A depresszív realizmus elmélete szerint nem a kedélybetegek látják negatív torzításban a világot, hanem ellenkezőleg, az ő valóságérzékelésük pontosabb az úgynevezett egészségesekénél, akik feljavítják maguknak elfogadhatóra ugyanazon realitást. Valahogy így van ezzel Kiss-Végh Emőkétől a Romantika is az Örkény Stúdióban. Mintha ennek az utómunkák nélküli, szájszagú, nyomorúságos, élet- és emberundortól sűrű valóságnak a felmutatása történne a már térelrendezésében is markánsan szokatlan színpadon. Ez a felmutatás pedig egyáltalán nem hétköznapi, sőt szinte szakrális színezetű a burjánzó, merészen képies monológjaival, radikális cselekményelemeivel.

Fotók: Horváth Judit

A valósággal való szembesítés már az előadásra való megérkezésekor elkezdődik. Az előadás kezdetkor pedig annak produkció mivoltát hangsúlyozva Kiss-Végh Emőke feltűnő bajusszal konferálja fel magát és az előadást, még egyszer megígéri a meztelenséget, szexualitást, szókimondást, kijelöli az útvonalat az esetleges távozó nézők számára, majd elfoglalja a helyét az első sorban, és még hosszan lapozgatja a szövegkönyvet, mielőtt sípszóval jelt adna a bekötött szemmel behurcolt szereplőknek. Később anyai minőségének bosszantó levethetetlenségét is felvillantja, talán Alaptörvénybe van iktatva, hogy az anya nő, de a rendező férfi.

Az előadás története szerint a szereplők zártkörű, titkos programon vesznek részt, ahol egy előre nem tudható helyszínen, most épp egy színházban összezárva töltik az éjszakát, amelynek leforgása alatt „bármit” megtehetnek. Nagy Zsolt a szemtakaró levétele után azonnal vetkőzni és bőszen síkosítani kezd, Zsigmond Emőke túlfűtött hangon, lelkesen ecseteli, hogy már másfél éve vár rá, hogy másodjára is részt vehessen ezen az éjszakán, Patkós Márton szenvtelen hangon előre tobzódik a gondolatban, hogy partnerei nemétől függetlenül szexuális tevékenységekbe bocsátkozhat, Novkov Máté és Brezovszky Dániel szolidan várják, hogy feltálalják nekik a szórakozást, Kerekes Éva meg zavart mosollyal, kívülállóként figyeli mindezt.

A megígért meztelenség és a szex szinte azonnal, majd nem sokkal később az agresszió is eléggé plasztikusan megjelenik a színpadon, de ennek ellenére számottevő erővel nem bír, inkább nevetségesként, abszurdként hat az a magától értetődőség, ahogy a szereplők próbálják belevetni magukat valamibe, ami kiszakítja őket a hétköznapi életükből, sikertelenül. Beszélni kezdenek. Énekelnek, táncolnak. Kicsi a rakást csinálnak. Arcul vágják egymást. A szex, az agresszió, a vulgaritás, sőt maga a szaftos-pikáns kerettörténet is inkább csaliként működik, ami behúzza a néző figyelmét, hogy aztán Kiss-Végh Emőke szétzúzza a voyeurködés látszólagos, várt tárgyát, és valami mást mutasson egy teljesen más eszköztárral.

Az emberek, akik azért jöttek, hogy maguk mögött hagyják a valóságukat, inkább a viszolyogtató részletekig megmutatják azt: a döntéseikben és perspektíváikban való végtelen csalódást, a születésükkor kezdődött hiányt, az értelmetlenséget, az unalmat, az egyedüllétet, a szorongást és az ezek helyébe vágyott illúzióikat. A kezdetben realisztikus érzetű párbeszédek kinyilatkoztatásszerű, retorikus monológokba torkollnak, amelyek elérnek egy csúcsot kifejezőerejükben, majd tovább duzzadnak abszurddá, míg hatásosságukat vesztve ki nem pukkannak. Időnként éppen maguk az intruzív rendezői instrukciók semmisítik meg a hatást, és a lehengerlő erejű alakításokkal való sodródás helyett arra kényszerítenek, hogy inkább arról gondolkodjon a néző, hova tart ez az egész, és egyáltalán: miért csinálják ezek az emberek ezt az előadást?

Az első kisebb csúcspontnak Nagy Zsolt monológja tűnik, arról beszél, hogy rá akar üvölteni minden emberre az Aldiban, aki elszívja a másik elől a levegőt. Szinte katartikusan könnyű azonosulni ezzel az elementáris frusztrációval és gyűlölködéssel, hipnotikus erejét az üti el, hogy Zsigmond Emőke bekapcsolódik, rátesz egy lapáttal az anyaság mesekönyvi idilljének tabudöntögető, obszcén kikezdésével, majd minderre Novkov Máté helyezi fel a csúcsdíszt, egy teljesen hamisan csengő, üres mondatot arról, hogy a férfiak kizsákmányolják a nőket. Valahogy így működik ez az előadásléptékű ráüvöltés Kiss-Végh Emőke víziójában.

Kerekes Éva „odatévedt” karaktere kezdettől ígér egy fordulatot, robbanást. A túszejtéssé fajuló összezártság feszültségében nagy amplitúdójú alakítása egy embereket felülről megvető, de alantas hódolatukat elváró, változékony, kiszámíthatatlan istenalakot jelenít meg. A szereplők szétesnek, mintegy levetik korábbi vázlatos szerepeiket, mégsem történik bennük igazán semmi érdemi. A fenyegetettség lehetne változást, fordulópontot hozó hatóerő, de nem itt, ahol a pillanatnyi túlélésért küzdés alig kevésbé enervált, mint az addigi életfogytiglani túlélés fásult igyekezete. Hogyan lehet reagálni az extrém eseményekre? Például bevizeléssel. Vagy nevetéssel. Vagy a fejünk falba verésével. Vagy egy beteljesületlen középiskolai szerelmünk tárgyának felhívásával az éjszaka közepén. Brezovszky Dániel még felépíti a szerelem mint magasztos megváltás délibábját, de nem hallgatja el állatias ösztönjellegét sem.

Éles váltással hagyja maga mögött az előadás a szereplőit, hogy Novkov Máté stand-up betétjére váltson a műfaj jellegzetes, csattanókra hangszerelt prozódiájával, precíz politikusszkeccsekkel, külföldi szexklubos anekdotákkal, a közönségnek szegezett kisgyerekes szülő- és irodistaalázó poénokkal. Az addigi személyes perspektívátlanság, életundor konvertálódik ezzel mintegy közéletivé vagy egyenesen globálissá, ugyanakkor mindebből mégis kielégítő feloldozást nyújt a humor. Torzítsuk-e akkor a valóságot a szükségleteink szerint, kell-e, hogy gyönyörű legyen az élet, vagy oké az is, ha borzalmas, közben viszont vicces?

Mi? Kiss-Végh Emőke: Romantika
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Brezovszky Dániel m.v., Kerekes Éva, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke. Rendező: Kiss-Végh Emőke m.v. A rendező munkatársa: Mezei Bence.