A Rimini Protokoll évtizedek óta a színház határait kereső-feszegető előadásairól, projektjeiről, formátumairól ismert. A nézőkben gyakran felmerül a kérdés munkáikat látva: színház ez? A jelen és közelmúlt riminis projektjeinek elemzésén keresztül azt szeretném bemutatni, merre is tart manapság az egyik legkísérletezőbb német dokumentumszínházi társulat, és rajta keresztül: merre is tart(hat) majd a színház.

A Rimini Protokoll önmagát labelként identifikálja. Azaz a Rimini Protokoll nem más, mint egy címke, mely gyűjtőnév alatt együtt és külön is dolgozó művészek különböző műfajokban (színház, installáció, kiállítás) alkotnak. A Rimini Protokollt 2000-ben hozta létre Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel. Eleinte gyakran jegyezték együtt a munkáikat, ám az utóbbi években inkább az lett a jellemző, hogy egy-egy előadásért külön-külön felelnek. A Rimini Protokoll neve hallatán egy jártasabb színházbajárónak a Magyarországon rossz beidegződéssel civilnek nevezett szereplők – riminis szakterminussal élve én konzekvensen szakértőnek nevezem őket – által prezentált dokumentumszínházi előadások jutnak eszébe. Ebből a szempontból a 2024. januárjában a berlini Festspielhausban bemutatott, Stefan Kaegi rendezte Ez nem egy nagykövetség (Made in Taiwan) – Dies ist keine Botschaft (Made in Taiwan) – című produkció úgymond a klasszikus riminis rugóra jár, melyben a kiválasztott témát a téma szakértői járják körül, mutatják be. Ami terítékre kerül, itt már a címből is sejthető: Tajvan. Egy Kína fennhatósága alá tartozó sziget a közel 24 millió lakosával, melyet a világon csupán pár ország ismer el függetlenként, így kevés helyen van saját nagykövetsége (Európában például csak a Vatikánban). Ezért a színpadon szereplő három tajvani állampolgár az előadás idejére szimbolikus tajvani nagykövetséggé alakítja át a színházat. Ez diplomáciailag egy provokatív, ám fontos performatív gesztus, mellyel a Rimini túl is lép az előadó-művészeti kereteken és geopolitikai tettet hajt végre: azaz az előadás turnéállomásait arra használja, hogy ideiglenes (kvázi törvénytelen) diplomáciai képviseletet állítson fel különböző európai fővárosokban – (Berlin, Párizs, Madrid, Bécs) – , melynek a közönség akarva-akaratlanul részese.

Dies ist keine Botschaft (Made in Taiwan). Fotó: Claudia Ndebele

A dokumentumszínházi előadásoknál a témaválasztás mellett a másik fontos tényező a szereplők kiválasztása, ami a Dies ist keine Botschaft (Made in Taiwan) esetében elég pregnáns. A színpadon három nagyon különböző területről érkező szakértő: Dawid Wu, az előadás egyetlen férfi szereplője, egy idősebb diplomata, aki egész életében Tajvan diplomáciai elismerésén dolgozott, ráadásul az egyetlen a játszók közül, akinek van tapasztalata egy valódi nagykövetség működéséről; Chiayo Kuo jóval fiatalabb nála, neki már az online tér az otthona, ő a Digital Diplomacy Association szervezetén keresztül mutatja be, hogy mi is a részvételi, digitális diplomácia; a harmadik résztvevőnek, Debby Wangnak ellenben semmi köze a diplomáciához, politikához: amatőr zenész, aki élete jelentős részét nem is Tajvanban tölti, a családja viszont az egyik legismertebb szigetországi élelmiszeripari termék, az Európában is egyre népszerűbb bubble tea exportjával foglalkozik. Ők hárman három különböző aspektusból, a saját élet- és munkatapasztalataikon keresztül, a különböző eseményeket papír minikulisszákkal ábrázolva mutatják be Tajvan mai politikai-társadalmi helyzetének összetett és szerteágazó voltát.

Az előadás a nagykövetség „felépítésére” is külön figyelmet fordít: milyen legyen a belső design, hol lógjon az információs tábla (és mi álljon rajta), hova lehessen zászlót kitűzni, egészen addig, hogy milyen lenne a viszony a helyi kínai képviselettel, illetve hogy hangzik a tajvani himnusz. Utóbbit David Wu prezentálja a színpadon egy hordozható erősítőbe énekelve, kevés zenei és ritmusérzékkel, de nagy átéléssel. Ez a performatív tett az előadás legmarkánsabb pontja. Csodálatos az az előadói bátorság, ahogy Wu hamiskásan bár, de a közel ezer néző előtt büszkén és biztonságban megteszi a tiltott gesztust, és elénekli el nem ismert országa himnuszát. Nézőként ez annyira megdöbbentő, hogy eleinte el sem hisszük, ami történik, aztán amikor Wu az előadás egy későbbi részében rágyújt egy tajvani dalra, az már szórakoztat is. A három szereplő, minden különösebb előadói tapasztalat nélkül, csupán a a személyes jelenlétével, történeteivel, emlékeivel képes közösséget kovácsolni a berliniekből. És a közös ismerkedés az előadással nem ér véget, a taps után a színház előterében további kötetlen beszélgetésre invitálják a nézőket.

A „szakértői színház” mára – éppen a Rimini Protokollnak köszönhetően – a dokumentumszínház klasszikusává vált a német színházi életben. De a Rimini nem olyan színházi vállalkozás, amely megelégedne a saját maga által kicsiszolt színházi formákkal, ezért folyamatosan kísérletezik, és új, ismeretlen területeken próbálja ki magát. Ilyen a következő két előadás is.

la danse d’amazon – ein Fulfillment Circus. Fotó: Luna Zscharnt

A la danse d’amazon – ein Fulfillment Circus című, Daniel Wetzel által jegyzett előadás a cirkuszt és a dokumentumszínházat fűzi össze (bemutató: Volksbühne, Berlin, 2023. november). A cím nyelvileg is összetett és több mindenre utal. Első olvasata egyértelmű: Az amazon tánca, franciául – erre egyszer történik hivatkozás az előadásban, sőt egy geg erejéig még az Amazonasra is (angolul Amazon a folyó neve). Ami nem véletlen, hiszen mindezek összefüggésbenben vannak az előadás vezető témájával: az amazon.com nevű online kereskedelemmel foglalkozó amerikai céggel. De hogy jön mindehhez az alcímben szereplő ein Fulfillment Circus (szó szerinti fordításban: „egy teljesítési cirkusz”? Elméleti síkon még érthető is lenne, hiszen az amazon.com egy teljesítményre hajtó profitorientált cég. De közben az előadás helyszíne egy konkrét cirkusz, méghozzá nem is akármelyik: a Cabuwazi Marzahn, az egyetlen máig is működő hagyományos cirkusz az egykori Kelet-Berlin területén. Ráadásul úgy is kezdődik a produkció, mint egy cirkuszi show: ülünk a sátorban, ihatunk üdítőt, ehetünk popcornt, kapunk kasztanyettát a tapsoláshoz, és akrobataszámok pörögnek a színpadon. Majd meglepő módon olyan történik, ami riminis előadásban még soha: a társulat egyik alapítója lép színpadra. Daniel Wetzel ezután mint szakértő-házigazda kalauzolja a nézőt tovább, betekintést nyújtva abba is, hogyan dolgozik ő maga színházcsinálóként. Megjelenése váratlan, mégis indokolt: ő az egyik szakértője az előadásnak. Az átlagember, egy közülünk, a vásárló. Miközben persze dokumentumszínházi alkotó is, aki utánajár annak, hogy stratégiailag és történetileg mi húzódik meg az amazon.com sikere mögött. A téma iránti lelkesedése valós, elmondja, hogy már évek óta izgatta a kérdés, amit a Covid-időszak csak felerősített, és ekkor ideje is nyílt a kutatómunkára. Az előadás első fele ettől függetlenül teljesen széttartónak tűnik, az online (világ)kereskedelem mint tematika és a helyszín (cirkusz) nehezen találják meg a közös pontot. Különféle szakértők szólalnak meg a két területről: az amazon.com dolgozója, aki az ottani sokszor embertelen munkakörülményekről mesél (közben továbbra is akrobataszámokat látunk); egy nehézkesen beszélő idős házaspár – övék a legnagyobb német cirkuszi archívum –, akik visszaemlékeznek arra, milyen volt az egykori munkahelyük, a kelet-német állami cirkusz. Ezen a ponton kaotikusnak tűnik az előadás, de aztán hirtelen összeáll az egész. Kiderül, hogy az amazon.com alapítója, Jeff Bezos, 1989-ben Japánban utazva látott egy plakátot egy hajón szolgálatot teljesítő cirkuszról, és innen jött a cadabra.com, később amazon.com ötlete. Ez a hajón utazó cirkusz pedig nem volt más, mint a kelet-német állami cirkusz japán turnéjának helyszíne, és benne az ötlet: rakják hajóra a fellépéseket, hogy a vendégjáték minél több helyre eljusson a szigetországban (ami aztán mégsem valósult meg). Bezos pontosan ezt akarta elérni: egy olyan céget alapítani, ami képes bármilyen terméket eljuttatni a világ minden tájára. Innentől az előadás minden részlete logikus és konzekvensen felépített: egyszerre mutatja be az amazon.comot, mint sikeres online vállalkozást, és a cirkusz világát. Heppek vannak, akrobatika, lassú cirkusztörténeti visszaemlékezések, az online marketingmenedzsment tedX-szerű bemutatása. A dramaturgiailag okosan összerakott, de látszatra nagyon is széttartó produkciót egy ember tartja össze: Daniel Wetzel, az ő kitartó érdeklődése a cirkusz és az online kereskedelem világáról. Ő vezeti fel a különböző számokat, zenél, irányít, manipulál, és egy geg erejéig még a saját lányát is a színpadra invitálja. Ritmusát és hangulatát tekintve a la danse d’amazon már-már egy családi színházra emlékezetet, Wetzel megnyugtató színpadi jelenlétével és „karmesteri” adottságával.

Der kaukasische Kreidekreis. Fotó: Salzburger Festspiele / Monika Rittershaus

2023 augusztusában a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be A kaukázusi krétakört (Der kaukasische Kreidekreis) a Rimini Protokoll és a zürichi Theater Hora koprodukciójában. Ez az első alkalom, hogy a társulat egy klasszikust vitt színre. Olyan előfordult már, hogy egy ismert dráma részleteit használták fel egy dokumentumszínházi előadásban (például a Herrmann csatájában, mely a háborúról szólt, és egyéb vendégszövegek mellett Kleist-részletek is felbukkantak benn). A kaukázusi krétakör esetében az alapanyagot azonban ténylegesen Brecht drámája szolgáltatta. A címlapon ez szerepelt: „Bertolt Brecht után, Helgard Haug és a Theater Hora változatában”. A zürichi Theater Hora – mely ismerős lehet a magyar nézőknek a Jérôme Bellel készített és a Trafóban vendégszerepelt Disabled Theater okán – az egyik legjelentősebb Down-szindrómásokból álló társulat Európában, mely gyakran dolgozik nemzetközileg magasan jegyzett rendezőkkel. A kaukázusi krétakör elsősorban mint alapgondolat merül fel az előadásban, mert szinte semmi nem hangzik el benne az eredeti Brecht szövegből Ez abból a szempontból logikus, hogy az előadók könnyen érthető, akadálymentesített szöveggel kommunikálnak. A kaukázusi krétakört mint őstoposzt viszont adott ismeretként kezelik: így az a néző, aki esetleg nem ismeri a drámát, nem igazán tudja összerakni, miről is van szó a színpadon. Az előadás elején kiosztják a szerepeket: Gruse, a bíró, az anya, az apa, a gyerek, mely szerepeket a játszók aztán saját magukra alakítanak, a saját véleményeiket mondják el a saját szavaikkal egy-egy adott, a darabban megírt helyzetről. Ez az előadás az előadókra lett írva, ők az abszolút főszereplői, nem a klasszikus dráma re-prezentálása a cél, hanem önmaguk, a személyiségük, a jelenvalóságuk prezentálása egy kanonizált irodalmi művön keresztül. Ez olyannyira igaz, hogy egy ponton meg is szakítják az előadást, felkapcsoltatják a fényeket, kis fekete könyveket osztanak a nézőknek, és adnak egy fél órányi olvasási időt, hogy a látottakkal képbe kerüljenek. A közös olvasás teátrális gesztusa Helgard Haug korábbi előadásának, az All right. Good night.-nak is alapeleme volt.^[1] Ahogy annál a munkánál, így ennél is, számomra ez volt a legszínházibb, leginkább közösségépítő elem. Annál letisztultabb és egyszerűbb performatív elem nem létezik, minthogy egy közös térbe zárt embercsoport tagjai egyszerre olvasnak magukban. A kis fekete könyvecskékben az előadók írtak a darabban felmerülő élethelyezetekről: mit gondolnak családról, a gyerekvállalásról, a halálról. Lényegében a saját életükről – Brecht apropóján.

Ahogyan Gáspár Ildikó és Szenteczki Zita is megjegyzi egy korábbi írásban, mindkét Haug által jegyzett előadásban van provokáció és bátorság. A kaukázusi krétakör esetében a színházi minimalizmuson túl az is nettó provokáció, hogy a nagy renoméjú salzburgi fesztiválon az egyik legnagyobb német klasszikust Down-szindrómások játsszák el egy olyan társadalmi rétegnek, mely leginkább nem akar róluk tudomást szerezni. De kicsit talán az is kiérződik a produkcióból, hogy ebben a bátor teátrális tettben mintha ki is merülne a mondanivaló.

^[1] Erről bővebben itt olvasható: https://szinhaz.net/2022/11/23/gaspar-ildiko-szenteczki-zita-csak-a-zene/

Korábbi írásaink a teljesség igénye nélkül – részben vagy egészben – a Rimini Protokollról:

Schuller Gabriella: Egy elmaradt eszmecseréről

Szabó-Székely Ármin: Mi a TV ellentéte – Könyv a Rimini Protokoll 20 évéről

Rimini Protokoll ABCD (Szerk.: Boronkay Soma)

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk

Néder Panni: Tószínpad, mélygarázs, parkoló

Szabó-Székely Ármin: Valóságtartalom

Boros Kinga: Színház to go

Tompa Andrea: Felkészülni

Thomas Irmer: Játék egy bestsellerrel