Amikor 2021 augusztusában Dömötör András a Jordán Adél című előadás egy pontján Máté Gábor szerepében rituálisan harakirit követett el, azzal véget ért a 2007-ben elkezdett színházi projekt, a Máté Gábor és Horvai István 2003-ban végzett színészosztályából lett alkotóközösség előadás-sorozata. Hogyan született meg az AlkalMáté Trupp? És tényleg legendás ez az osztály? Hogyan egyensúlyoztak valóság és fikció, privát és nyilvános között? Lehet-e sorozatként tekinteni az AlkalMáté-előadásokra, amelyek egy generáció közérzetét is elbeszélik? PAPP TÍMEA és VALUSKA LÁSZLÓ visszafejtik, hogyan kezdődött a színházi emberkísérlet, mitől lett állandó program számukra minden évben, és mit tanultak ebből a tizennégy évből.

Péter Kata (2012)

A legendás Máté-osztály

Valuska László: Kezdjük a tényekkel: 2003-ban végzett Máté Gábor és Horvai István osztálya a színművészetin, és 2021-ből nézve talán túlzásnak tűnik a legendás jelző, de ezek a színészek mégiscsak meghatározták az elmúlt tizenöt év magyar filmes és színházi kultúráját. 2007-ben akkor kezdik el a közös munkát, amikor Fenyő Iván már forgatott Sam Mendesszel a Bőrnyakúak című filmben. A diploma után négy évvel készítik el az első előadást Járó Zsuzsa címmel, utána Szandtner Anna, Kovács Patrícia, Máthé Zsolt, Mészáros Máté, Péter Kata, Száraz Dénes, Gál Kristóf, Dömötör András, Mészáros Béla, Vajda Milán, Fenyő Iván, Czukor Balázs, végül Jordán Adél következett. Az AlkalMáté nevet Parti Nagy Lajos adta.

Papp Tímea: Legendássá a közönség tette őket, a címkét önkényesen ragasztották rájuk. A szép emlékű színház.hu fórumán minden színműs osztálynak gyakorlatilag az első évtől volt szaktopikja, igen egyszerű címstruktúrával – osztályfőnök neve-osztály (évszámok tól-ig) –, és amint lediplomáztak, ezek a topikok értelemszerűen elhaltak. A Máté–Horvai-osztályé volt az egyetlen, amelyik életben maradt, ráadásul a címébe bekerült egy jelző: legendás. Nem emlékszem, mikor, kinél született a legenda, de már Zsámbékon szériában játszották az aktuális előadást. A helyszín 2007-től 2012-ig a Zsámbéki Színházi Bázis volt, majd 2013-ban lett a Jurányi Ház, és akkor állt mögéjük producerként Orlai Tibor. A 2020-as pandémiás év nekik is kimaradt, 2021-ben a Benczúr Ház udvarán zárult a projekt. A legkevesebbszer, öt alkalommal Fenyő Iván és Száraz Dénes vett részt benne, öten (Czukor Balázs, Dömötör András, Jordán Adél, Máthé Zsolt, Vajda Milán) pedig minden előadásban játszottak.

V. L.: Ez az az időszak, amikor a színészek épp csak elkezdték pályafutásukat, elhelyezkedtek színházaknál, keresték az útjukat. A nézők épp csak megismerhették őket, amikor az első előadás megszületett. A színházrajongók és az őrült kultúrafogyasztók már azon is ott voltak, de az első fordulópont a Kovács Patrícia című előadás volt. A médiafigyelem ekkor változott meg, miután a színésznő ekkor már több nagyobb nézettségű és szerzői filmben szerepelt (9 és 1/2 randi, Csocsó, avagy éljen május 1-je!, S.O.S. szerelem!, Szép napok, Sztornó), vagyis épp elég ismert volt ahhoz, hogy a magánélet, a voeyeurködés is előtérbe került.

P. T.: Rögzítsük, hogy az ismertséget azok, akiknek épp akkor kellett, önreflexíven – Száraz Dénes és Fenyő Iván esetében értelemszerűen reflexíven – kezelve beépítették az előadásokba.

V. L.: Ez egyébként fordítva is igaz: az országosan a járványhelyzet miatt rendszeresen szereplő rendőrségi szóvivőről, Gál Kristófról mi tudjuk, milyen családi és hitbeli kérdésekkel küzdött, miért hagyta el a színházat, és ment el rendőrnek.

P. T.: Személyiségének megfelelő mértékben tárulkozott ki mindenki, ettől is függött, mennyire lehetett felismerni a történet szereplőit. Voltak évek, amikor a főhősön és az osztály tagjain kívül jóformán mindenki beazonosíthatatlan volt, nagyjából úgy, mint amikor az összes lehetséges érzékeny adatot kitakarják egy dokumentumban. Az anonimitás foka azonban semmilyen hatással nem volt a drámaiságra, a teatralitásra.

A pőre őszinteség mindig zavarba ejtő, de az a nyíltság és nevesítés, amivel a 2014-es Gál Kristóf élt, megrendítő gesztus volt. (Még akkor is, ha sosem tudhatjuk, mennyi a sűrítés, az elemelés, az átfogalmazás a valósághoz képest. Ez az autofikció ravasz csapdája.) Áldozatbemutatással ért fel, több körrel beljebb, sokkal mélyebbre vitt, és akarva-akaratlanul az utána következők számára is kijelölt egy utat. Mészáros Béla, Dömötör András, Jordán Adél pedig nem tértek le róla.

V. L.: A legenda születéséhez két dolgot kell kiemelni: a színészek az évek során egyre ismertebbek lettek, a közönség egyre bővült, és a médiaérdeklődés is fokozódott.

P. T.: Ezzel viszont a szakmai elismertség nem feltétlenül járt együtt. Az osztály első Jászai Mari-díjasa Mészáros Máté volt, az elsőséget és a jogosságot egyetlen osztálytárs sem vonta kétségbe. A művészeti középdíjat a többiek közül senki nem kapta meg azóta sem. A színházi közállapotok talán az egyetlen olyan téma, amiről az elemelés ellenére is kendőzetlenül, kétségbeesésből fakadó sistergő indulattal beszéltek (Péter Kata, Czukor Balázs).

V. L.: A legendát az egyéni történetek, a könnyed hangvételű elbeszélések, a folyamatos kikacsintások, a játék szabadsága határozták meg. A legendagyártás alapja a személyesség vagy őszinteség mítosza. De hogyan lehet megszólalni, mit lehet mondani egy olyan világban, ahol a nyilvános és a privát között elmosódik a határvonal, hiszen a színészek estéről estére megmutatják magukat, velünk vannak a tévésorozatokban, filmekben, közösségi csatornáikon és általánosságban a médiában? Az AlkalMáté nem a nyilvánosság által ismert képeket hozta játékba, hanem a magánembert, aki a színház nyelvezetével beszél magáról. Szerelemről, apaságról, halálról, szakításról, fociról, színházról, kis szerepekről vagy nagy sikerekről, mi nézőként pedig nem csupán egy előadást kaptunk, hanem ismert emberek titkos történeteit. A társulathoz ezért különösen kötődött a nézőközönség, hiszen a sorozat azt bizonyította, hogy minden ember lehet főszereplő a saját életében.

Személyesség – autofikció

V. L.: A tét valószínűleg évről évre változott, ahogy a nyári összetartásnak álcázott workshopokból kinőtte magát egy alkotócsapat, amely évi egy bemutatóra gyűlik össze, és kizárólag önmagát beszéli el.

P. T.: Picit vitatkoznék, azzal együtt, hogy a Járó Zsuzsa előtt egyáltalán nem lehetett tudni, hogy egy ember élete, az ön- és mások általi élveboncolásból létrejövő szkeccssorozat elég érdekes-e ahhoz, hogy kitöltsön (tizennégyszer) egy estét. Szerintem már az elején véresen komoly volt a projekt, hiszen arra szerződtek egymással, hogy minden körülmények között végigcsinálják. Ritka felelősségteljes vállalás, miközben gyanítom, a hogyanban nem voltak biztosak, és arra se vennék mérget, hogy ha hideg fejjel belekalkulálják az összes ismert és ismeretlen, emberi és szakmai változót, belevágnak. Az, hogy eleve ügyként indult, jelentőséget adott a kísérletnek.

Nem ezeken a nyarakon csiszolódtak össze, nem itt lettek alkalmi szabadcsapatból közösséggé, kvázi társulattá, és színészi pályájuk sem itt dőlt el. Az alkalmazott munkamódszer, az életjáték nem volt új nekik. Színházi egynyelvűségüket sem itt sajátították el. Ezeket mind adottságoknak vehetjük.

A tét azonban valóban nőtt. Ahogy egyre rutinosabbá váltak, ahogy távolodtak az egyetemtől, az osztály tagjainak az életéből kiemelt epizódok a címszereplő aktuális élet- és pályaszakaszáról szóló összegzés, állapot- és hangulatjelentés mellett arról a világról adtak látleletet, amelyben élünk. Az egyéni sorsból kinyílt az előadások fókusza, az egyeditől továbbléptek az általános felé, és egy színészosztály közönség elé vitt magánügyei a magyar színháztörténet egy fejezetévé alakultak át.

V. L.: És kiderült, hogy már nemcsak önmagukról, hanem sokakról beszélnek, hiszen a saját sorssal vagy családi hagyománnyal történő szembenézés, a családon belüli elfojtások és traumák mindannyiunk történetei. A koncepció szerint azt, hogy kiről szóljon a következő előadás, véletlenszerűen, húzással döntötték el, vagyis bárki bármikor sorra kerülhetett, bármilyen élethelyzetében – és az biztosan nem mindegy, ki mikor mesélhette el az életét. Ijesztő lehet, hogy elveszíted az életed elbeszélésének lehetőségét, hiszen az önéletírás se szól másról, mint arról, hogy úgy állítsak emléket magamnak, ahogy azt én szeretném.

Vajda Milán (2017). A képen Mészáros Máté, Czukor Balázs, Vajda Milán és Mészáros Béla, háttal Dömötör András.

Az AlkalMáté-előadásokban az volt az érdekes, hogy a színészek hogyan, milyen jeleneteken keresztül beszélik el a saját történetüket. Látszólag valódi életeket látunk a színpadon: Kovács Patrícia beszélt szakításáról és új kapcsolatáról, Gál Kristóf a pályaelhagyásról, a vallásról és a családról, Jordán Adél meg egy coming outot épített az előadásba. Miért érezhetjük azt, hogy megváltoznak az elvárásaink abban a pillanatban, ha valami önéletrajzi, vallomásos? Miközben az is csak játék, fikció, nem kellene, hogy máshogy nézzük ezeket az előadásokat.

P. T.: És vajon az önéletrajziság miatti elvárásváltozás – ebben az esetben önéletrajziságot tetézve a hagyományosnál jóval rövidebb próbafolyamattal és az előadás tiszavirág-életével – párosult-e minőségi engedékenységgel? A kérdés elvben még egy ilyen, összességében és külön-külön is biztos ízléssel létrehozott produkciónál is föltehető. Nehéz ezt megfogni, mert az alkotói kiindulás bennem, a nézőben kialakít egyfajta nagyon is valós viszonyt a látott karakterekhez. És még ha ez az elvitathatatlan szubjektivitás a különálló részekhez kapcsolódó kritikai attitűdöt nehezíti, sőt akár ki is zárhatja, az egész tekintetében – amikor a csoport hierarchiája is kirajzolódik – mégiscsak segíti az elemzést.

Abban biztos vagyok, hogy a nézők egy része – bár arról fogalmam sincs, mekkora – az auto miatt vett jegyet, úgyhogy most próbálom magamban is megkeresni visszamenőleg a motivációt. Ha nem lett volna a kisebb-nagyobb nyomokban autofiktív elemeket tartalmazó Migrénes csirke, az Éjfél után mondta meg, hogy mi baja és a BelemenekülŐK, valószínűleg bennem is erősebb az ilyen irányú érdeklődés. Engem viszont az előzménynek (pilotnak?) tekinthető produkciók miatt sokkal jobban izgatott a fikció, pontosabban az a színházi forma, amit az életjátékhoz dramaturgiai és vizuális keretként kitaláltak (utóbbi kapcsán semmiképp ne hagyjuk ki a látvány tervezőit, Izsák Lilit, majd Kálmán Esztert). Persze a formák a dél-spanyol világtól a családállításon át a focimeccsig, az autóflottától a legókockákon át a színházi raktárakig mindig szorosan kapcsolódtak az előadás alanyához/vizsgálati tárgyához/főhőséhez/címszereplőjéhez, de a kitett teatralizálással el is távolították tőle saját élettörténetét, és további következményként nagyjából félidőre generációs közérzetjelentéssé alakították az egyéni sorsokat.

V. L.: Az elmúlt években Karl Ove Knausgård regényfolyama, a Harcom olvasása közben rápörögtem, hogy minden igyekezet ellenére lehetetlen elbeszélni a saját életünket, helyette mindig teremtünk valamit, ami hasonlít a valódi életre. Abban a pillanatban, hogy elkezdi valaki az életét mesélni, az rögtön megformált lesz, csendekkel, elhallgatásokkal vagy túlzásokkal. A saját életemet is alakítják mások nézőpontjai, elbeszélései, ezek nélkül képtelen lennék elbeszélni önmagam. Knausgård válasza az, hogy mindent részletesen el kell mesélni az alkoholista apa halálától a válásáig – radikális őszinteség. Nem foglalkozva írás közben a lehetséges reakciókkal, miközben persze tudja, hogy egyszer a felesége és a rokonok elé kell állnia. Képzeljük el Knausgård könyveit vagy az AlkalMáté előadásait úgy, hogy a megidézett családtagok, szerelmek vagy pályatársak is hangot kaphatnának bennük. Mi is egy lehetséges Járó Zsuzsát, Mészáros Bélát vagy Száraz Dénest ismerhettünk meg.

P. T.: Az autofikció szempontjából egyszerű a helyzet Száraz Dénes és Fenyő Iván esetében, akik deklaráltan kiszálltak a sorozatból, mégis készült róluk előadás. De a megidézett külső szereplők kommentjei nélkül is létre tud jönni a távolság a címben szereplő színpadi személy és az ő valós életbeli megfelelője között, még akkor is, ha ennek a valós életnek egy szelete a nyilvánosság előtt zajlik. (Ami a magyar sorozatgyártás, továbbá a koronavírus-járvány fellendülésével, illetve a social media elterjedésével párhuzamosan az osztály egyre több tagjánál felmerül, s ez bulvárkitettséggel is jár.) Nemcsak azért, mert ügyelnek arra, hogy mindenki játsszon mindenkit, sőt magukat lehetőség szerint minél kevesebbszer játsszák, vagy az előadások a sorozatjelleg miatt végül egy csoport képét adják ki, hanem – sőt inkább – amiatt, mert az egyén életéből a csoport a saját szűrőjén átengedve, közösen hozza létre a karaktert. Az az alapanyag, amit az egyén magáról elmond, megoszt, amit magából megmutat. Ami ebből előadásként születik, az pont annyira izgalmas, érdekes, élő, amennyire ezek a történetek jól játszhatók. Akit látunk, végeredményben egy konstrukció, ami vélemények igazságaiból áll össze. Mintha ugyanarról a személyről több különböző portrét készítenénk, és azt kopíroznánk egymásra. Vagy nem is kell egymásra kopírozni, elég egymás mellé tenni azokat. Úgy, ahogy a zsámbéki rakétasilóban tizennégy Kovács Patrícia-portrét lógattak fel.

V. L.: Ahogy Knausgårdnál, úgy az AlkalMáté-sorozatban is kialakultak az elbeszélés eszközei, mert egy regény és egy színházi előadás esetében sem az érdekel engem, milyen titkokat árulnak el magukról az alkotók, hanem az, hogyan jutunk közelebb hozzájuk, hogyan tudják az irodalom vagy a színház nyelvét használni ahhoz, hogy az elmondás által kapják meg saját történetüket. Hogyan lehet egy analitikus színházi munkafolyamat során azt a fordítást elvégezni, hogy a valós életeseményekből színpadi jelenet váljon, és annak az értelmezési keretei ne csússzanak el. Az AlkalMáté önfikcionalizálásában az alkotók és a nézők számára is az lehet az egyik varázslat, hogyan találkozik egymással a nyilvános és a privát. Vajon máshogy beszél egy színész, ha egy Csehov-karaktert vagy a saját anyját alakítja?

P. T.: Nem tudom. Lehet, hogy attól függ, hogy a saját anyja mennyire hasonlít a Csehov-karakterre?

Sorozatként nézve: ki a hős? Formai-dramaturgiai megoldások

V. L.: Az AlkalMáté tizennégy évados sorozat volt, ami egyetlen nagy történetet mesélt el. Az egyetemi osztály a diploma után fiktív történetként írta tovább magát. Minden évadnak megvolt a központi szereplője a saját elbeszélési technikájával, dinamikájával, őszinteségével, de végeredményben mindig ugyanazt az osztályt láttuk, amelynek tagjai megpróbáltak felnőni, boldogulni, szeretni, gyászolni, hinni, nem elbukni. Ebből a nézőpontból érdekes kontextust adnak a sorozatnak a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli botrányok: tizennégy éven keresztül láthattuk, hogy működik a művészeti képzés, hogyan működik egy alkotócsapat.

Minden előadás keretrendszere hasonló volt, de a változások, ahogy a sorozat Zsámbékról eljutott a Benczúr utcáig, alakították a lehetőségeket. Voltak, akik kiszálltak, de a formátum érthetően nem engedte, hogy ne meséljék tovább a közös történetet.

P. T.: Az a két rész, amelynek címszereplője otthagyta a sorozatot, sokkal erősebben szólt a közösségről. Az alaphang azonban jelentősen különbözött: egyértelműen empatikus volt a Száraz Dénes, a Fenyő Iván pedig diplomatikus, de a sorok között mégiscsak véleményt nyilvánítottak.

V. L.: Se közösségi, se alkotói szempontból nem lehetett könnyű végigcsinálni, és nézőként ennek a történetszálnak is részesei lehettünk. Ez a határátlépés a magánból a nyilvánosba tette fontossá az AlkalMáté-előadásokat. Ritkán látni ennyi éven át tartó alkotói, művészeti emberkísérletet.

P. T.: Ahol csak egyetlen dolog volt biztos, az, hogy minden nyáron – a Mészáros Mátén túl is, benne a Kiscsillag Sirályával – csak odáig tudtuk a történetet. Kísérlet volt ez, valóban, és nem rizikó nélküli. Ahhoz, hogy sikerült, és túlmutatott a terápiás élveboncolásokon vagy a magyar színházi világ tükör elé állításán, a kitartás, az állhatatosság mellett önirónia, önkritika, az abszurdig elvitt humor és éles színészi alakítások kellettek.

V. L.: A néző a színészeket előadásokról, filmekből, sorozatokból vagy az újságokból ismerhette, személyes történeteik két előadás közt is alakultak, miközben a szereplők a médiában rendre reflektáltak is a készülő előadásra. Nézőként ezt a sorozatélményt bírtam a legjobban, hogy folyamatosan a történet részesei vagyunk.

Száraz Dénes (2013). A képen Máthé Zsolt és Dömötör András.

P. T.: Ami elég érdekes tudott lenni még annak is, aki csak úgy, akár a közepén belecsöppent, és fogalma sem volt az előzményekről, a szereplők egymáshoz való viszonyáról. Fura sorozat volt ez, mert valójában a színház lényegét, az egyszeri és megismételhetetlent adta vissza az egynyárisággal, de még inkább azzal, hogy pillanatképeket rögzített. Nem tévedünk, ha kijelentjük, teljesen más előadás készült volna ugyanarról a személyről egy másik évben. Egyben visszanézni nem azért lenne izgalmas, hogy lássuk, kivel mi történt azóta, hogy addigi élete közönség elé került. (Majdnem azt írtam, közprédává vált, de a bulvár érdeklődési küszöbét csak az említésig érték el az előadások.)

Elemzés tárgya lehetne a csoportdinamika és -hierarchia, a nem egyenlő színészi hozzájárulás vagy részesedés – ki honnan nézi –, mindenesetre Dömötör András, Mészáros Béla, Mészáros Máté és Péter Kata látszottak az elsőknek a sorban, és nem hagyhatjuk említés nélkül Máthé Zsolt dalszövegeit sem. Aztán meg lehetne figyelni azt is, az egyenöltözékek – a szemüvegtől a fürdőköpenyen és a focimezeken át a spiritualitás fehérjéig – hogyan mutatják pregnánsan, itt minden kétséget kizáróan egy közösség tagjainak a történeteit. Fel lehetne kutatni egy-egy tárgy, kellék eredeti funkcióját, és azt az adott előadásra vonatkoztatni. A Jordán Adélban a kisfiú báb a Budapest Bábszínház A Hétfejű Tündér előadásában játszott: a csúnya fiú, aki elindult, hogy rútságának okozóját, a Hétfejű Tündért megölje. Ha rávetítjük Lázár Ervin meséjét a Jordán Adélra, kétségtelenül újabb réteggel gazdagodik az előadás. De minden szempont közül a legfontosabb az, ahogyan bizonyos motívumok végigvonulnak, felbukkannak, eltűnnek, visszatérnek a tizennégy részben. És ezekből van egy, ami a vállalás lényegét és ezeknek az embereknek az összetartozását sűriti: a Máthé Zsoltból a Dömötör Andrásba átvitt ölelés.

Ha egy sikeres sorozatnak vége, a legnépszerűbb karakter(ek) saját szériát kaphat(nak). Az AlkalMátéból 14+1 (Máté Gáborral) spin-off indulhatna. Ez persze lehetetlen, sőt, a projekt lényegét tekintve teljesen érvénytelen felvetés. Két oldalág azonban kinőtt. A Second Life, avagy Kétéletem és a Határátlépések (mindkettő írója-rendezője Dömötör András) munkamódszerében erős hasonlóságokat, az alkotócsapat összetétele pedig részben átfedést mutat az AlkalMáté-előadásokkal.

Generációs közéleti és közérzeti olvasat

V. L.: A tizennégy éven át íródott történet, ne felejtsük el, egy generáció története is, amelyik az életét a művészetre tette fel, rengeteg mindenről mondott le az álma megvalósításáért, szerelmeket vagy barátságokat áldozott fel. Nem tudom, hogy most újrakezdenék-e ugyanígy. Irigyeltem az osztályt, mert nekem az érettségi találkozókon lassan be kell mutatkoznom mindenkinek, ők meg hosszú évekkel később is együtt vannak, és alakítják egymást.

P. T.: Idén nyáron beszélt Máté Gábor egy interjúban[1] arról, hogy fölmerült benne az ötlet, hogy behív az előadásba olyan színészt, aki másik osztályában végzett, de aztán ezt el is vetette. Az, hogy valaki ismeri a módszert, még nem elég. Lehet úgy előadást csinálni, hogy erre a közvetítő nyelvre építve több évjárat Máté-osztályait eresztjük össze, ahogyan az a Second Life-ban és a Határátlépésekben megtörtént. Ebben a sorozaban azonban csak vendégzenészek közreműködhettek, vendégszereplők nem. Volt, aki egy-egy alkalommal nem ért rá, magán- vagy munkaügyek fölülírták ezt a kötelezettséget. És volt, aki kiszállt. A helyükbe azonban sosem lépett más. De ahogy még azokon az érettségi találkozókon is betolakodó idegenek a megjelenő élet- és házastársak, ahol az osztály tagjai teljesen eltávolodtak egymástól, ebben a sorozatban egy cameo pláne zavaróan hatott volna.

V. L.: Az AlkalMáté kapcsán nagyon ritkán szoktunk arról beszélni, hogy az adott előadás egyébként milyen ügyesen reflektált az adott év közéleti kérdéseire, sőt közérzetére. Meg merte mutatni, hogyan éli meg ez a generáció a társadalmi-politikai változásokat, ahogy a diploma megszerzése után folyamatosan csökkennek az elvárások a jövővel szemben. Így egyben nem volt jó ezt látni. Az AlkalMáté előadásai soha nem a boldogságról szóltak, hanem fájdalmakról, szorongásokról, rossz döntésekről, megcsalásokról, idegenségről, útkeresésről – csalódott, sokszor dühös ez a generáció.

P. T.: Ami a rendszerváltáskor érettségizetteknek filmben a Moszkva tér, a most harmincasoknak meg a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, az a negyveneseknek színházban az AlkalMáté. A svájcifrank-hiteltől a párkapcsolati kudarcokon át a menni vagy maradni, s ha maradni, akkor értelmetlen harcokat vállalni vagy teljesen kivonulni dilemmájáig. Általuk röhögtünk, sírtunk, keseregtünk magunkon. Saját válásainkat dolgoztuk fel, elvesztett szüleinket, nagyszüleinket gyászoltuk meg ezeken az estéken.

Az alkotók azonban pontosan tudták, színpadon az egyneműség nem él meg, hamar hatását veszti. Kreativitásukat, szakmai tudásukat és intelligenciájukat mutatja az arányérzék, ahogyan az elviselhetetlent az abszurd és a groteszk eszköztárával ábrázolták, a tragédiát hirtelen bohóctréfa oldotta, a legérzéketlenebb helyzetből megszületett a líra.

Mészáros Béla (2016). A képen Szandtner Anna, Péter Kata és Dömötör András. Fotók: Dömölky Dániel

Emlékezetes pillanatok

V. L.: Sok szép, megható történet és rengeteg valódi színházi pillanat volt, amiről meglepően keveset beszéltünk, a kritika is, illetve mi, nézők is, még több okos vicc és meglepően kevés mellényúlás – így emlékszem. Most, írás közben kimondtam magamnak, hogy nézőként más helyzetbe hozott az AlkalMáté, mert képtelen voltam kritizálni az évek során. Hogy miért alakult így, arra nincs jó válaszom, beszippantott a kísérlet. Általánosságban mindig túl komolyan vettem azt a szabadságot, amivel saját életeseményeikhez fordultak a szereplők, nem az érdekelt, hogyan visznek színre egy életet, hanem az, hogy színre viszik. Az AlkalMáté olyan hullámvasút, ami minden előadásban jó mélyre vitt, hogy onnan felcipeljen egy pontra, ahonnan már csak a közös zuhanás lehetséges. Ezeket a pillanatokat szerettem: felszállni a csapat mellé, és utazni az életeken át, rendőrségi egyenruhával, vasalással, családi vacsorákkal, dalokkal, Barcelona-mezzel, legózással.

P. T.: Nem gondolkodom, nem csinálok longlistet, shortlistet. Írom, ahogy jön. Tehát: a tizennégy AlkalMáté-előadás öt legemlékezetesebb pillanata.

Mattrészeg apa, sürgölődő anya, karácsonyi asztal körül az István, a királyból éneklő gyerekek. (Kovács Patrícia)

Mészáros Béla ül a padon, onnan nézi, mi történik vele a színpadon. Néha elmosolyodik, máskor kezébe temeti az arcát. (Mészáros Béla)

A nagymama temetése utáni Hallelujah Mészáros Mátétól. (Dömötör András)

Jordán Adél mint a távoperációjára előkészülő Lázár Kati. (Fenyő Iván)

Doktor Lazarovics Andorné Grósz Paula szépészkedése miatt a család elmulasztja a Dunába lövést. (Jordán Adél)

Kész.

Ha máskor ülnék le, akkor is ezek jutnának eszembe? Annyiban, amennyiben egy másik évben ugyanarról a közreműködőről másféle előadás készült volna. Úgyhogy ezen fölösleges is gondolkodni.

Öt emlékből kettőnél a jelenet dominál, háromnál a színész. Ez mit jelent? Semmit. Ez a választás rólam árulkodik, nem az előadások vagy az előadók egymáshoz képesti rangsoráról.

És igen, Dömötör András Máté Gáborként bármikor megbízhatóan elvitte a tejfölt. Nem paródiák voltak ezek a magánszámok, dehogy. A megfigyelőkészség, az empátia, az emberismeret, a kölcsönös szakmai, partneri és mesteri tisztelet adták az alapját a portré-miniatűröknek.

[1] STUBER Andrea, „Szívből kívánja az idő maga: ne legyen rosszabb estétek soha”, Beszélgetés Máté Gáborral (2021.07.28.).