.

A színpadi (fiktív) Dánielnek a talkshow vezetője a műsor végén kér egy pillanatnyi csendet, egy rágondolást, talán egy imát. Csend lesz a teremben. Hosszabb, mint egy „olyan-mintha” csend, hanem egy nagyon is valóságos csend – van ám kiterjedése. De aligha gondolunk a fikciós karakterre, a színpadi színész által „alakított” Dánielre, ehelyett arra a férfira gondolunk, akit megismerhettünk, a valóságosra. Pedig senki nem „szólított fel” arra, hogy ezt tegyük – csak az előadás vezet minket.

Végül pedig megszólal Karsai Dániel valódi hangja a hangszóróból. Én csak szavakat értek, nem értem az összefüggő mondatokat. És nem tudom, hogy meg kell-e értenem, vagy elég, ha hallom és befogadom a hangját – úgy, amilyenné ez a kurva als tette. Azt hiszem, a kurva szó elhangzik. Nem hiszem, hogy e ponton tisztázni kéne az előadás szándékát, hogy milyennek kell lennie ennek az utolsó szövegrésznek – érthetőnek? demonstratívan nem érthetőnek? félig érthetőnek? –, egyszerűen csak minden megoldás nullától százig remek.

Nyilván a fikciós színpadi alakok, Hamlet vagy Liliom halála sem tud kevésbé megrázó lenni, csakhogy a nagy klasszikus hősök nem „elmúlnak”, hanem hirtelen egy drámai fordulat során meghalnak. Egy betegség „kiterítése”, önálló életre keltése egy valós személy történetében olyasmire képes, amit a dráma ritkán tud – az emberi létezés valódi drámáját nézői tapasztalattá tenni.

Mi? Karsai Dániel – Szenteczki Zita – Bíró Bence: Egy tökéletes nap – Az életről, a halálról és más démonokról
Hol? 6szín
Kik? Gyabronka József, Kurta Niké, Lőrinc Katalin, Nagy Márk, Török-Illyés Orsolya, Vizi Dávid. Karsai Dániel magyarul író kezei: dr. Márkovics Ákos Hope, dr. Budai Erik. Látvány: Lázár Helga. Jelmeztervező asszisztens: Őri Eszter. Díszletkivitelező: Vati Tamás. Zene: Fazekas Ábel. Világítástervező: Markó Zsolt. Koreográfus: Kovács Domokos. Korrepetitor: Mihalics János. Dramaturg: Bíró Bence, Horváth Panna. A rendező munkatársa: Szirtes Lujza. Rendező: Szenteczki Zita.