A legtöbbször nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, vajon melyik volt az első meghatározó előadás egy-egy színház/alkotóműhely életében, amelyiktől kezdve megkülönböztetett figyelemmel követjük működését. Egy színházi műhely jelentékennyé válása ugyanis általában hosszabb folyamat, amely az egymást követő – egy irányba mutató, de nem feltétlenül egyenletes minőségű – bemutatók során alakul. A Zsámbéki Nyári Színház markáns ellenpélda.

„Születése” számomra egyértelműen köthető egy előadáshoz: a Beatrice Bleonţ rendezte, 1995-ben bemutatott A Mester és Margaritához. A „születést” nem véletlenül tettem idézőjelbe, hiszen Zsámbékon a nyári színház jóval korábban született meg. Mátyás Irén és Bicskei Gábor a nyolcvanas évek elejétől dolgoztak népművelőként a községben, többek közt amatőr, majd határon túli társulatok részére teremtve megmutatkozási lehetőséget, a kilencvenes évek elejétől pedig már többnapos fesztiválokat is szerveztek. De a zsámbéki színház mégis A Mester és Margarita előadásával lépett be a szélesebb köztudatba, a bemutató évében vált önálló intézménnyé (mint önkormányzati szabadtéri színház), és ettől kezdve zarándokolt a színházi szakma és a nyári forróságban is művészi ínyencségekre vágyó közönség a Budapesttől majd negyven kilométerre található kisvárosba (vagyis akkor még községbe).

A Mester és Margarita átütő sikerének egyik titka kétségkívül maga Zsámbék volt. Máig élesen él bennem a kép, ahogy a Sztravinszkij professzort alakító Tóth József rázza a szín előterében lévő kicsiny fát, mögötte a csodálatosan megvilágított Romtemplom, felette a csillagokkal borított ég. Ilyen atmoszférát a legzseniálisabb látványtervező/rendező sem tud létrehozni, ezt akkor is látni kell, ha maga az előadás kevésbé sikerül. De Beatrice Bleonţ rendezése önmagában is fontos produkció volt. Nemcsak azért, mert a természet és a Romtemplom különleges szépségét mesterien komponálta a játékba, hanem azért is, mert értelmet és súlyt adott az előadás látványos szereposztási ötletének, vagyis a magyar és román művészek együttműködésének. A Wolandot és kompániájának tagjait alakító román színészek magyarul tanulták meg és folyékonyan, de értelemszerűen erős akcentussal mondták el szerepüket, hatásosan érzékeltetve a „külföldiek” idegenségét. Így a játék jóval túllépett a magyar és román művészek együttműködésének – komoly sajtóvisszhangot is kiváltó – gesztusán, s a rendező nagymértékben a román színházi tradíciókból merítő (vagyis látványos képekből építkező, a zenére, koreográfiára sokat bízó, a reálszituációk felfejtése helyett a színészi jelenlét erejére építő) eljárásai egy nálunk akkoriban még kevéssé ismert színházi nyelvet hoztak közel hozzánk. Ami nem jelenti azt, hogy a bemutatónak ne lettek volna problematikusabb pontjai, sőt, nem várt problémák is adódtak: a női főszereplő, Létay Dóra például eltörte a karját, ami miatt néhány jelenetet újra kellett rendezni. De paradox módon mindez az előadás jelentőségét erősítette, hiszen azt üzente, hogy az általában kommersz bemutatók reprodukcióira, tájolására használt nyári színházi szezonban nemcsak arra van lehetőség, hogy ezektől merőben elütő művészi produktum jöjjön létre, hanem még arra is, hogy kísérletező jellegű, váratlan akadályokat is leküzdeni tudó, izgalmas műhelymunka szülessen, akár nemzetközi együttműködés eredményeképpen.

Mission impossible (r.: Schilling Árpád), Zsámbék, 2006

És így is lett: a következő években a zsámbéki teátrum mind elszántabban, következetesebben és professzionálisabban haladt a választott úton. Mátyás Irén csalhatatlan ízléssel talált rá azokra a színházi műhelyekre, alkotókra, akik tovább alakították a nyári fesztivál profilját. A fokozatosan bővülő, lassacskán jó két hónapossá duzzadó program részint vendégjátékokra, részint előbemutatókra, részint saját, csak itt (esetleg egy-két más, hasonlóan progresszív műsorpolitikát folytató nyári színházban) látható produkciókra épült. A vendégjátékok elsősorban a korszak legizgalmasabb határon túli magyar színházaihoz kötődtek: kolozsvári, sepsiszentgyörgyi, szabadkai, beregszászi produkciókat láthattunk többek között. Az előbemutatók pedig a legtöbbször arra teremtettek lehetőséget, hogy egy-egy fiatal, kísérletező kedvű társulat különböző fázisokon, variációkon keresztül kiérlelje előadását. Mai szemmel különös pikantériát jelent, hogy az ezredforduló környékének két, alighanem legtöbb zsámbéki (elő)bemutatót létrehozó alkotója Vidnyánszky Attila és Schilling Árpád volt. Schilling főiskolás Baal-rendezését – amelynek címszerepét Bodó Viktor alakította – itt láthatta először szélesebb közönség, később a rendező más főiskolás rendezései és a Krétakörrel közös munkái is helyet kaptak a repertoáron. A Vidnyánszky vezette beregszászi társulat magyarországi fellépéseinek pedig (Gyula és Kisvárda mellett) Zsámbék volt a legfontosabb bázisa – produkcióikkal valószínűleg itt találkozott először a szakma és a közönség döntő többsége. Több rövid életű, relatíve kevesebb előadást megélt, ám izgalmas, egyéni hangú bemutatót is tartottak itt (Sardafass, a hímboszorkány; A kioldás), de a későbbiekben Vidnyánszky alkotói pályájának nem egy meghatározó alkotását is lehetett látni. A pályakezdő Schilling és a határon túli rendezők, társulatok java alapvetően más színházi nyelven szólalt meg, mint az akkori pesti művészszínházi mainstream, így a zsámbéki teátrum kulcsszerepet vállalt abban, hogy a közönség új színházi formákkal, alkotómódszerekkel találkozzon. A saját produkciók jelentős része is ezt a vonalat követte, hiszen nemegyszer formátumos, határon túli rendezőket kértek fel létrehozásukra – ezáltal folytatódott a különböző színházi nyelvek prezentálásának, illetve a különböző színházi kultúrákból érkező alkotók együttműködésének folyamata is. Így jött létre például 2000-ben a Bocsárdi László rendezte, izgalmasan eredeti problémafelvetésű Bánk bán, amelyben neves magyarországi színészek (Kulka János, Fullajtár Andrea) játszottak együtt kiváló, határon túli kollégáikkal (Bogdán Zsolt, Senkálszky Endre), míg Gertrudist a legjelentősebb román színésznők egyike, Maia Morgenstern alakította. Emellett Beatrice Bleonţ és csapata is évről évre visszatért Zsámbékra; A Mester és Margaritát követő bemutatóik közül a színházcsinálás kínjáról és gyönyöréről egyszerre felemelő erejű és fergeteges humorú vallomást megfogalmazó Szentivánéji álom volt a legerősebb, legfontosabb produkció.

Eközben egyre bővült a helyszínek köre, mint ahogy a felhasznált támogatásoké is: az intézmény uniós pályázatot nyert, és a magyar, olasz, román együttműködőkkel megvalósult projekt menedzselését projektvezetőként oldotta meg. A színhelyek közé pedig 2002-ben bekerült egy fantasztikus tér, a volt légvédelmi rakétabázis különböző méretű rakétasilókat tartalmazó, hatalmas területe is. Ez már önmagában is átbillentette volna a művelődési ház kereteit amúgy is kinövő fesztivál súlypontját, ám a továbblépésnek kényszerű oka is volt. Míg a színházi szakma folyamatosan ünnepelte a zsámbéki bemutatókat, amelyekre Budapestről és az agglomerációból hosszú kocsisorok érkeztek (az előadások után pedig különbuszok juttatták haza a nem gépkocsival érkezőket), addig a zsámbéki városvezetés értetlenül szemlélte a teátrum működését, s helyébe zenés szórakoztató színházat képzelt el. Többfordulós, sok szomorú pengeváltással súlyosbított (több vonatkozásban is a 2010-es évek keserű kultúrpolitikai csatározásait idéző) konfliktusok követték egymást, míg a színház végül szervezetileg elszakadt az önkormányzattól, és a továbbiakban idegenforgalmi közhasznú egyesületként működött, a kétezres évek derekától már-már kizárólag a rakétabázison. Ez a szervezeti keret akkor a túlélés esélyét kínálta, de később erősen hozzájárult a színház mind súlyosabb finanszírozási problémáihoz, amelyek végül is csaknem ellehetetlenítették a működését.

A rakétabázis belakása nemcsak a súlypontot helyezte át, de bővítette a teátrum lehetőségeit is. Már azzal is, hogy a korábbiaknál jóval több bemutatóra teremtett elvi lehetőséget, hiszen a hatalmas terület különböző helyszínein egyazon este több előadást is lehetett játszani. Ráadásul teljes mértékben alkotói döntés volt az adott produkciónak a térhez kapcsolódó viszonya: a színészek éppúgy játszhattak a rakétasilók belsejében, zárt térben, mint a szabad ég alatt, a siló mellett, fölött, de előfordult, hogy a bázis különböző helyszínei között vándoroltak az előadók és a nézők. (Ez utóbbi legemlékezetesebb példáját a Jámbor József rendezte Sztalker jelentette; a Tarkovszkij-film sajátos adaptációjában a rakétabázis tágult Zónává, amelynek területét a nézők a szereplőkkel együtt járhatták be.) Ennek megfelelően egyaránt láthattunk hagyományosabb színházi nyelven megszólaló, a kőszínházi formákra építő előadásokat, mint a mainstreamtől erősen elütő produktumokat, s éppúgy születtek abszolút helyspecifikus előadások, mint bárhol bemutathatók. Mátyás Irén továbbra is kereste a progresszív alkotóműhelyeket, fiatal társulatoknak és alkotóknak biztosított lehetőséget. A Bodó Viktor által frissen alapított Szputnyik nem egy bemutatóját tartotta itt, a Horváth Csaba vezette Forte Társulat pedig a leggyakoribb fellépők egyike lett. Ez utóbbi nyomában több mozgásszínházi kezdeményezés is szerepet kapott: rendszeresen hozott létre előadást a Kompánia Társulat, de dolgozott itt Ivo Dimcsev is. S miközben pesti és kaposvári főiskolások bemutatóit (amelyeknek egy része itt és erre az alkalomra készült műhelymunka volt) is gyakran láthattuk, megmaradtak a régebbi kapcsolatok is: a beregszászi társulat majd minden produkciója látható volt a rakétabázison. A kísérleti jellegű bemutatók között persze akadtak kevéssé sikeresek, alkalmanként vakvágányra futók is (szerencsére nem magas számban), ami egyfajta izgalmas kiszámíthatatlanságot jelentett: Zsámbékra ritkán ment úgy a néző, hogy előre sejtette az aznapi előadás végeredményét. Ez alól kivételt képezett a kétezres évek második felének alighanem legnépszerűbb előadássorozata, amely a 2003-ban végzett Máté Gábor-osztályhoz kötődik. Az osztály tagjai a végzésük utáni két nyáron találkoztak Zsámbékon, hogy létrehozzanak egy-egy közös produkciót, s eközben született meg az ötlet, hogy készüljön egy előadás-sorozat, amely oly mértékben az osztály tagjairól szól, hogy ők maguk a főszereplői. 2006-ban kezdődött e sorozat a Járó Zsuzsával, s idén ért véget a Jordán Adéllal, de már nem Zsámbékon. A kétezer-tízes évek elején, kevéssel Mátyás Irén halála előtt ugyanis a társulat beköltözött a Jurányiba, az utolsó bemutatót pedig a Benczúr Házban tartották.

Az átköltözés fő okát a zsámbéki bázis egyre súlyosbodó anyagi és infrastrukturális nehézségei jelentették. A részben strukturális, részben politikai okokból fokozatosan apadó szubvenció miatt egyre inkább ellehetetlenedett a teátrum rendkívül sokoldalú, progresszív művészi koncepciójának a finanszírozása. Az utolsó években néha már egészen méltatlan körülmények alakultak ki (volt, hogy vízhiánnyal is meg kellett küzdeni), s kívülről úgy látszott, hogy a bázis működését már csak Mátyás Irén különleges személyisége és óriási munkája, fanatizmusa garantálja. Amikor 2013 májusában fiatalon elhunyt, sejteni lehetett, hogy a zsámbéki nyári színház abban a formában, ahogy az elmúlt szűk két évtizedben működött, nemigen lesz fenntartható.

Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház: Három nővér (r.: Vidnyánszky Attila), Zsámbék, 2003. Fotók: Ilovszky Béla

Ez a sejtés azután be is igazolódott. A teátrum vezetését előbb Mátyás Irén közvetlen munkatársai, Vásárhelyi Nóra és Artner Szilvia vették át, majd két évvel később Árkosi Árpád lett a művészeti vezető. Vásárhelyiék alapvetően a korábbi törekvéseket próbálták folytatni, Árkosi pedig új tervekről, elképzelésekről is nyilatkozott – ám a teátrum jelentősége, színházi életünkben betöltött szerepe láthatóan elvékonyodott. Egyik művészeti vezetés sem tagadta meg a hagyományokat, a régi repertoár darabjait akár éveken át is játszották, ha az alkotók ebben partnerek voltak, és a közönség érdeklődését is fenn lehetett tartani (jó példa erre a már említett Sztalker), ám a finanszírozási keretek és a teátrumtól részben e keretek miatt elfordult alkotók hiánya behatárolta az innovációs lehetőségeket. A játéknapok száma egyre csökkent, a hangsúly a koprodukciókra került át, a csak itt és most látható produkciók lassacskán elfogytak. Mivel a rakétabázison is túlsúlyba kerültek a vendégjátékok, a tér különleges adottságait egyre kevésbé tudták kihasználni az alkotók. A mostani, Seres Tamás művészeti vezető nevével fémjelzett érában a színház visszatalálni látszik a Romtemplomhoz, de olyan vállalkozások, mint annak idején A Mester és Margarita, nincsenek a repertoáron. A pandémia előtti utolsó nyári évad (2019) legsikeresebb bemutatója az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte Vízkereszt volt, amely a Gyulai Várszínházzal együttműködésben született, és premierjét Gyulán tartották. Azt, hogy az idei nyár mennyiben alkalmas hosszú távú következtetések levonására, nem tudni. Hiszen nyári szezont tervezni, komolyabb saját produkciókat, illetve koprodukciókat létrehozni a teljes bizonytalanság hónapjaiban aligha lehet – így talán az sem mérvadó a jövőre nézve, hogy az idei nyáron zömmel egy-két szereplős produkciókat (elsősorban önálló esteket, koncerteket) mutattak be, s csaknem mindnek a Zichy-kastély adott helyet. De arra sem látszik erős művészeti törekvés, hogy a kilencvenes évek közepén megteremtett művészeti hagyomány folytatódjék.

Ám a kilencvenes évek közepétől a kétezer-tízes évek elejéig terjedő korszak így is színháztörténeti jelentőségű vállalkozás volt. Nem Budapesten és nem egy vidéki nagyvárosban, hanem egy Budapest környéki községben született egy olyan nyári fesztivál, amely megtestesítette a színházi progressziót, amely egyszerre működött kísérleti műhelyként, inkubátorként és kiemelkedő jelentőségű vendégjátékok fórumaként, amely kulcsfontosságú szerepet játszott más színházi kultúrák megismertetésében és – a nemzetközi koprodukciók révén – azoknak a magyar színházi gyakorlatba történő integrálásában. És amely bebizonyította, hogy a nyári forróságban is van igény – mind a szakma, mind a közönség részéről – a minőségi színházra. Jelenleg talán nem is az a kérdés, hogy folytatható-e ez még Zsámbékon, hanem inkább az, hogy valahol valaki létrehoz-e majd hasonló művészi hitvallású, ambíciójú nyári színházat.