Emlékszem, két évvel ezelőtt mennyire magával ragadott Tárnoki Márk celldömölki Május-rendezése, mindenekelőtt az előadás játékossága, bája; az, ahogyan a humort és az érzelmességet egymás javára fordítja sokféle színpadi ötlettel. Az emlék a két új szegedi Tárnoki-bemutató kapcsán idéződött fel bennem, hiszen ismét olyan friss szellemű előadásokat láthattunk, amelyek egy-egy klasszikus mű szereplőit – habitusukban, érzékenységükben – kortársainkká avatják. 

A kaukázusi krétakör. Fotók: Tari Róbert

Előjáték – már nem úgy, hanem… – tréfálkozik a A kaukázusi krétakör elején a nézőkkel alkalmi narrátori minőségében Borovics Tamás. Egy másik szereplő képében az előadás végén megint csak ő keres kapcsolatot a nézőkkel: az első sorból a színpadra invitál valakit, jelenítse már meg a feleséget, akitől Férjként éppen most szeretne elválni. A két mozzanat az előadás lényegét villantja fel: didaxis helyett könnyedség, elidegenítés helyett bevonás – hűtlenül is hűségesen a szerzőhöz. Brecht írásművészetével kapcsolatban alapállítás, hogy sokkal jobb drámaíró volt annál, semminthogy betartsa a saját színházelmélete által diktált szabályokat. Elidegenítési törekvés ide, józan mérlegelés oda, darabjai érzelmileg is erősen hatnak, a szereplők sorsa beleérzésre, a helyzetek azonosulásra csábítanak. Előadása válogatja, többet enged-e meg mindebből, vagy inkább visszavenni próbál belőle. Tárnoki Márk rendezésének első perceitől kiderül, melyik utat választja.

A helyszín egy deszkaszínpaddal felszerelt sötét padlós, öntöttvas radiátoros, neoncsöves hodály, mozgalmi gyűlések és kultúrprogramok félmúltbéli színtere (díszlet: Molnár Anna). A manapság divatos hangulatú színpadképet ezúttal a történet közvetlenül is indokolja, hiszen a cselekmény két falu képviselőinek gyűlésével kezdődik, majd példázatként előadott színjátékkal folytatódik. A szegedi bemutató megtartja a keretjátékot, és vele a színház a színházban szerkezetet – az előadások gyakran elhagyják a szocreál hangvételű bevezető jeleneteket –, de erősen áthangolja, lerövidíti és elkortalanítja.

A fő történeten Énekmondóként Lelkes Botond vezet végig bennünket: nemcsak narrál, hanem hangszeres kíséretet, zenei aláfestést is ad (és mint megannyi előadásban a Katonától a Vígszínházig, ő maga a zeneszerző is), olykor pedig a cselekménybe is beszáll, nagyon szép játékötletekkel személyesítve meg a példázatbeli csecsemőt. A zenei effektek a Gruse-történet alatt szinte mindvégig a levegőben vibrálnak, különös lebegést kölcsönöznek az eseményeknek. Sajnáltam, hogy az Acdak-történetre térve eltűnt a zenei kulissza, bár értem, hogy a figura bumfordisága más eszközöket hív elő.

A kaukázusi krétakör

Az alkotók Ungár Júlia fordítását alapvetően tiszteletben tartják, de – ahogyan ez a keretjátékkal kapcsolatban mondottakból már kiderült – némileg beavatkoznak a szövegbe (dramaturg: Sándor Júlia). Ennek eredményeképp a két fő rész arányai finoman módosultak, és az Acdak-történet tömörebb, frappánsabb lett. Az itt-ott elhelyezett bonmot-k (verbálisak és/vagy játékbeliek) hétköznapi valóságunkhoz kapcsolnak, az utalások azonban nem tolakodóak, és nem tartalmaznak egyenes idézeteket, inkább csak afféle szabadon asszociálható apró gegek (a Most megyek a templomba! kiszólástól a szotyiköpködésig). És miért is ne lehetne a mai valóságra célozgatni egy időtlen történetben? Részben a jelmezek is ugyanezt a maiba torkolló időtlenséget sugallják – kisretikültől az övtáskáig, farmertől a miniszoknyáig –, részben a falusias és kaukázusias darabhelyszínhez is kapcsolódnak (Molnár Anna tervei mindkét vonatkozásukban telitalálatosak).

A szegedi társulat kiváló formában van. Ács Petra erős színpadi jelenléttel bíró, remek Gruse, pont, amilyennek a karaktert ideális megformálásában elképzelhetjük: törékeny lány finom lélekkel és nagy elszántsággal. Minden érzelmi váltása hiteles, a krétakör-jelenetben egészen lenyűgöző. Acdak, a botcsinálta bíró (Gömöri Krisztián) nem tudhat olyan illuminált lenni, hogy ne ennek az érzékeny nőnek ítélje oda a talált gyereket. Gömöri nagyszerű a nép uborkafára felkapaszkodott, szandálos-zoknis, esetlen elöljárójaként, akinek már szinte jól áll a mérhetetlen gátlástalanság. Kettejükön kívül csak László Gáspár játszik egyetlen szerepet (Szimon, Gruse vőlegénye): karakteres figurát teremt, aki széles érzelmi skálát jár be. A többiek – a már említett Borovics Tamás, továbbá Molnár Erika, Szegezdi Róbert, Szilágyi Annamária, Szívós László, Tánczos Adrienn, Turi Péter – fejenként öt-tíz szerepet visznek, ami bizonyára erős szakmai tréning és izgalmas színészi feladat egyszerre. És sehol egy hamis hang, hiteltelen gesztus. Szuper csapatmunka, tempós játék, élvezetes produkció – a darab magyarországi előadástörténetének emlékezetes állomása.

A varázsfuvola

A varázsfuvola bemutatását is érdemes az előjátékkal kezdeni – és nem a két recenzió közötti szimmetria megteremtése miatt, hanem saját érdeme okán. A nyitány alatt ugyanis máris elkezdődik a történet. Lezser srác rója biciklijével Szeged utcáit (Ódor Botond). A kamera különböző perspektívákból mutatja az útját, a videó változatos képkivágásokat montíroz egymás mellé a színpadnyílást keretező sávban. (Ujvári Bors remek videói a későbbiekben többször is dramaturgiai fontosságú szerephez jutnak.) A színpadon kellemes nappali szoba, csodás kilátással a dómra és az alkonyi égboltra (díszlet: Zöldy Z. Gergely). A biciklis a Nagyszínházhoz közelít, és ahogy lerakja kerékpárját, mintha csak átlépne a falon, háromdimenzióssá elevenedik: belép a színpadra. Tesz-vesz, laptopján megkeresi A varázsfuvola egyik felvételét, közben belegabalyodik a kábelbe, aztán belealszik az egészbe. Taminónak álmodja magát, és a teljes opera az ő álmában játszódik le attól kezdve, hogy az Éj királynőjének szolgálólányai a segítségére sietnek az imént még kábelként realizálódott szörny legyőzésében.

A varázsfuvola mindenkori sikeréhez Mozart zenéje önmagában garancia, a szövegkönyvvel ennek fényében vagyunk jobban vagy kevésbé elfogadók. A mű zeneosztályos generációk sorának mindennapjaiba épült be mint a legrészletesebben tárgyalt-énekelt tananyag, amely nemcsak örökre szóló dallamtapadásokat eredményezett, hanem a történeti iránti vonzalmat is belénk plántálta. Szegeden pedig különösen szép emlékezete van ennek a operának: Gregor József Sarastróját aki csak egyszer is látta-hallotta, biztosan soha nem fogja elfelejteni.

Azzal, hogy Tárnoki Márk az álmok világába helyezi a cselekményt, megengedő viszonyt alakít ki a schikanederi mese bármely fordulatával, emellett pedig fantáziadús lehetőségeket kínál a történések színpadi megjelenítéséhez. Hiszen az álmokban bármi megeshet: az ég a földdel összeér, helyszínek, figurák és idősíkok torlódnak egymásra, és különös csodák történnek. Amikor a Dámák (Kollár Eszter, Szilágyi Zita, Bita Boglárka) mobilon megmutatják Taminónak Pamina képét – vagány, kötöttsapkás lányt (Horák Renáta) látunk a videofelületen –,  az állókép pillanatokra be-bemozdul, majd ismét kimerevedik, mintha csak Taminóval együtt különös érzéki csalódás áldozatai lennénk. És tényleg: a lány érintése nyomán virágba borul egy száraz faág. Sarastro szolgái egérszürke ruhás modern irodai rabszolgahadként jelennek meg (jelmez: Molnár Anna). Monostatos (Bagdi Zoltán) durván bántalmazó, zilált külsejű macsó, akire ijesztő csak ránézni is. (Black face-effekt kiiktatva.) A jelenetek során a tér – amint álmainkból valóban ismerős – kitágul (hol realisztikus helyszínen, az SZTE könyvtárában, hol pedig egy mesebelien sejtelmes oszlopcsarnokban vagyunk), majd ismét összeszűkül: visszaérkezünk a nappaliba. Tamino felébredt, Pamina a fürdőszobából jövet otthonosan lehuppan mellé a kanapéra. Tamino álmában tehát a múlt jelent meg minden csodájával. A realitások világában viszont most már a jelen ad feladatot, akárcsak Papagena (Ferenczy Orsolya) és Papageno, valamint – nehezebben értelmezhetően – az Éj királynője (Süli-Ijjas Noémi) és Sarastro (Cseh Antal) számára is.

A varázsfuvola

Pergő történetmesélés, szemet gyönyörködtető látványelemekkel (a földön túli szereplők fantáziadús, fekete-fehér-ezüst jelmezkreációit nem lehet említetlenül hagyni), humoros mozzanatokkal. (Egyik kedvencem, amikor Monostatos az éppen bedurvuló őrző-védő haddal együtt finomkodó tánclépésekre vált, meghallva Papageno csengettyűjátékát.) Magas színvonalú a zenekari munka (dirigens: Kardos Gábor) és többnyire az énekesi teljesítmények is; az énekesek színpadi jelenléte, szerepformálása általában meggyőző. Az alakítások élén vitathatatlanul Szélpál Szilveszter sokszínűen megformált, színes egyéniségű Papagenója áll. Cseh Antal viszont sajnálatosan adós marad Sarastro szerepével, mind játékban, mind énekben (és nyilván nem az a legfőbb kérdés, hogy megszólal-e vagy sem a nagy f). A három gyerekre – Tamino kicsinyített másai – még bőven várna gyakorlás (Szekeres Kornél, Oláh Ferenc, Orcsik Ottó); bizonyára nem könnyíti meg a helyzetüket, hogy előadásonként mindig más-más felállásban szerepelnek hatukból hárman.

Az előadás koncepciójának vitatható pontja, hogy ez a maira (is) hangolt, földi csodákkal (is) teli szerelmi történet vajon tényleg szükségszerűen lerúgja-e magáról A varázsfuvola eredendő misztikáját? (A szövegkönyv átdolgozása a rendező és Kukk Zsófia dramaturg munkája.) Ha már egyszer jelen van az Éj királynője és Sarastro közege, mi szólhat amellett, hogy a történetben lefokozódjanak a mű földön túli vonatkozásai? Önmagában attól persze még nem dől be egy előadás, ha nem hangzik el például az Oziris, Izis, de aligha lesz így hitelesebb (?), koherensebb (?), hangsúlyosabban mai (?). Legalább az álmokba hadd férjen már bele az a másik világrend is. Különösen, hogy Mozart is úgy képzelte el.

Mi? Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör – Ungvári Júlia fordításában
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Ács Petra, Gömöri Krisztián, Lelkes Botond, László Gáspár, Szilágyi Annamária, Borovics Tamás, Szívós László, Tánczos Adrienn, Turi Péter, Szegezdi Róbert, Molnár Erika. Dramaturg: Sándor Júlia. Díszlet- jelmeztervező: Molnár Anna. A jelmeztervező munkatársa: Király Betti. Zene: Lelkes Botond. Világítástervező: Standler Ferenc. Súgó: Szabó Ágnes. Ügyelő: Lőrincz Júlia. Rendezőasszisztens: Petró Annamária. Rendező: Tárnoki Márk.
Mi? Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – Harsányi Zsolt fordítása alapján a színpadi változatot Kukk Zsófia és Tárnoki Márk készítette
Hol? Szegedi Nemzeti Színház
Kik? Máthé Horák Renáta, Tötös Roland, Ódor Botond, Süli-Ijjas Noémi, Süle Dalma, Cseh Antal, Kelemen Dániel, Büte László, Bagdi Zoltán, Ferenczy Orsolya, Kónya Krisztina, Szélpál Szilveszter, Görbe Norbert, Kollár Eszter, Somogyvári Tímea Zita, Szilágyi Zita, Dobrotka Szilvia, Bita Boglárka, Tóth Judit, Réti Attila, Borbély Jácint, Bónus Gábor, Hunya Domán, Kocsis-Hertelendy Janka, Matijevics Bence, Oláh Ferenc, Orcsik Ottó, Szekeres Kornél. Jeltolmács: Rózsa Kitti. Díszlettervező: Zöldy Z. Gergely. Jelmeztervező: Molnár Anna. Videótervező: Ujvári Bors. Dramaturg: Kukk Zsófia. Jelnyelvet betanította: Vörös Zsolt. Karigazgató: Taletovics Milán. Zenei asszisztensek: Fülöp Dániel Erik, Pál Tamás, Zalánki Rita. Súgó: Zsoldos Anikó. Ügyelő: Pócsik Dániel. Rendezőasszisztens: Bertalan Nikoletta. Vezényel: Dobszay Péter, Gyüdi Sándor, Kardos Gábor. Rendező: Tárnoki Márk. Közreműködik: a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház énekkara.