Napról napra

Hamar kiderült számomra, hogy a zsűribe zárkózni nemcsak a vállalt kötelezettség teljesítése, hanem az egyetlen lehetőség a vágyott szakmai töltekezésre.

Koltay újra összeszedte, megrendezte. Végtére is miért ne? Történészek, újságírók, politikusok és egyéb előadóművészeknek szabad, neki meg nem?

…önmagában a téma mennyit nyomott a latba, mennyire feledtetheti az előadás újító erejének hiányát, a formanyelvi sutaságokat?

Fontos, hogy nincs eldöntve, ki ez a Jézus ma: valódi szent vagy csaló kocsmafilozófus, ahogy azt Júdás gondolja róla…

…ha a brit színház sokszínűbbé, a kultúrákat sokkal jelentősebb mértékben ötvözővé, és általában véve befogadóbbá válna, akkor inkább éreznénk azt, hogy „mindenki” – a közönség is és azok is, akik a létrehozásban részt vesznek – ábrázolva van. A színházat pedig mi mindannyian, akik ebben a társadalomban élünk, sokkal „fontosabbnak” gondolnánk.

…mindkét előadás reflektál a színész komédiás voltára, használ commedia dell’arte elemeket, szóvicceket, mesésen elrajzolt karaktereket és mindezeknek megfelelően: egyszerre vulgáris és fennkölt.

Erős kontrasztot képez, ahogy a két különböző rendező ugyanannak a szerzőnek a talán kissé giccs-gyanús szövegeihez nyúl.

…a Tennessee-darabban Szemenyei János, az Albee-előadásban pedig Rusznák András volt egészen lenyűgöző.

Szétszakíthatatlan, megbonthatatlan viszony ez, háttérben az örök fájdalommal, gyűlöletteljes függéssel, amely az anya halálával sem szűnhet meg.

Kétségtelen, hogy az érzékenységnek van létjogosultsága az érvek-ellenérvek rendszerében. (…) Mindez azonban meglehetősen sovány, s felfogásom szerint átlátszó érv a kritikai elemzés kiiktatására.

Két ember Liliomfiját látom hirtelen; a fiúét élőben, az apáét pedig az emlékeimben.

…háztartási gépek, fodrászkellékek hirdetésekor szokásos stílus térnyerése…