Esterházy Péter utolsó darabjában Janis Joplin utolsó száma, a címadó Mercedes Benz szól; Zsótér Sándor adaptációjában a szereplők éneklik. A két mű találkozása akkor is érdekes momentum, ha az ebből fakadó esetleges megrendült nézői alapállapotnak kívül kell maradnia a bírálaton. Annyit azért rögzíthetünk: a cím a túlélés, valamiféle tökéletesség és az ahhoz kapcsolódó vágyott öröklét szimbólumaként éppen az éneklés miatt felerősítve kíséri végig az előadást.

Fotók: Dömölky Dániel

A Szlovák Nemzeti Színház felkérésére született dráma (amely a Harmonia caelestis és a Javított kiadás alapján született) az ismert családtörténeten át végigjárja a nemzeti történelem neuralgikus pontjait, kényszerpályáit. A kettős irodalmi háttér a Jób könyve és Az ember tragédiája. Az Úr és Lucifer párviadalának tétje annak igazolása, hogy tökéletes-e a világ. Ahogy a darabbeli Úr mondja: „Van egy család. Szeretem ezt a családot. Jó emberek. […] Hát vedd el a szerencséjüket, fogadjunk, akkor sem fordulnak ellenem, akkor sem árulják el a jót.”

Esterházy drámaírói művészete könnyen próbára teheti a hagyományos színházi előadáshoz szokott nézőt. Már a műfaj meghatározásakor is gondban lehetünk: a szerző nyomán történelmi revünek mondhatnánk (amelyben a konferanszié az Úr, Lucifer és a Szolgáló), ezzel azonban igen keveset markolunk, mert a darab erős rokonságban áll a bohóctréfával, a brechti tandrámával vagy akár a misztériumjátékkal is; tágabb értelemben véve filozófiai, részben teológiai elmélkedés, egyben valamiféle önvizsgáló-önmarcangoló lelkigyakorlat anekdotákkal, nyelvi és helyzeti poénokkal fűszerezve, világmagyarázat-kísérlet, amely folyamatos éberséget igényel, s ha ezt megkapja, akkor lassanként meg is nyílik közönsége számára. Egymással erős kötődésben álló belső jelzései rendkívül finomak, elsőre sokszor nem adják magunkat. A keveredés, a sokszínűség és az összetettség alapjellemzők, megjelennek a szöveg olyan primer szintjein is, mint amikor például a Kelet-Közép-Európában (vagyis a darab helyszínén) való létezés sine qua nonja kerül szóba az első felvonás negyedik jelenetében: „Egy csipetnyi félelem, egy kis adag rémület és egy leheletnyi rettegés – rázd össze, tégy hozzá kevéske nacionalizmust, szórd meg rasszizmussal, antiszemitizmusból csak éppenhogy, az íze végett, kisnemzeti frusztráció, melyet természetesen nacionalista nagypofájúsággal kompenzálunk, és koktélunkat érteni fogjuk itt is, ott is, emitt is, amott is.”

Radnóti Zsuzsa Esterházy-drámáival kapcsolatban a német színházi életben nagyrabecsült drámatípust, a beszéddrámát vagy szószínházat, konkrétan Thomas Bernhardot, Elfriede Jelineket és Peter Handkét említi^[1] – utóbbihoz Esterházyt prózapoétikai és egyéb szálak is kötik. Ez a tény, vagyis az Esterházy-szövegek önreflektív alakzattal felépített nyelvi struktúrájának egyeztetése a magyar színpadi hagyományokkal többszörös kihívás a közönség és a rendező számára. A kevés hazai bemutató indokául Kovács Natália többek között az intellektuális szorongást említi, „hogy talán nem értünk meg mindent vagy nem ismerünk fel minden utalást, s a kényszer, hogy mégiscsak mindent értsünk, és hogy ezt mások is vegyék észre”.^[2]

Effajta szorongásnak nyomát sem találni Zsótér Sándor december óta a Vígszínház Házi Színpadán játszott adaptációjában. A pozsonyi ősbemutató is kamaraelőadás volt, ez is az. (Annak idején Székesfehérváron nem vált javára a Mercedes Benznek a nagyszínpad.) A néző testközelbe kerül a hosszan elnyúló, nyílásokkal ellátott fémfallal határolt keskeny színpadi térrel, amelynek jobbján az Úr foglal helyet. Középen talányos gobelinszerűség, amely egyszerre idéz régi számítógépes grafikát, furcsa lego-enteriőrt, mintha valamiféle görbe tükre, fájdalmas karikatúrája lenne nemcsak az arisztokrata-lét mulandóságának, de implicit módon a valóság viszonylagos voltának is.

A teret meghatározó, a darab során a szereplők által hűtőmágnessel rögzített ismétlődő témájú fényképek sokaságával (Kismarton, Eszterháza-Fertőd, a szerző portréja stb.) teletapasztott likacsos, valamiféle titokzatos eleganciát hordozó fémfal számos reminiszcenciát hív elő: kovácsoltvas kastélykerítés; templomi enteriőr a szentély közelében hálatáblákkal; karikaturisztikusan túldíszített terembelső. Amint a megpróbáltatások elkezdődnek, a képek egy része lehullik. „A XX. századot valahogy elcsesztem”, mondja az Úr önkritikusan, ám az elcseszés (a borzalmak, a totális rendszerek és vele a megpróbáltatások) alapja megdöbbentő módon mégiscsak egy fogadás. Ha pedig így van, sugallja a darab nyomán az előadás is, bizonyos dolgok radikálisan másként értelmezendők. Isten morális kikezdhetetlenségét ebben a helyzetben az menti meg, hogy győzelme bizonyos, ami ugyanakkor viccesnek tűnő, ám fennálló morális paradoxont hordoz. (El is hangzik: úriember biztosra nem fogad.) Ami történik, ami valóságként elénk tűnik, e tekintetben erősen viszonylagos tehát.

A fentiek alapján is levonható a következtetés, hogy Zsótér rendezése nem lép a bonyolultnak tűnő viszonyok kiegyenesítésének vagy leegyszerűsítésének útjára – s ez nagy szerencse. Hanem (helyenként rájátszva a bonyolultságra) jó érzékkel fejti fel a szöveg rejtett mélységeit. Ennek köszönhetően válik, ha nem is látványossá, de összefüggéseiben jól kivehetővé és követhetővé például a kettős, egymást feltételező, sokszorosan terhelt apa-fiú viszony is: az Úré és Luciferé, illetve az apáé és fiáé (az utóbbi mint a Harmoniában és a Javított kiadásban).

A farmerruha sokféle árnyalata tűnik fel az előadásban (jelmez: Benedek Mari). Ezt viselik a próbára tett család tagjai és a velük bármiféle (munkavállalói és egyéb) viszonyba lépők. És persze maga az Úr. Lucifer azonban a farmerviselők közösségéből eleve kirekesztett, nincs köze a teremtéshez, ezen kétségbeesett (?) vakmerő (?), mindenesetre hirtelen-váratlan átöltözései sem változtathatnak érdemben. Sorsa predesztinált, hogy a fogadásban az Úr ab ovo győztes, azt ő maga is sejtheti. Az apa-fiú viszony földi változatában a kirekesztettség hasonlóképpen jelenvaló, fájdalmasan groteszk. A fiú az apa kényszerűségből teremtett külön világából, a belügyi szerveknek való titkos elköteleződéséből, a fausti alku jóval kisszerűbb változatából záratik ki. A darabbeli univerzum kifordul önmagából: az Úr földi mása eladja a lelkét, a gesztus pedig a teremtésnek tartott görbe tükörként értelmezhető. Apa és fia szeretetkapcsolata ezáltal hasonul az Úr és Lucifer viszonyához.

Lukács Sándor mint Úr, barátságosan társalgó, olykor homíliát mondó papot idéz: a belátó, bölcs fajtából. Játéka magával ragadó. Meggyőző – időnként groteszk fénytörésben feltűnő intellektuális és nem mellesleg szerető – Isten. Az előadás ideje alatt szinte végig a jobb szélen található piros kagylófotelben ül. Gesztusaiban, elejtett baszdmegjeiben éppúgy, mint ahogy öltözékében is szervesen hordozza az előadás ironizáló önreflektivitását. Egyszerű nylon védőburkolatból készült, barokkos szeszéllyel kanyargó-hullámzó, áttetsző, légies kabátot visel – mintha a felhők magasából érkezne. Később, mikor megtörtént a fogadás, leveszi: Isten emberarcú, a barokk felhők alatt farmeringet hord, mint hívei. Gyöngyösi Zoltán Lucifere szemben az Úrral, mozgékony, visszafogottan csúfondáros, érzékeny, olykor úgy viselkedik, mint aki esélyes a győzelemre. Balázsovits Edit a manipulatív, háttérből irányító, keresetlen stílusú Szolgáló, Petrik Andrea többnyire erősen elrajzolt karakterű Herceg, Szántó Balázs Grófja finom és túlérzékeny fiú, Liber Ágoston bensőséges és rideg atya. Játékuk – nem erős a szó – kivétel nélkül virtuóz, noha az erősen figyelő néző sem tudhatja mindig, esetükben mikor történt szerepváltás, kiből miért lesz példának okáért Első Szerető, Második Szerető vagy Anya.

^[1]     RADNÓTI Zsuzsa, „A mellőzött drámai életmű (Esterházy Péter drámáiról, elsősorban történelmi revüjéről, a Mercedes Benzről)”, Jelenkor 60, 6. sz. (2017): 696–701.
^[2]     KOVÁCS Natália: Az Esterházy-dráma és a színpad. Színház, 2021. 11. 26-29.

Mi? Esterházy Péter: Mercedes Benz
Hol? Vígszínház, Házi Színpad
Kik? Lukács Sándor, Gyöngyösi Zoltán, Balázsovits Edit, Szántó Balázs, Petrik Andrea, Liber Ágoston m.v. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Világítástervező: Horinka János. Zeneszerző: Lelkes Botond. Ügyelő: Röthler Balázs / Varga Miklós. Súgó: Gál Tünde. Rendezőasszisztens: Szládek Kata. Rendező: Zsótér Sándor.