Első megközelítésben mindkét pályázatról elmondhatjuk, hogy megfontolt, alapos munka, választékosan és gondosan megfogalmazott tervezet.
Narancssárga díszlet, mai ruhák, piros-fehér-zöld zászlócska, ismerős szónoklatok – leplezetlenül ma és itt, hazánkban játszódik Alföldi rendezése.
Puritán színházat látunk, nincsenek, illetve alig vannak díszletek, jelmezek, valami tógaszerűség persze feltűnik néha, s némely szereplők nyakába ógörög (?) nyakéket illesztenek.
Cervantes, a cervantesi Don Quijote, Verebes átirata és Vidnyánszky rendezése többszörösen „elmegy egymás mellett” – egyik elfüstöli a másikat, nem körvonalaznak markáns könyv-, kor-, kultúra- és karakterképzetet.
A Magyar Színházi Társaság beszélgetést szervezett a POSZT jövőjéről. Az indok – Lévai Balázs szavaival élve – az „elcseszett közhangulat”, amit már mondogatni is ununk. Két óra spanyolviasz-feltalálás közbeni gittrágás után nagyjából egyetlen dolgot tudtunk meg. A pontos időt.
Novák Péter rendezésével a legsúlyosabb gond, hogy bár reagál arra, ami körülöttünk van, ezt nem bátran teszi, hanem szinte szemlesütve, szinte csak belesunnyogva az előadásba az egyik legaggasztóbb társadalmi krízist.
Stuber Andrea: Mese a tigrismintás rugdalózónak
Székely Csaba: A Homokszörny – KRITIKA - Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
Nem muszáj valamennyi gesztust megfejteni, mindenben értelmet keresni. A jelenetek expresszionista módon támadnak: fények, füstök, zenék, a színészcsapat dinamikus mozgása.
Hótreál és szürreál keveredik a Szinyor Bélában, és válik már-már apokaliptikus látomássá, de azért a darab alapvetően megmarad kicsit keserű, nem kicsit ironikus komédiának.
Urfi Péter: Akasztják a hóhért, avagy kritika a kritikusok díjátadó gálájáról
Színikritikusok díja 2015
Maguknak keresték a bajt a Színházi Kritikusok Céhének tagjai. Kevésen múlott, hogy nem torkollott tragédiába az este.
A város, amennyiben a mindennapi életen kívül más események helyszínéül is szolgál, élővé, alakíthatóvá válik, és megszűnik érinthetetlennek, múzeumszerűnek lenni.
