A jogászból népszerű íróvá, azon belül didaktikus szerkezetű drámák szerzőjévé vált Ferdinand von Schirach immár harmadszor bűvöli el egyszerűségében hatásos dramaturgiájával a magyar színházlátogatók kedélyét. Ezúttal a legkevésbé érdekes módon.

Fotók: Mónus Márton

Mert míg a repülőgép-szerencsétlenség kényszerű döntéshelyzetével foglalkozó Terror (Dömötör András 2016-os rendezésében a Katona Kamrában) és az eutanázia társadalmi kérdését kihangosító Isten (Mácsai Pál 2023-as rendezésében az Örkény Színházban) a szükségszerű leegyszerűsítésekkel és kihegyezettségekkel együtt is szóltak valamiről, ami joggal tarthatott igényt a kulturális nyilvánosság értékes figyelmére, addig a szexuális erőszak témáját választó Nyílt tárgyalás – a metaforikusan is hallható cím ellenére – semmi olyasmire nem nyílik, amihez nézőként, a társadalmi térből a színházi térbe betérő honpolgárként közünk lehetne. Legalábbis engem nem győzött meg a budapesti Katona József Színház új nagyszínpadi bemutatója arról, hogy a Szabó-Székely Ármin által lefordított és dramatizált, Székely Kriszta által megrendezett darab didaktikus szándékának és mechanikus hatásakarásának lenne komolyan vehető dramaturgiai-esztétikai vagy ábrázoláslélektani-társadalomanalitikai fedezete.

Ami mindezek híján marad: a színművészek egyéni teljesítményei és összjátéka. Meg persze a nézői öröm, hogy – a szereplőválasztás ihletettségének köszönhetően – a társulat egykori tagját, Udvaros Dorottyát csodálhatjuk a tárgyalótermi előadás bírói székében és talárjában (akár még a színpadra ültetett negyven néző egyikeként is). Talán az ő funkcionális szerepköre van lokálisan a legkevésbé elrajzolva. Mozgásterét csupán a darab globális elrajzoltsága korlátozza.

Jóval nehezebb a dolga a többi színésznek, ám derekasan megbirkóznak vele: képesek arcot, játékot, jelenlétet kölcsönözni a szerepük szerint kiosztott tárgyalótermi szó- és érzeménycsöveknek. A legegyszerűbb szerkezetű színházlátogatói örömöket a többé-kevésbé indokolható módon elnagyolt bírósági tanúk okozzák: a megmosolyogtatóan lelkiismeretes orvosszakértő (Rajkai Zoltán), a hivatástudatosságába beleszorult nyomozó (Fullajtár Andrea), a tudományosságnak éteri pártatlansággal elkötelezett szakértő (Pelsőczy Réka), a sértett fél hiperaktív barátnője (Jordán Adél), valamint az ügybe megilletődötten belecsöppent taxisofőr (Elek Ferenc). Érdekesen ellenpontozza a főügyészöltönybe bújt Takátsy Péter teátrális szenvtelensége a viselkedési klisékből összetákolt tárgyalótermi ellenfelek, a sértett és a vádlott jogi képviselőiként egymást harapdáló Kocsis Gergely és Pálmai Anna egyébként kifogástalan összjátékát. Ha volt olyan ábrázolásfelülete az előadásnak, ahol meg tudtam pihentetni a színdarab alaptulajdonságaival elégedetlenkedő lélekrészemet, az éppen Takátsy flegmája volt – és a vádlottat játszó Fekete Ernő némasága. Aki persze a Schirach-dramaturgia kényszerpályáján végül csak hozzá kellett, hogy tegye a maga stílusában a maga változatát a sértett szerepét a maga stílusában alakító Ónodi Eszter könnyesen tálalt történetéhez.

És hát az előadás látvány- és hangzásvilágáért felelős társalkotók (a díszlettervező Schnábel Zita, a jelmeztervező Pattantyús Dóra, a videókészítő Török Marcell, a zenét biztosító Csizmás András) is ezt a dramaturgiai-érzelmi-ügyképviseleti hatásegyértelműséget szolgálják. Mert például hiába legeltettem mohón a szemem a kiváló színészek kivetített arcjátékán, ha egyszer ennek a látványos hatáselemnek nem érzékeltem a tényleges – vagyis a színházi láthatóság technikai felfokozásán túlmutató – feladatát, jelentésirányultságát. A filmes jellegű zenei aláfestés és a filmes kameramozgást idéző forgószínpad mellett a videó használata révén sem juthattunk máshová, mint a színházcsinálás egyik komfortosra taposott zsákutcájába. És hát ennek azért óriási a tétje – hadd fogalmazzak most alpári direktséggel: ahogyan a színház hozzákurvul az eleve kurvulásra hajlamos filmhez, úgy a társadalmi-kulturális nyilvánosság is egyre inkább hozzákurvulhat a jóval finomabb figyelmet igénylő, ámde ugyanúgy elkurvulásra képes jelenségekhez és folyamatokhoz (mint amilyen az egyre túlzóbb formákat öltő #metoo-mozgalom).

De visszatérve a dráma nem érdekes voltához: megkockáztatnám az állítást, hogy a leginkább játékfilmekből ismert klisékkel dolgozó Nyílt tárgyalás még játékfilmként sem volna érdekes. Nem véletlenül jutott egyik csalódott nézőtársam eszébe éppen Justine Triet Egy zuhanás anatómiája című filmje. Merthogy ami ott a történetben megrázó és elgondolkodtató bűneseti eldöntetlenséghez, eldönthetetlenséghez vezetett, az itt a „nyílt tárgyalás” elszomorítóan sovány dramaturgiájának nyitva hagyottsága ellenére sem nyílik semmiféle rejtélyre vagy feloldhatatlan ellentmondásra, hanem csupán valamiféle anekdotikus banalitásra: szexuális erőszak történt-e a két egykori szerető közös akarattal elkezdett szeretkezése során a férfi részéről vagy sem (a „sem”: orális kielégítés utáni bosszú a nő részéről – hogy miért, ebbe most, tekintettel az előadás leendő nézőinek fékezett habzású örömesélyeire, nem mennék bele).

És most hadd legyek olyan egyszerű, mint amennyire egyszerű az előadás alapanyaga: nézői (társadalmi kérdésekre és emberi sorsokra nyitott honpolgári) szempontból teljességgel érdektelen, mi történt valójában a két magánszemély között az egyikük lakásában, amit azután megbeszéltek vagy nem beszéltek meg a lakásban található kanapén. Amit láttam, és amit ennek nyomán gondolhattam, mindannak alapján nem érzem, hogy volt értelme kivinni Katharina Schlüter sértett és Christian Thiede vádlott szerelmi-szexuális történetét a privát térből a nyilvános térbe, sem az ábrázolt tárgyalástérbe, sem az ábrázolás színházi terébe. Merthogy ebben a kettős rétegű nyilvános térben sajnos valóságérzékelési egyszerűsítések, gondolkodástompító sémák, felekezetmozgalmári tikkelések, vélemény- és ítéletalkotási kényszerek jóvoltából kerülünk messze attól, ami ráadásul közelről sem túl érdekes. Érzésem szerint kár volt ezt a banális-melodramatikus történetet felpumpálni valamiféle társadalom- és lélekérzékenyítő tézisdrámává. Úgy vélem, ez a darab az egyszerűségével többet árt a társadalom mentálhigiéniai önismerete szempontjából bonyolultabban fontos ügyeknek, mint amennyit használ, nem beszélve az alapmű dramaturgiai-esztétikai haszontalanságairól.

Bár nem tudom. Lehet, hogy csak finnyás vagyok, és tényleg fontosabb volna az ügy képviseletének a ténye, mint a minősége. De vajon milyen lehet a minőségi ügyképviselet a művészetben? Lehetséges-e a minőségi ügyképviselet a művészetben? Egyáltalán kell-e bármiféle ügyképviselet a művészetben? Vagy ne művészetről beszéljünk, hanem színházról? Elkötelezett és képviseleti színházról? Nem tudom, tényleg nem tudom.

Mi? Ferdinand von Schirach: Nyílt tárgyalás
Hol? Katona József Színház
Kik? Ónodi Eszter, Udvaros Dorottya m.v., Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Fekete Ernő, Takátsy Péter, Pelsőczy Réka, Jordán Adél, Fullajtár Andrea, Rajkai Zoltán, Elek Ferenc, Wettstein Márk e.h. Díszlet: Schnábel Zita. Jelmez: Pattantyus Dóra. Dramaturg, fordító: Szabó-Székely Ármin. Zene: Csizmás András. Fény: Pető Gergő, Bárány Bence, Mészáros Gábor. Hang: Masát Máté. Videó: Török Marcell. Operatőr: Török Marcell, Kovács Bálint. Vágó: Nagy Réka. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Héricz Anna. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Székely Kriszta.