Napról napra

Többnapos felkészülés után végül beavatottként vehettem részt a Boráros téri igehirdetésen, amely az elkerülhetetlen Eljövendő Esemény kapuja volt. Legalábbis ezt mondták.

Az emberek vidáman ízlelik, illatolják a bort, mintha egy kóstolón volnánk. Vagy ez koncert, izgalmas jelmezekben? Könnyű polgári szórakozás a karantén után a jó öreg budai zöldben.

Fodor Zoltán és Kulcsár Noémi is irodalmi forrásból merített legújabb bemutatójához. Fodor választása a modern magyar líra egyik korai alapkötetére esett, a Te meg a világban Szabó Lőrinc a legújabb kor emberének identitáskeresését hangosítja ki. Kulcsár Noémi folytatja megkezdett Shakespeare-adaptációinak a sorát, ezúttal az írói pálya vége felé született színművel, a Viharral. Míg a líra […]

Úgy kezdődik az előadás, hogy a Konferanszié/Hendrik Höfgen/Alföldi Róbert kijön a színre és borzalmas zsidó vicceket kezd mesélni. Nem klasszikus zsidó vicceket, hanem zsidó+disznó vicc, zsidó+morbid, aljas vicc, zsidó+favicc kombókat. Nem keveset és nem röviden. Emblematikus bevezetője ez az estének: igen, ezt fogjuk látni. Kabarét, óvatoskodástól, finomkodástól mentes mondatokat, provokatív gesztusokat, szószínházat.

Sereglei András a Káva színész-rendezője számtalan helyen dolgozott már – nemcsak szakmabeli csapatokkal. Rédli Károly a Pozsonyi Művészeti Akadémia végzős doktorandusza, szlovák és magyar színházi közegben is rendez. Mindketten színészek és rendezők, vendégként dolgoztak már ugyanazzal a társulattal, de még soha nem találkoztak egymással. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol […]

Ezen a jelmezversenyen a zsűri nem hirdet győztest. És akkor mindenki vesztes – esetleg mindenki győztes: elvégre a díjnak fölajánlott szilvapálinkát az instrukció szerint szét kell osztani a farsangolók között. A Mohácsi testvérek tíz év után a legkarcosabb és legköltőibb Caragiale-átirattal köszönnek el a Weöres Sándor Színháztól, bár a Farsang a műsorterv szerint a következő […]

A 30. Hangosítóban azt próbáljuk meg körbejárni, milyen szempontok alapján mutatnak be kortárs külföldi darabokat magyar társulatok, és hogyan lehetne elősegíteni, hogy minél több ilyen bemutató szülessen.

Egy család sokféle lehet. Különbözhetnek a tagok létszámában, a nemek arányában, világlátásukban, és abban is vajon érdemes-e a történetüket színpadra vinni. A Szkéné két kortárs magyar darabot mutatott be tíz nap és megannyi apró eltéréssel.

Liam Scarlett tragédiája kapcsán két szélsőséges álláspont feszül(t) egymásnak: az egyik az életművet a kirobbant botrány, az etikátlan, erkölcstelen magatartás fölé próbálta emelni (…), míg a másik az oeuvre, a művészeti teljesítmény és a karrier megsemmisítését kívánta kikényszeríteni.

„Táncosként arra tanítottak, hogy mondj »igen«-t mindenre. Mert így vagy versenyképes, és így nem veszíted el a lehetőségeket. Szóval, amikor valaki nagy hatalommal bír, és azt kéri, hogy tegyél meg valamit, arra vagy beprogramozva, hogy megtedd.”

A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra.

A Nórát játszó Nagy Dorottya alakítása sem a babafeleség-elméletre épül, a Helmerrel (Bokor Barna) való viszonya sem ezt tükrözi. Másfajta alá- és fölérendeltség mutatkozik meg kettejük kapcsolatában: a végtelen kiszolgáltatottság, amit Nóra ideig-óráig megpróbál jókedvvel, játékossággal elfedni talán még önmaga előtt is.