…kapunk egy finoman elemelt, helyenként abszurd tónusú, ám alapvetően realisztikus, jól követhető, átélhető történetet. Amelybe Mohácsi fokozatosan és gazdaságosan adagolja saját ötleteit, poénjait, szófordulatait, amelyek stiláris értelemben nem írják felül a szöveget – sőt, nem egyszer abból nőnek ki.
Hogy egy előadó komolyan veszi-e közönségét, az már az első gesztusokból kiderül, nem kell hozzá explicit kérdéseket föltenni.
A Body.Radical fesztivállal nem idén találkozhattunk először, bár a biennálé neve nem feltétlenül cseng ismerősen. Bata Rita 2009 óta szervez több napos rendezvényt a japán tánc jegyében, amelyre a butoh, a japán kortárs tánc és performansz művészet kiemelkedő előadóit hívja meg.
A téma önmagában – vessen fel mégoly fontos és időszerű kérdéseket is – aligha indukál izzó színpadi feszültséget.
A két táncos-alkotó más-más felől érkezik, munkáik más-más kontextusba ágyazva értelmezhetőek: friss bemutatóik ehhez mérten nem is találkoznak. Holott a jelenség, melyet előadásaikban egyébként középpontba állítanak, nagyon hasonló: végső soron mind a The Station, mind a Standing Ground a mozgás egyik legfontosabb princípiumával, a szabadság kérdésével foglalkozik.
Ez a történet ugyanis aligha a különös kegyetlensége miatt okozott ekkora társadalmi felháborodást, hanem azért, mert a közeg, amelyben a jéghegy csúcsaként és nyomában rögtön sok másik napvilágra került, jellemzően nem a kormánypárti propagandagépezet befolyása alatt áll, nem a gazdaságilag és kulturálisan hátrányos helyzetű régiókban ugató vakkomondorok és a Németh Szilárd-i megejtően ostoba „dzsenderőrület” ideológiájának…
…a TÁP Színház előadásában maga az olvasás aktusa válik színházi eseménnyé, miközben a hangvétel – az irónia és a nosztalgia – a nem első olvasat érzését kelti.
A film rákérdez arra, hogy megszülethet-e a kapcsolat kultúrák, idegenek között, hogy képes-e bármilyen társadalom befogadó lenni? Ember-embert el tud-e fogadni? Az Alföldi-féle rendezés viszont kijelenti és bizonyítottnak veszi, hogy vagyunk mi, a normálisak, akik nyitottan és szeretetben élünk, és vannak ők, az abnormálisak, akik mind bolondok, és akikhez minekünk az égvilágon semmi közünk.
Hol van a szöveg helye a kortárs színházban? Kiszorította a rendezői színház? Megszólalnak új hangok a színpadokon? Milyenek az új drámatendenciák? Megjelennek-e, és ha igen, milyen módon, a közéleti problémák a most írt darabokban, reflektálnak a minket körülvevő valóságra? Vagy a realista színházi hagyományhoz kapcsolódó szövegekkel szemben még inkább védelemre szorulnak azok az új dramaturgiák,…
Ha abból a szempontból nézem a Férget, hogy sikerült-e megszólítania a diákokat a problémafelvetéssel, akkor a Dollár Papáék vállalkozása ezt könnyedén, izgalmasan és fókuszáltan tette.
