Gergics Enikő: Thália papjai megalkusznak
Az igazgatót leváltják, a társulatot szélnek eresztik, a hatalom embere rossz színházat csinál. Mefisztólandben mégsem az a legszörnyűbb, ahogy a kultúrát bekebelezi a politikai túlerő, hanem az, hogy minden erre adott reakció nevetségesnek és hamisnak tűnik.
A kifejezetten a Katona részére készült szövegváltozat szabad parafrázis, Mefisztóland akár expliciten is lehetne Magyarország agyonfinanszírozott holokausztfilmmel, líceumból kikerült, ábrándos színészlánnyal, gigaméretű Szent György-szoborállítással. Klaus Mann regényének keletkezési körülményeit tekintve mégis akad egy-két easter egg. A főszereplő Höfgent inspiráló, a nemzetiszocialista rendszerrel együttműködő színész-rendező, Gustaf Gründgens alakjából visszakerül és nyílt témaként jelenik meg a rendszer számára nem kívánatos homoszexualitás, a regény körüli botrányt megidézve pedig ezúttal nem a főszereplő(k), hanem az újonnan kinevezett színházigazgató megformálása veti fel a valós ihletettség gyanúját, bár valójában nem lényeges, hogy a néző felismeri-e, ki vagy kik tömörülnek ebben a figurában a hazai színházi szcénából.
A történet három főszereplőre fókuszál, akik az utolsó óráit élő színházvezetés társulati tagjai, és éppen a Mefisztót játszanák. A hatalomátvétel megtörténik, hiába a művészek petíciója, és főleg hiába éhségsztrájkol egy színházrajongó a színház előtt ketrecbe zárkózva, gyakorlatilag láthatatlan marad. Az ő narrációja kíséri a cselekményt, amely Kiss Eszter éterien sallangtalan tolmácsolásában kezdetben kínosan oda nem illő, majd egyre elrugaszkodottabbá, szürreálisabbá válik. Idővel a színpadi történésekben is megszűnni látszik az őrült valóság és a rémlátomások közötti határvonal, realisztikus és abszurd váltakozik egymással, ahogy Devich Botond forgószínpados díszletében is összecsúszik az előadásbeli és a valóságos színpad. Maga a három férfi is összemosódik, mind a narráció, mind a cselekmény egy ponton hármójukat egyetlen személy lehetséges döntéseinek, jó alternatíva nélküli válaszútjainak ábrázolja, párbeszédeik így akár belső vívódásként is értelmezhetőek. Van, aki konkrétan lefekszik a hatalomnak, más a művészi hitelességét vagy a művészi identitását áldozza fel a túlélés érdekében, de mind megalkusznak, egyik lehetőség sem tűnik jobbnak a másiknál. Ennek megfelelően jó befejezés sem vár senkire, és a regnáló erő kegyeltjei sem lehetnek elégedettek.
Sőt a hatalomátvevők valójában meglehetősen nyomorult alakok, gyerekszerepüket Nagy Fruzsina jelmezeinek cukorkarózsaszín uniformisai is aláhúzzák az egyébként témába vágó, sátáni vörös és fekete uralta térben. A Máté Gábor által joviális zsarnokként alakított színházigazgató tehetségtelennek tartja magát, az őt kiválasztó Elnököt pedig olyannyira nem érdekli a művészet, hogy hiába várnak rá a bemutatón a kezdéssel, összetéveszt két színházat. Az igazgató oldalán érkező Lengyel Benjámin szerepe halkan rebegő, negédeskedő hangjával válik röhejessé, az eredeti társulatban még „ellenzéki” hangként megjelenő Bán János veterán színésze pedig hiába nyaldossa az új kenyéradó kezét, még inkább hoppon marad. Kanyó Kata a karakter vaskos paródiavonásai ellenére is kedvesen alakítja a token határon túli, pályakezdő színésznőt, aki becsben tartott pozíciójában is leginkább csak eszköze marad ennek a közegnek. Fullajtár Andrea férfit játszik, ez a labilis idegzetű, eltorzult színésziparos kizárólag játszani akar és tud, de az sem érdekli, hogy Hitlert vagy egy masztiffot osztanak rá, és ugyanaz a filmes stáb, akik ezt kihasználva az előadás elején még csicskáztatják, később már esdekelve szolgálják ki a tébolyát. Fullajtár Andrea játéka letaglózóan groteszk, ahogy félig színész, félig átlényegült Hitler szerepében tört magyarral kutya-ember barátságról ömleng és madárhangokat utánoz. A jelenet maga didaktikusan jeleníti meg, mennyire hamis a színház- és filmművészet iránt támasztott pozitív, léleknemesítő elvárás, hiszen éppen az fordul fonákjára itt, hogy nem mutatják meg a realitás sötétségét, Fullajtár Andrea alakítása viszont gyomorforgatóan viccessé is teszi ezt.
A három főszerep közül Takátsy Péter élére vasalt, perfekcionista színésze a társulat zászlóshajója, akinek jó kiegészítője és egyúttal alárendeltje a Mészáros Béla játszotta élettárs-kolléga, akiben legalább ugyanannyi ambíció van a kisebbrendűségi érzései alá temetve. Számára a vezetőségváltás lehetőség a kitörésre, és ennek útját követve végig is járjuk a megalkuvás stációit a castingon szerepért koldulástól a buzizáshoz való asszisztáláson át a teljes önfeladásig; kiszolgálja a sztereotípiát és még úgy is tesz, mintha élvezné. Itt talán nem is maga a melegség vagy annak fel nem vállalása a lényeg, inkább az, hogy ez a férfi a legbelsőbb igazságot, a zsigeri érzéseit nyomja el szimbolikusan ahhoz, hogy felemelkedhessen ebben a rendszerben. Banálisan egyszerű, de nagyon is hat az a kép, ahogy Mészáros Béla belenéz a tükörbe ennek a jelenetnek a végén.
A két történetbeli színészben közös pont az elemi játszani és tetszeni vágyás, és ez a kiszolgáltatottságuk kulcsa is egyúttal. Kezdetben Takátsy Péter főszínésze is megpróbál megbékélni a helyzettel, hogy megtarthassa a státuszát, és ebben csak az akadályozza meg, hogy a hol világosítóként, hol csótányirtóként megjelenő, kiválóan váltogató Szacsvay Lászlóban hallucinációszerű átjátszások során felismerni véli az őt megkísértő, nyelvnyújtogató ördögöt, így a kísértéstől menekülve éppen ő szegül szembe az igazgatóval.
Harmadikként a színház sztárrendezőjének szerepében Tasnádi Bence jól eltaláltan ripacskodó őrjöngése leginkább annak a paródiájának tűnik, ahogy a konzervatívak elképzelik a polgárpukkasztó baloldali színházcsinálót. Ő látszólag nem alkuszik, de erre esélye sincs, már az új igazgató érkezése előtt belerokkan a saját tombolásába, miközben próba ürügyén a színészeket terrorizálja. Dühöngése a cselekmény előrehaladtával még inkább öncélú figyelemhajhászásnak tűnik. A Nagy Ervin játszotta, szélsőjobbos kórházi szobatárssal történt, klisékkel teletűzdelt találkozást feldolgozó performansza is bizarr magamutogatás extrém eszköztárral, amely művészi színvonalban minimum méltó ellenpárja az új színházvezetés pátoszdús musicaljének. A performansz legütősebb mozzanatának éppen az látszik, ahogy mintegy a hazai térfélnek is odavágva a rendező kezében játékbabák az instrukcióra váró színészek.
Dömötör András ebben az előadásban politika és művészet, kulturális szekértáborok viszonyáról is gondolkodik, és ebben egyik oldalt sem kíméli, nemcsak az opportunizmus, hanem a folyamatos ellenfeszítés és a felsőbbrendűség tudata is görbe tükörért kiált. A legégetőbb kérdésnek mégis az látszik, hogy az egyre kiélezettebbé váló kiszolgáltatottságban marad-e még érvényes lépés. Az eredmény nem éppen szívderítő. Az egyének közötti valódi találkozás reménykeltően megjelenik ugyan a szélsőséges nézetei mögött nagyon is emberséges kórházi szobatárs figurájában, és halványabban felsejlik a törzsnéző valóságból kisodródó, önpusztításig menő tiltakozásában és a két színész amúgy hellyel-közzel bántalmazó párkapcsolatának percekre megjelenő intimitásában, majd ezeket el is tapossák az események. Már az előadás kezdetén Mészáros Béla petícióolvasása is azt sugallja a valóságos kétségbeesés helyett annak eljátszásával, hogy egy ponton túl már nem lehet mit lépni a folyamatos fenyegetettség abszurdjára. Az előadás végén a zárókép aztán hozzáteszi ehhez, hogy talán még kilépni sem.
Mi? Dömötör András – Benedek Albert – Laboda Kornél: Mefisztóland
Hol? Katona József Színház
Kik? Rendező: Dömötör András. Szereplők: Bán János, Fullajtár Andrea, Kanyó Kata, Kiss Eszter, Lengyel Benjámin, Máté Gábor, Mészáros Béla, Nagy Ervin m.v., Szacsvay László, Takátsy Péter, Tasnádi Bence, Tóth Zsófia. Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Nagy Fruzsina. Dramaturg: Török Tamara. Zene: Matkó Tamás.